Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel (részlet)

Posted on 2016. október 3. hétfő Szerző:

0


mork_lany-igazgyongyokkel-bor240Egy | 2015. május, Budapest

Sokáig azt hittem, az csak skandináv lélektani drámák hősnőivel történhet meg, hogy hirtelen rájuk dől a múlt. Egészen pontosan ma reggel negyed kilencig. Akkor azonban megszólalt a mobilom, és benne az anyukám azt kérte, alkalomadtán ugorjak már át hozzájuk, mert előző nap DHL-küldeményem érkezett.

– Hozzátok? – értetlenkedtem, elvégre harmincegy éves vagyok, már évek óta elköltöztem otthonról, van saját, külön lakásom, bejelentett állandó lakcímem, önálló életem. Ugyan ki küldözgetne nekem bármit is a szüleimhez? A bal vállammal a fülemhez szorítottam a telefont, és közben megpróbáltam felhúzni a bőrdzsekim akadozó cipzárját, mert már erős késésben voltam. – Kitől?

– Várj, mindjárt megnézem! – Hallottam, ahogy anyu a háttérben matat, gondolom, a szemüvegét kereste. – Azt mondja, hogy… valami német cégnév! HfBK Dresden, ha jól olvasom. Az Drezda, nem? Te tudod, kik ezek?

A mobil hajszál híján kicsúszott a fülem és a bőrkabát közül. Abbahagytam a cipzárrángatást, és óvatosan leereszkedtem az előszobaszékre, mert attól féltem, nem tart meg a lábam. Persze hogy tudom. Hochschule für Bildende Künste. A drezdai képzőművészeti főiskola. Tíz éve jártam ott utoljára, és tíz éve villantom fel a fejemben a képzeletbeli stoptáblát, ahogyan az NLP-tréningen tanultam meg elűzni a hívatlan gondolatokat, valahányszor eszembe jut akár a főiskola, akár valamelyik tanára. Főleg valamelyik tanára.

– Majd este átmegyek érte, jó? – ráztam le az anyukámat, miután sikerült annyira összeszednem magam, hogy ne remegjen a hangom. Elővigyázatosnak kell lennem, különben rögtön szagot fog, és gyanakodni kezd, hogy van itt valami, amiről ő nem tud. Ha megfeledkezik magáról, hajlamos úgy kezelni, mintha hároméves lennék. Az öcsémmel már évekkel ezelőtt rászoktunk arra, hogy kizárólag a jó, illetve legföljebb még a közepesen rossz híreket osztjuk meg vele, különben halálra aggódná magát miattunk. Mondjuk így is halálra aggódja magát. Szegény, pláne ha tudná, mennyi mindenről nem tud!

Tulajdonképpen rögtön átmehettem volna hozzájuk, a kreatív ügynökségnél, ahol dolgozom, művészeti vezetőként én vagyok az egyik főnök, de nem szeretek előre megbeszélt időpontokat lemondani. Azt hiszem, a sikerünknek is a megbízhatóságunk az egyik titka. Nagyjából a főiskola végéig úgy képzeltem, a grafikus az a személy, aki könyveket illusztrál, rézkarcokat készít, meg bélyegeket tervez. Aztán megkaptam a diplomámat, és gyorsan megtanultam, hogy a grafikus az a személy, aki a megrendelő általában homályos elképzelései alapján igyekszik vállalható minőségben elkészíteni a cég hirdetését, szórólapját, termékkatalógusát, plakátját, magazinját, miegyebét. A legfontosabb adottsága pedig nem a kreativitása vagy a vizuális látásmódja, hanem a kötélből font idegrendszere, amelynek köszönhetően elviseli az ügyfelek lehetetlen kiszólásait, például hogy „Tök jó lett, de a sógorom tegnap este csinált egy tervet, át tudnád tördelni az egészet az alapján?” „Jó így, de azt, hogy AKCIÓ, írjuk kicsit nagyobb betűkkel, és pirossal! Ja, és még a logót is be kéne tenni!” „Nem tudnád megfordítani a képet, hogy a termék másik oldala látszódjon?” „De hát neked ez csak egy kattintás!” És így tovább. Mi a tervezés alatt órabérben dolgozunk, és egyébként is mindent szerződésbe foglalunk, úgyhogy a munkánk, ha stresszes is, legalább jól fizet.

A magam részéről ugyan egyetértek azzal a megfogalmazással, hogy a reklámgrafika alkalmazott, és nem alkalmazkodó művészet, elvégre a végeredmény nem a megrendelőnek, hanem az összes többi embernek szól, mégis egyensúlyt kell teremtenem a saját minőségi elveink és a megrendelők kívánságai között. A bevételi adataink szerint sikerül, és erre büszke vagyok.

Aznap több fárasztó megbeszélés várt rám, többek között egy új ügyféllel, aki nyilvánvalóan soha nem hallott még képfelbontásról meg pixelekről, és bosszantó e-mailekkel bombázott már napok óta: „Hogyhogy nem elég nagy ez a kép? Akkora, mint a monitorom!” A soron következő tárgyalásra várva a kávésbögrémmel a kezemben odasétáltam az ablakhoz, és szórakozottan bámultam a 6. kerület háztetőinek fakópiros cserepeit, valamivel távolabb pedig a Bazilika majdnem szemmagasságban lévő, zöldesszürke kupoláját.

– Úgy érzem magam, mintha egy kőszáli sas fészkébe tévedtem volna! – panaszkodtam a tulajdonosunknak, Péternek, amikor először cipelt fel minket ide, az irodaház legfelső szintjére, hogy megmutassa a cég készülőben lévő vadiúj székhelyét. – Utoljára akkor szédültem ennyire, amikor New Yorkban felraktak a szálloda 65. emeletére!

– Én szeretem New Yorkot! – vigyorgott Péter, és a gazda büszkeségével hordozta végig tekintetét a még csupasz fémgerendákon, a halomban álló gipszkarton lemezeken meg a félig üres festékes vödrökön. – Ha pedig az ügyfeleknek a vállalatunk főhadiszállásáról Manhattan jut eszükbe, akkor annál jobb!

Péternek igaza lett. Az üzlet pompásan beindult, és időközben én is rájöttem, van annak valami bája, hogy munka közben a lábam előtt hever, ha nem is az egész világ, de egész Budapest. Egyébként a névválasztásban is neki lett igaza. Amikor előállt azzal, hogy a céget egyfelől saját maga, másfelől a kedvenc gyerekkori mesefigurája nyomán Peter Rabbit névre tervezi keresztelni, úgy meredtünk rá, mint a futóbolondra.

– Az egész szakma rajtunk fog röhögni! – vetette ellen a leendő ügyfélkapcsolati igazgató, aki esténként thai box edzésre jár, és nagyon nem szereti, ha kiröhögik. – Azt fogják hinni, hogy hamisított kínai plüssnyulakkal seftelünk!

A főnök azonban csak a fejét rázta:
– Ha ki akarunk ragyogni a sok, egy kaptafára gyártott ügynökségi név közül, akkor bátornak kell lennünk! – közölte, és a szemében fellobbant az a vad láng, amit azóta megtanultunk a briliáns ötletek előjeleként azonosítani. – És ugyan ki volt bátrabb, mint Nyúl Péter, amikor minden tiltás ellenére átmerészkedett Mr. McGregor kertjébe?

Egymásra néztünk. Tényleg, ki is? Például az apukája, aki korábban szintén átmerészkedett Mr. McGregor kertjébe, és Mrs. McGregor pitéjében végezte? Ám egyikünk sem akart ünneprontó lenni, és különben is mindenki úgy nevezi el a saját cégét, ahogyan akarja. Feltéve hogy lejárt a név szerzői jogi védelme, de mivel Péter előrelátóan Kanadában jegyeztette be a kft.-t, ahol ez hetven helyett csak ötven év, ott a kék kabátos nyuszié már lejárt. Így lett a nevünk Peter Rabbit Consulting Kf., és mi hál’ istennek nem végeztük a pitében, vagy ami vállalkozások esetében ezzel egyenértékű, a Cégközlöny csődlistáján.

Azóta sem bántam meg, hogy csatlakoztam a csapathoz. A szüleim pedagógusok, és mi az öcsémmel sok mindent kaptunk tőlük: szeretetet, támogatást, biztonságot, tudást, kultúrát. Miközben más normális szülők Halász Jutka- meg Kaláka-dalokat hallgattattak a gyerekeikkel, nekem a zenetanár apukám már hároméves koromban Bach szólóhegedűre írt partitáit játszotta. Nem kimondottan óvodásoknak való zene, nekem mégis tetszett, főleg az E-dúr, ami mindig azt a képet idézte fel bennem, mintha egy szökőkút világoszöld medencéjéből világoskék víz lövellne a magasba. Még a nevemet is az édesapám kedvenc operájának köszönhetem. A legrégebbi emlékeim közé tartozik, hogy apu ül az ágyam szélén, és teli torokból énekli nekem Flotow Mártájának híres áriáját:

– Márta, Márta, messze jársz most, véled szállt az ifúság, ho-ozd el újra bo-oldogságom, vagy vedd szívem zálogát, vagy vedd el életem zááááááálogát!

Kisfaludi Márta. Ez szerintem akkor is jól hangzik, ha az osztályban kizárólag én viseltem ilyen ódivatú nevet, a többieket mind Tímeának, Melindának meg Nikolettnek hívták. És kórusba is én jártam egyedül, csak akkor hagytam abba, amikor a főiskolára kerülve már végképp nem maradt időm ilyesmire. Szóval a szüleimtől rengeteg mindent kaptunk, egyvalamit kivéve: pénzt. Én viszont elég hamar felismertem, hogy a zenén meg a képeken túl a pénzt is szeretem, így amikor döntenem kellett, hogy a független és öntudatos, ámde szegény művész, vagy a mások igényeit kiszolgáló, ámde jól kereső számítógépes grafikus pályáján indulok-e el, nem haboztam az utóbbit választani. Ennek – és Nyúl Péternek – köszönhetően ma annyit keresek, amennyiből nyugat-európai viszonylatban teljesen átlagos, magyar szemmel nézve azonban luxusnak tekinthető körülmények között élhetek, a Várban, közel a szüleim mai napig önkormányzati tulajdonban lévő lakásához, nagyjából úgy öltözködhetem, ahogy szeretnék, és még az autóm részleteit is ki tudom fizetni. Az illúzióimat rég elveszítettem, utoljára 21 évesen hittem azt, hogy én leszek a magyar képzőművészet új csillaga, ezért iratkoztam be a drezdai főiskola két hónapos nyári akadémiájára.

A pixeles ügyfél már rég távozott, a kollégáim is sorra eltűntek, csak én ácsorogtam még mindig az ablaknál, gépiesen igazgatva cégünk reklámfiguráit, a párkányon sorakozó kék kabátos plüssnyulakat, és figyelve, ahogy a nap lassan nyugat felé araszol a tavaszi égbolton. Nem akaródzott hazamennem, mert tudtam, akkor semmiképp nem halogathatom tovább a szembenézést a drezdai küldeménnyel. Végül, bár az öcsém szavajárása szerint a nemszeretem feladatok elodázását nem szabad elodázni, mégis vettem egy nagy lélegzetet, és felhívtam anyuékat, hogy megyek a csomagomért.

Mire hónom alatt a jellegzetes piros betűs, sárga borítékkal elindultam hazafelé, a nap már lebukott az evangélikus templom magasba nyúló, fehér tornya mögött, a lábam elé kellett néznem, hogy el ne botoljak a kockaköveken. A Várban lakni kétségkívül jár néhány kellemetlenséggel, parkolni például csak egy távolabbi ház udvarán tudok, havi húszezerét, de engem mindenért kárpótol a környék mesebeli hangulata. A belső udvaron virágillat fogadott, a hirtelen jött, májusi melegben egyik napról a másikra virágba borultak a szomszéd dézsás leanderjei. Ebben az egyik szűk mellékutcában álló, barokk homlokzatú műemlék házban már akkor otthonosan mozogtam, amikor még nem is álmodtam arról, hogy egyszer itt fogok lakni.

Gyerekkoromban Pippi néni élt itt, az apukám nyugdíjas kolléganője, aki keresetkiegészítésként németórákat adott néhány válogatott tanítványnak, köztük nekem, miután a szüleim úgy ítélték meg, az iskolai nyelvoktatás színvonala elmarad a kívánatostól. Pippi néni madárfészek-frizurás, aprócska, törékeny teremtés volt, szenzációs kalapokat hordott, és egy nagy, régimódi, csatos ridikülben mindenhová magával hurcolta az összes pénzét meg ékszerét, mondván, így a távollétében nem tudják kirabolni. Hogy menet közben is kirabolhatják, az meg sem fordult a fejében. Leginkább egy vidám kis fürjre emlékeztetett; hiába tépázták meg alaposan a történelem viharai, hogy mást ne mondjak, a 2. világháborút a családjából egyedül ő élte túl, derűs kedélyén mindez nem hagyott nyomot. Nekem is gyakran mondogatta:

– Fiacskám, sose felejtsd el, nyelvet tanulni vízszintesen a legkönnyebb!

Tízévesen ennek a tanácsnak a bölcsességét még nem fogtam fel teljes mélységében, sőt, valószínűleg egyáltalán nem fogtam fel, annyit mégis sejtettem, hogy jobb lesz titokban tartani a szüleim előtt. Amúgy Pippi néni kiváló pedagógus volt, sokkal jobban jártam vele, mintha egy modern nyelviskolával jártam volna. Mikor néhány éve, épp otthonkeresőben megpillantottam az ismerős címet az ingatlanközvetítő iroda honlapján, noha ugyanannyi pénzért másutt kétszer ekkora lakást vehettem volna, nem haboztam ajánlatot tenni.

A vastag DHL-boríték magából enyhe szemrehányást árasztva hevert a nappalim dohányzóasztalán, várva, hogy végre felbontsam. Miután óvatosan végighúztam rajta a nyitószalagot, a kartonpapír tasakból először egy többszörösen folpakba csavart, kis alakú, jegyzetfüzetnek látszó valami csúszott ki, aztán egy levél. Szépen formált, szabályos nyomtatott betűkkel írt levél volt, ahogyan minden képzős hallgató megtanul írni már az első évfolyam betűrajzóráin. Anélkül is tudtam, ki küldte, hogy elolvastam volna az aláírást.

Kedves Márta – szaladt végig a szemem a kezdő sorokon –, tudom, én voltam az, aki arra kért búcsúzóul, hogy felejts el. Most mégis azt szeretném, ha végigolvasnád ezt a levelet.

Mind ez idáig azt gondoltam, tíz év borzalmasan hosszú idő. Tíz év alatt olyan szinten cserélődtek le az életem díszletei és szereplői, hogy néha felmerül bennem a kétely, vajon még mindig ugyanaz a film forog-e. Most kénytelen voltam belátni: tíz év, az semmi. A levél egyetlen pillanat alatt katapultált vissza 2005-be, mintha időgépbe ültem volna. Újra huszonegy éves voltam, ott álltam a drezdai főpályaudvaron a Budapestre induló Eurocity ablakánál, szótlanul bámultam egy távolodó alak után, és úgy éreztem, cseppenként szivárog el belőlem az élet. Nem abban maradtunk, hogy soha többé nem keressük egymást?

Megdörzsöltem a szememet, és újrakezdtem az olvasást. Mostanában többször eszébe jutottam… a főiskola nyilván tartásában találta meg a címemet… részt vesz a Neumarkt barokk házainak restaurálási programjában… a segítségemet szeretné kérni… Láthatólag meg sem fordult a fejében, hogy nem kapom meg a levelét. Milyen jellemző. Soha nem riadt vissza attól, hogy kockázatot vállaljon. A sorok közül hirtelen elém ugrott egy szó: válás. Megint nekifutottam a bekezdésnek.

A válásom után visszaköltöztem Drezdába, és pár éve megörököltem itt egy omladozó házat, ahol legutoljára a nagy-nagynéném, a nagyapám húga élt. A ház nagyon régi, a kapubejárat záróköve szerint 1571-ben épült, és egy időben vendégfogadóként szolgált, megtaláltam az alaprajzát a várostörténeti múzeum archívumában. Mondom, meglehetősen romos állapotban van, Elfe néni a végén már csak egy szobát lakott, és nekem nincs annyi pénzem a renoválásra, mint a Neumarkt projekt befektetőinek, akik kívül barokk, belül 21. századi apartmanokat alakítanak ki kőgazdag vásárlóknak, ezért sok mindent magam csinálok.

Nem mintha bánnám, szívesen teszem, szeretem látni, ahogy a kezem alatt lassan újjászületik a ház. Néhány hete az egyik szoba falburkolatának bontása közben egy kis üregre bukkantam, benne mindenféle régi dokumentummal. Megtaláltam például a fogadó könyvelését, több kötetnyi gondos feljegyzést a bevételekről és kiadásokról, a dátum szerint az 1720-as évekből. Amivel azonban nem tudtam mit kezdeni, az egy hasonló korú naplószerűség. Végiglapoztam, és bár 18. századi kézírások megfejtése nem erős oldalam, annyit sikerült kibogarásznom, hogy magyarul írták, a keltezései alapján 1726-ban. Miután te vagy az egyetlen magyar, akit ismerek, arra gondoltam, megkérdezlek, nem volna-e kedved elolvasni. Hátha még mindig érdekel a múlt. Talán mert úgy érzem, a családom történetére vonatkozik, de nincs kedvem idegenre bízni. Ha úgy gondolod, a kérésem arcátlan, természetesen nyugodtan utasíts el, mégis bízom benne, hogy megértesz.
Köszönettel
Philipp

Mörk Leonóra

Mörk Leonóra

Az volt a szerencséje, hogy nem úgy írta alá, szeretettel, mert akkor valószínűleg azonnal kivágom az egész küldeményt a szemétbe. Így sem voltam biztos benne, óhajtok-e szívességet tenni Philipp Wilkensnek. Egyáltalán akarom-e az életben még egyszer hallani a nevét.

Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel 
Jaffa Kiadó, Budapest, 2016