Anita Diamant: A vörös sátor (részlet)

Posted on 2016. november 3. csütörtök Szerző:

0


diamant_a-voros-sator-bor240| Második fejezet | 
(részlet)

Egy hónappal a nászhét után Leának rögtön kimaradt a havi vérzése, de erről egyelőre nem szólt senkinek. Mivel mindenki más csak Ráhel közelgő esküvőjével volt elfoglalva, senkinek sem tűnt föl, hogy Lea egyszer sem kúszik odébb a szalmán, és nem is törölgeti magát a ronggyal. Két nappal az esküvő után azonban Lea odament Adához, és a hasára tette anyja aszott kezét. Ada megölelte a lányát, majd könnyesen mosolyogva mondta: – Nem hittem volna, hogy megérem a nagymamaságot. De te jó kislányom vagy.

Lea elmondta neki: azért nem verte eddig nagydobra a terhességét, nehogy megzavarja vele Ráhel boldogságát. Ha most fia születik, úgyis ő marad az első feleség, már pedig biztosra vette, hogy fia lesz. Ráhel így is dühöngött, amikor megtudta, hogy a nénje gyereket vár. A hír addigi elhallgatását arra magyarázta, hogy Lea valami körmönfont összeesküvést sző ellene, mert ő akar lenni az első feleség, ami akár odáig vezethet, hogy Jákób elűzi őt.

Ráhel kárpálása egészen a kútig elhallatszott, pedig az jó messze esett a sátortól. Azzal vádolta Leát, hogy Zilpa segítségével kitúrták őt az őt megillető helyről. Meg azzal is, hogy nem is Jákóbtól esett teherbe, hanem attól a nyúlszájú, féleszű pásztortól, aki mindig ott lebzselt a kútnál. – Te féltékeny szuka! – visította Ráhel. – Te kígyószemű tehén! Te persze arra vársz, hogy Jákób téged is úgy szeressen, mint engem, de vedd tudomásul, hogy arra ugyan várhatsz! Én vagyok az igazi, engem szeret igazán, te csak egy tenyészkanca vagy neki!

Lea csöndben kivárta, amíg a húga kidühöngi magát, aztán leszamarazta, majd mindkét orcáján pofon ütötte. Utána hónapokig nem álltak szóba.

Gondolom, mindnyájan azt hiszitek, hogy Lea is féltékeny volt Ráhelre, és az igaz is, hogy nem nagyon hallották énekelni vagy nevetni Ráhel nászi hetében, s mindahányszor, amikor apám az én szép nagynénémmel hált, az anyám mindig szótlanul görnyedt a munkája fölé – amely egyre gyarapodott, ahogy sorra szülte Jákóbnak a fiakat, s ahogy apám gazdagodott, és több lett a szőni-fonni való. Az viszont nem igaz, hogy Lea annyira féltékeny lett volna, mint a szerelmes dalokban azok a nők, akik elepednek a sóvárgástól. Leában nem volt semmi keserűség, amikor Jákób valamelyik húgával hált, legfeljebb szomorúságot érzett. Minden fiában örömét lelte, s többnyire ő maga szoptatta őket. Arra is bizton számíthatott, hogy Jákób havonta egyszer-kétszer fölkeresi, mert meg akarja beszélni vele a legeltetés dolgát, meg vágyik az édes söreire is. Az ilyesmi aztán mindig egy együtt töltött éjszakába torkollott; Lea ilyenkor karját a férje derekára fonva alhatott el, s másnap reggel az egész család örült, mert anyám csupa mosoly volt, és valami jó étellel rukkolt elő. De ne szaladjunk ennyire előre! Ugyanis még az elején tartunk, az pedig évekbe beletelt, amíg Lea és Ráhel megtanulta, miként osztozzanak meg apámon; addig vicsorogtak és kerülgették egymást, mint a területért harcoló kutyák.

Ezzel együtt már az elején úgy tűnt, hogy egyikük sem panaszkodhat, mert a következő újholdkor Ráhelnek is kimaradt a vérzése. Mindketten teherbe estek hát, ráadásul az árpa is bőven termett, így aztán a pásztorok gyakran hátba veregették Jákóbot, és dicsérték férfierejét. A jelek szerint rámosolyogtak az istenek.

Aztán amikor Lea hasa már láthatóan kezdett gömbölyödni, Ráhelnek mégis újra megjött a vérzése. Egy reggel, úgy három hónappal az esküvője után, az egész tábort fölriasztotta a sikoltozásával. Lea és Zilpa azonnal odarohant hozzá, s látták, hogy a takarója merő vér. Ráhel kétségbe volt esve, azt sem hagyta, hogy Ada leüljön mellé vigasztalni. Jákóbot látni sem akarta. Egy álló hétig csak gubbasztott a vörös sátor sarkában, alig evett, s hánykolódva, álomtalanul aludt.

Lea megbocsátotta Ráhel oktalan vádjait, és együtt szomorkodott vele. Megpróbálta a kedvenc édességeivel jobb kedvre deríteni, de ő köpött az édességre és Leára, aki egyre csak gömbölyödött tovább, és szebbnek tűnt, mint valaha.

– Ez nem volt igazság. Olyan szomorú volt – mesélte Bilha, aki végül bele tudott diktálni Ráhelbe egy kis olajbogyót, és leimádkozta róla a száradt vértől megkeményedett takarót. Bilha ment el Innához is a faluba, hátha van valamilyen szere a bábának, amitől visszatérne nénjébe az élet. Inna maga jött a beteghez, s órákat volt benn Ráhelnél; lemosdatta, mézes kenyeret tuszkolt a szájába falatonként, s közbe-közbe valami illatos, vörös sört diktált belé. Aztán biztató dolgokat suttogott a fülébe, és megjósolta, hogy sosem fog neki könnyen menni a gyerekszülés, mégis örökre fennmarad a neve, mert olyan fiai lesznek, akiknek szépsége csillagként ragyog. Megígérte neki, hogy minden tudományát latba veti Ráhel újabb teherbe eséséért, de kikötötte, hogy pontosan követnie kell minden utasítását.

Így esett, hogy amikor Lea a hatodik hónapban a húga áldását kérte, Ráhel készséggel megsimogatta Lea hasát. Aztán sírt egy sort a nővérére borulva, megcsókolta Ada kezét, Zilpától pedig azt kérte, hogy fésülje ki a haját. Bilhát félrevonta, megölelte, és megköszönte neki, hogy elment Innáért. Ez kész csoda volt, mert azelőtt sosem köszönt meg senkinek semmit.

Másnap reggel Lea és Ráhel együtt lépett ki a vörös sátor homályából a fénybe, abba a világba, ahol Jákób várt rájuk. Érdekes, hogy Ráhel szerint apám sírt, amikor együtt látta őket, Lea szerint viszont nevetett.

– Lea első szülése nem volt különösebben nehéz – mesélte Ráhel, amikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy meghallhassam Rúben érkezésének történetét. Nagynéném persze addigra száz meg száz szülést látott már, és mindegyikre pontosan emlékezett, bár egyébként rendszerint azt se tudta, hogy két perccel azelőtt hová tette le az orsóját.

Elmondta, hogy Lea vajúdása ugyan napnyugtától napkeltéig tartott, de azért simán folyt le. Rúben fejjel előre helyezkedett el benne, és Lea csípeje elég széles volt. Mindazonáltal a vörös sátorban fojtogató volt a nyáréjszaka fülledt melege, és a nővérek addig még senkit sem láttak szülni, így valójában Lea is a húgai riadalmától szenvedett a legjobban.

Délután kezdődött, rövid, de erős fájdalmakkal a hátában. Lea minden egyes görcsnél elmosolyodott, mert örült, hogy végre elkezdődött, és beléphet az anyák nagy testvériségébe. Bízott benne, hogy nagy és vaskos teste gond nélkül betölti rendeltetését, ezért eleinte énekelt is örömében, gyermekdalokat, balladákat és altatódalokat. Miután azonban beesteledett, s a Hold felkúszott az égre, Leának nem volt már kedve se mosolyogni, se dalolni. Minden összehúzódása valósággal kifacsarta, mint egy rongyot, s utána lihegve és rettegve várta a fájdalom következő hullámát. Ada fogta a kezét, Zilpa Anathoz imádkozott. – Nekem semmi hasznomat nem vették – idézte fel Ráhel. – Ki-be járkáltam a sátorból, emésztett az irigység. De aztán, ahogyan minden óra nehezebb lett Leának az előzőnél, az irigységem elpárolgott, és már csak rémülten néztem, miként szenved az én erős nővérem, ez a diadalmas tehén, aki most tágra nyílt szemmel, remegve feküdt a földön. Borzasztott a gondolat, hogy én is lehetnék a helyében, és még igen könnyen lehetek is. És biztosra veszem, hogy ebbe Zilpa és Bilha is belegondolt és beleremegett; ezért is hallgattunk mindnyájan, amíg a nénénk vajúdott.

Végül Bilhának jutott eszébe, hogy ide több segítség kell, mint amennyit Ada nyújthat, s elszaladt Innáért, aki virradatkor érkezett meg. Akkor Lea már úgy vinnyogott kínjában, akár egy kutya. Amikor Inna megérkezett, megtapogatta Lea hasát, majd jó mélyen belenyúlt. Ráparancsolt, hogy forduljon oldalt, majd a hátát és a combját bedörzsölte illatos olajjal. Aztán mosolyogva mondta: – A baba már majdnem kint van! – Kipakolta a szerszámait, és intett a nőknek, hogy gyűljenek köré, és segítsenek nénjük szülésénél.

– Életemben akkor láttam először bábafelszerelést – mesélte Ráhel. – A kést, a madzagot, a szívónádat, és a köményes, izsópos és mentás palackokat. Inna letett két  téglát a földre, és azt mondta Leának, hogy hamarosan ezekre kell ráállnia. Tiszta szalmából ágyat vetett neki, emellé kellett állnunk Zilpával, hogy két oldalról támogassuk Leát. A vállát, illetve a combját kellett tartanunk. „Szerencsés vagy” – mondta Inna Leának, aki ebben a pillanatban nem tudott vele egyetérteni. – „Úgy ülsz itt a húgaid karján, akár egy királynő a trónján.”

Anita Diamant

Anita Diamant

Inna egyre csak hajtogatta a magáét, és jól tette, mert ezzel megtörte a félelem csöndjét Lea körül. Adát a szüléseiről kérdezgette, Zilpát ugratta a kócos hajáért. Amikor azonban jött egy-egy újabb lökés, csakis Leához beszélt. Dicsérte, biztatgatta, mindegyre azt mondta: – Jól van, kislány, jól van, nagyon jól van! Jól csinálod! – Nemsokára mi is csatlakoztunk hozzá, és már kórusban biztattuk Leát: – Jól van, jól csinálod!

Fordította: Árokszállásy Zoltán

Anita Diamant: A vörös sátor
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2016