A dizőz hazatér | Lola Budapesten / Spinoza Színház

Bedő J. István |

Ismét monodráma népesíti be a Spinoza ház színpadát, és szándékos a képzavar, mert hiszen Czuczor Lola történetéhez, akárcsak a korábbi bemutatókhoz szinte kivétel nélkül – csapat­játékosok is kellenek.

Ki ez a Czuczor Lola? Vörös Róbert, a fiktív életrajz megálmodója és megrendezője a legjobb romantikus hagyományok nyomán indult el: egybegyúrta a tízes-húszas évek nagyratörő álmokat dédelgető színésznő-aspiránsainak figuráját, és megteremtette Lolát.

Ő az, aki még láthatta az igen idős Blaha Lujzát, még és már rajonghatott Fedák Zsazsáért, elképzelhette magát a nagy operettszerepekben, de hát rosszkor és rossz helyen született. Magyarországon, és éppen érett, gusztusos nő korára esett a jogfosztó törvények közreadása.

Lola nem nagy színész. Elég közönséges lány, ahogy akkoriban az ilyeneket nevezték: ordenáré. De a mulatókban, zenés táncos szórakozóhelyeken a pasingerek nemigen vártak operai kvalitásokat, mélyértelmű költészetet, finom eleganciát – hanem pikáns, kétértelmű dalocskákat, karcos hangokat, kirakott ciciket, könnyen kapható nőcskéket, vagy legalábbis ennek az illúzióját.

Lola tehát énekel a megélhetésért, nem felejtve, hogy a János vitézben két szerep is lehetne az övé lehetne: Kukorica Jancsi és/vagy Iluska (mint Fedáknak). Csakhogy amikor éppen a legnagyobb aratást végezhetné (férfiszívekben és karrieregyengetők körében), elkergetik az országból, mint nemkívánatos személyt. (Nem is érti, végignézve magán…)

Aztán menekül, szőkére és árjára festve énekel ismét, most már az életben maradásért, az életéért. Katonáknak, tábori színházban, a világ mindenféle nációjának és nácijának, míg el nem jut Amerikába. De visszavágyik a szülőföldjére, és vissza is jut, mondjuk így: harmadvirágozni. Hátha még ott is van kereslet Lolára.

Ennyit a balszerencsés/szerencsés Loláról. Vörös Róbert talán éppen Kádek Heni alakjára, talentumára szabta ezt a szerepet. Csúfondáros a játék már a névvel is: az orfeumtündérke családneve Czuczor, mint a tudós költőé… Ráadásul a figura elsősorban színészi képességeket kíván, csak másodsorban énekesieket. Kádeknek színészhangja van, erős, érzéki, ha kell, és a mulatóban megengedheti magának olykor az apró pontatlanságokat is. Vörös kiválóan válogatta össze neki – és az árnyékként jelenlévő férfi szereplők számára – a legjobb, és ha kell, a bevallottan legostobább kuplékat (Teve van egypupú), sanzonokat. Pedig nagyon nehéz például a Lili Marleent elénekelni Marlene Dietrich után – de nem lehetetlen…

Ami alaposan meglepett: Vörös hozzá mert nyúlni Melitta dalához (Isten veled, Budapest, te édes – Egy szerelem három éjszakája), és hozzáírni két strófát (jórészt Vas István szavaival), hogy ehhez a történethez legyen illeszthető. Tegyük hozzá jól, stílusban és prozódiában maradva. Elég sok minden került Kádek Heni/Lola repertoárjába: Kurt Weill songja a bordélyban töltött munkanapokról, Sally Bowles (Kabaré) Elsie-búcsúztatója, de még a színművész életeket összefoglaló Szép Ernő–Szirmay Albert-sanzon is, az Életrajz: a visszatérő strófalezárással: …nem lettem volna az, aki vagyok…. Ez utóbbi szép lezárása az egyórányi, zenés csapongásnak. Ez a Lola megragadja az érzelmeinket életútjával (benne természetesen a stricivel, aki az efféle történetekből kihagyhatatlan negatív hős), dalaival pedig sokféle kort idéz fel. Az idősebb fajta néző szinte mindet ismeri is, az ifjabbaknak pedig ez a nagy rácsodálkozás.

Széll Attila igen kellemesen, mondhatnám sokat ígérően szekundál Kádek Heni mellett, és a jó partner a rendező nagy ötletéihez, pl. amikor a falnak énekelnek, mintha egy fal két átellenes oldalán udvarolnának egymásnak, vagy amikor egy ostoba kis dalocskát elviselhetetlen mélységben énekelnek, szinte hamisan, kicsorbítva ezzel gügyesége élét. Striciként a fiatalember pedig egyenesen lenyűgöző…

Van ebben a darabban egy zongorakísérő – nem holmi tappőr (illetve tappőz, mert nő): Bóna Ilona. Elképesztő. A kétszemélyes színjátékba teljesen beleépül, de nemcsak ő, a zongorája (pianínó) is. Bóna néha énekel is, néha csak feldob egy hitetlenkedő kérdést Lolának, máskor csak némajátéka van – és mégis mindig hangsúlyosan van jelen. A zenéje önálló szereplővé lép elő. Nem tudom, a dramaturgé-e az ötlet (Szász Hanna) vagy a rendezőé – de nagyon jól működik.

Lola története nem egyedi, benne van az egész 20. század. A féltehetségek kissé lesajnált sorsa, a hitvány kis megalkuvások, a sosem érkező rendezőmessiás, az elmaradó nagy karrier – de hát tudjuk, a nagy siker keveseké. Pedig ha valakit egy dallal boldoggá tettünk, már meg is mentettük az életét. Kádek Heni ezt mutatja fel Lola történetével.

Fotók: Véner Orsolya

Lola Budapesten
Spinoza Ház (1074 Budapest, Dob utca 15.)

További előadások: 2016. november 5., november 16.,
illetve a Spinoza Ház havi programjában