Móricz Zsigmond/Nógrádi Gergely: Légy jó mindhalálig (részlet)

Posted on 2015. június 19. péntek Szerző:

0


Nógrádi-Móricz-Légyjó-bor200ELSŐ FEJEZET
amelyben megismerkedünk egy szegénysorú, de nemes lelkű kisdiákkal

Az ám, a legtöbb gyerek legfeljebb álmodozhat arról, hogy a nevezetes református gimnázium diákja legyen Debrecenben! Csakis a legszorgalmasabb tanulók nyernek felvételt az ország egyik leghíresebb iskolájába. No meg a leggazdagabbak.

Történetünk főszereplőjét bizony nem a családi vagyon repítette a messzi kis falu rozoga munkásviskójából az elsőrendű nyolcosztályos gimnáziumba. A kicsike Nyilas Mihály kizárólag az igyekezetének köszönheti, hogy debreceni diák lehet: csupa ötös sorakozik a bizonyítványában.

Hanem ami a pénzt illeti… Szegénynek épp csak annyi támogatást adhattak nyomorgó szülei, hogy megvásárolták a vonatjegyet a szülőfalujától Debrecenig. Aztán már Misin múlik, mire megy egymagában a nagyvárosban.

– Légy jó, kisfiam, légy jó mindhalálig! – Ez volt minden, amit az édesanyja útravalóul adhatott a fának. De vajon kell-e ennél több egy tisztességes és boldog élethez? Van-e ennél fontosabb tanács, amit egy szülő adhat a gyerekének?

– Te Nyilas! – mordul a szobatársára Böszörményi, aki ugyancsak másodikba jár, de egy fél fejjel magasabb Misinél. – Van festéked?

A kérdés a gimnáziumhoz épült kollégium 19-es számú szobájában hangzik el, egy hűvös őszi délutánon. Böszörményi az ágyán hever, és egy pókot figyel a mennyezeten. Misi a szoba közepén álló nagy asztal legalsó fiókjában kotorászik, de a kérdésre megmerevedik a keze.

– Milyen szín kellene? – szepegi ijedten, mert Böszörményi a múltkor is elkérte az egyik festékét, elhasználta, és soha nem adta meg.

– Vörös.
– Vörös az nincs – mondja fellélegezve Misi.
– Hát pirosod van?
– Piros?
– Igen.
– Van – bólint megtörten Misi. Épp előző nap vett egy kis dobozzal öt krajcárért a kereskedőnél. Mire azt összespórolta! Sok pénz az egy szegénysorú kisdiák számára. Hét krajcárért már egy liter tejet is kaphat az ember! Egy forint száz krajcár. Öt forint, azaz ötszáz krajcár egy új cipő ára. A gimnázium tanárai akár százötven forintnyi fizetést is hazavihetnek havonta. Ők már szolgálókat is tarthatnak. De Mihály apukája boldog lehet, ha ácsként egy év alatt megkeres ennyi pénzt.

– Tényleg van? – emelkedik föl az ágyán Böszörményi. – Remek!

Mindjárt fel is kel és megáll az asztal előtt. Most látszik csak igazán, mennyivel fejlettebb a kicsike Nyilas Mihálynál.

Misi arrébb tol egy könyvet, amely a híres költőről, Csokonai Vitéz Mihályról szól. Arra a könyvre egy egész évig gyűjtögetett. Amikor végre megvehette, szép, kacskaringós betűkkel azt írta a belső oldalra: Nyilas Mihály, Debrecen, 1892. Néhány üresen maradt oldal is van abban a könyvben. Misi titkos terve, hogy egyszer regényt ír azokra az oldalakra.

A könyv alatt lapulnak a festékek. Kiveszi a piros színűt. – Remek! – mondja újra Böszörményi, majd kinyújtja a kezét, felmarkolja a festékes dobozkát, feldobja a levegőbe és a másik kezével elkapja.

Misi csak néz a repülő festék után. Ő sose merné feldobálni, mert félne, hogy leesik és összetörik. – Mennyi volt? – kérdezi Böszörményi.
– Öt.
– Az jó! Mert van háromért is, de az nem olyan jó. Na, majd veszek én is, ha megjön hazulról a pénz, amit várok, aztán megadom. „Nem lesz abból semmi…” – gondolja Misi, de nem szól, mert Böszörményi, habár a legnagyobb szamár az osztályban, nagyon tud verekedni. – Hát a többiek hol vannak? – mutat körbe az üres szobában Böszörményi. – Lementek labdázni a hátsó udvarra – mondja szolgálatkészen Misi, reménykedve, hogy talán eltereli szobatársa figyelmét a festékről.
– Labdázni?
– Igen.
– És te nem mentél?
A kicsi elpirul. Őt sosem hívják. Ügyetlennek tartják.
– Inkább lemegyek a kertbe tanulni.
– Helyes – szól Böszörményi –, én meg festeni fogok.
A kicsi elhallgat. Tudomásul veszi, nem szól rá semmit. Pedig megvan a véleménye Böszörményi „művészetéről”, ami szerinte nem több egyszerű festékpocsékolásnál. Egy szó nélkül megy ki az ajtón. Nagy, komor épület a gimnáziumé, a kisdiákok örökösen templomi félelmet éreznek, ha végig kell menniük a kihalt folyosókon. Az egész egy négyszögletű udvart zár körbe, s egészen decemberig százezernyi veréb csiripelése zúg be az udvaron álló magas jegenyeakácok lombjai közül.

Mikor Misi leér a földszintre, uzsgyi, úgy kiszalad a szabadba, mint a madár, ha kalitkából szabadul. Még csak egy hónapja lakik a kollégiumban. Tavaly egy családnál volt szállása, Törökék, így hívják a családot. Valamikor régen Misi nagybátyja, Géza is náluk lakott, amíg Debrecenben járt iskolába. Ezért aztán, a régi ismeretségre tekintettel, Törökék csak havi tíz forintot kértek Misi szüleitől a fekhelyért és a napi két étkeztetésért cserébe. Csak? Misi apja azt is vérverejtékkel teremtette elő. Még szerencse, hogy a jó tanulmányi eredménye miatt Misinek az iskoláért nem kellett fizetnie. Idén aztán, végre, az ingyenes kollégiumi elhelyezést is megkapta, máskülönben aligha maradhatott volna Debrecenben: a sokgyerekes családokra még sanyarúbb idők jöttek a faluban.

Lentről, az udvarról felpillant a hatalmas, magas épületre. Büszke, hogy debreceni diák lehet. Itt tanult Csokonai is! Még mesélik, hogy mindig álmos volt, de olyan nagyszerű diákverseket írt, hogy a tanára azt mondta, nem kell bejönnie az első órára. Nohát, ennek már vagy száz éve…

Leül egy padra, próbál latint tanulni, de folyton Böszörményi jár az eszében, aki azokban a percekben épp az ő festékét pusztítja. Arra gondol, hogy jó barátja, Gimesi biztosan megküzdött volna a festékéért. Gimesi valamicskével még nála is kisebb és vékonyabb, de bátor, mint az oroszlán: a fejével megy neki a nagyobbaknak, mint egy faltörő kos. Misi szeretne tanulni, de egyszerűen tele van a szíve valami nagy-nagy fájdalommal. A szüleire gondol, s mindjárt könny szökik a szemébe. Ha eszébe jut, hogy ő itt a kollégiumban húst eszik és finom falatokat, otthon pedig hitvány krumplileves jut csak a kistestvéreinek, ég az arca a szégyentől. Rossz, haszontalan, könnyelmű fiúnak tartja magát. Aki öt krajcárért vásárol festéket, pedig háromért is lehetne. Pazarolja a pénzt, miközben az apja reggeltől estig forgatja a nehéz fejszét, hogy a családjának megkeresse a mindennapi kenyeret. Leveszi a sapkáját, az arca elé tartja, nehogy meglássa valaki a könnyeit. Aztán elbóbiskol. Alkonyodik, amikor felébred. Szaladni kezd, fel a lépcsőkön, nehogy lemaradjon a vacsoráról. Nem is az étel miatt, egyszerűen csak nem akar szidást kapni. A két nyolcadikos, Lisznyai meg Nagy keményen kézben tartja a szobájába beosztott másodikosokat. A fiúk az ágyukon ülnek. Csak a nyolcadikosok ácsorognak az ablaknál. Cigarettáznak, kifelé fújják a füstöt.

– Hol a sapkád? – fordul az egyikük Misihez. Misi a fejéhez kap. A kertben hagyta a sapkáját, a padon!

Visszaszalad egy szó nélkül. De akármilyen sebesen fut, mire odaér, a kert nagy vasrácsos ajtaja már zárva. Reszketve fogja meg a vas csengőhúzót, de nem meri megrántani. Pedig biztosan kijönne a portás és beengedné a sapkájáért.

Sokáig álldogál ott, dideregve. Arra gondol, hogy a nyári szalmakalapját hordja majd, amíg nem gyűjti össze a pénzt egy új sapkára. Egyszer csak felhangzik a vacsorát jelző csengő. Indulni kell az ebédlőbe. Misi lélekszakadva rohan a többiek után. Még épp sikerül becsúsznia az étkezés előtti imára. A felügyelő tanárnak villan a szeme, de nem szól. Egy perc múlva Misi szaporán kanalazza az ételt, fel se néz a tányérjából. A kedvence van vacsorára: köleskása tejben, sok cukorral.

MÁSODIK FEJEZET
amelyben Misi barátunk váratlanul csomagot kap a szüleitől

Október közepén, egy szomorú és borús pénteki napon Misi rémülten látja, hogy ott a neve a folyosói hirdetőtáblán. Ha a nevét kimondják, vagy leírva látja, mindig szívdobogást kap.

Azoknak a neve szerepel a hirdetőtáblán, akiknek levelet hozott a posta. A leveleket a portán lehet átvenni. Misi óvatosan bekopogtat a portásfülke ajtaján.
– No? – pillant ki az öreg, nagy bajuszú portás bácsi.
– A nevem… ott… a táblán… – hebegi Misi.
A portás végigpörgeti a leveleket. Egyik se Misié.
– Van itt egy Nyilas Andrásnak… – emel fel egy borítékot a bácsi. – Az nem te vagy?

– Nem, kérem. Én Nyilas Mihály vagyok, a második b-ből.

– Az baj – szívja meg a fogát a portás. Egyszer csak a homlokához kap. – Várj csak, hisz neked nem leveled jött, hanem csomagod!

Misi torka elszorul az ijedségtől. Csomagja! Az édesanyja csomagot küldött! Egész belesápad a gondolatba. Hisz odahaza megmondta az édesanyja, hogy „Édes kis fiam, csomagot ne várj, mert én nem tudok olyan finomságokat küldeni, mint a többi gyereknek a szülei, hát inkább nem küldök semmit, minek lássák azt mások, hogy milyen szegények vagyunk?”

Misi aláírja az átvételi szelvényt, elteszi a másolatot. A csomagot majd a postahivatalban veheti át, azt nem hozzák ki az iskolába. Elköszön.

Hiába siet, becsöngetnek. Latinóra van, már bent ül az osztályban Gyéres tanár úr. Az osztálykönyvet nézegeti.
Misi gyorsan a helyére megy.
– Hol voltál? – súgja a fülébe a padtársa, Gimesi.
– Csomagot kaptam.
– Csomagot?
Misi érzi, hogy Gimesi irigykedve bámul rá, s boldogan mosolyog.

A tanár feláll, körülnéz az osztályon. Feszült, kínos pillanat. Most dönti el, hogy kit szólítson ki felelni. A gyerekek összehúzzák magukat a padokban. Mintha ott sem volnának. Végül a hátsó padból szólít ki egy gyereket. Misi fellélegzik. Pedig mindent tud. De hát felelni senki sem szeret.

Gyéres tanár úr fiatal ember. Mindig parfümszag lengi körül. Ragyogó fehér inge ujjánál aranygomb csillog, nyakánál pedig selyem nyakkendő tarkállik. A gyerekek többsége olyan szeretne lenni felnőttkorában, mint Gyéres. Magabiztos, igényes, jó illatú. Némelyiküknek talán sikerül is majd.

– Otthonról kaptad a csomagot? – kérdezi Gimesi.

– Igen – válaszolja Misi, miközben előveszi és kihajtogatja az átvételi elismervény másolatát. – Három és fél kiló! – suttogja döbbenten Gimesi. – Mi az? – fordul oda hozzájuk Orczy. – Csomag – mondja Misi.

Orczy legyint. Persze hogy legyint, hisz az ő apja igen nagy úr. Debrecen egyik leggazdagabb polgára. Mit neki egy csomag?

De szünetben azért ő is közelebb húzódik a többiekhez, és úgy hallgatja, ahogy kibeszélik Misi csomagját. Alig várják, hogy kicsengessenek. Rohannak át a kollégiumba. Már mindenki tudja a nagy hírt, pedig Misi anyja ráírta a szelvényre: „Ne dicsekedj vele, nincs mivel dicsekedni, fiacskám!” De hát ki tudná megállni ilyenkor, hogy el ne járjon a szája?

– Nyilas csomagot kapott, Nyilas csomagot kapott! – üvölt Böszörményi. – Várjatok, nekem is jön csomagom a napokban, már megírták otthonról, és abban egy egész sült libát fognak küldeni!

Misi már előre szégyelli magát a csomagja miatt. Sült liba? Jó lesz, ha akad benne egy kis darab barna kenyér. És még el se dughatja! Az ugyanis a szokás, hogy aki csomagot kap, kirakja középre, az asztalra. Illik megosztani a többiekkel az otthoni finomságokat. Ebédre csengetnek. Miután jóllaknak, Sándor Mihály odalép Misihez.
– Voltál már a postán?
– Nem.
– Majd én elmegyek veled.
Ennek Misi nagyon megörül. El is hozzák együtt a csomagot. Csakhogy épp becsengetnek a délutáni tanításra. Merthogy a debreceni gimnáziumban bizony délután kettőtől is vannak órák. A csomag tehát egyelőre felbontatlanul hever Misi ládáján. A vallástanár nagy, kövér, fekete férfi. Úgy hívják: Valkai. Jó ember. Sosem ad egyest senkinek. Cserébe viszont rettenetesen unalmasak az órái. Lám, épp Jákob tizenkét fáról motyog valamit, de Misi gondolatban egészen másutt jár. Otthon van, a faluban, nyáron, éjjel. Kint ülnek az édesanyjával az eperfa alatt. Az édesapját várják, aki távoli tanyákon épít házat ismeretlen embereknek, de hetente egyszer hazajön. Várnak, és közben a csillagokat bámulják. – A mi Földünk is csak egy a sok milliárd csillag közül – sóhajt az édesanyja, és átöleli Misit.

A jóságos Valkai tanár úr végre befejezi az órát. Gimesi oldalba böki az álmodozó Misit. – Megkaptad a csomagot? – kérdezi izgatottan.
– Meg.
– És?!… Mi van benne?
– Még nem bontottam fel.
– Miért nem?
– Nem volt rá idő. Jönni kellett órára.
– Komám, ha nekem jött volna csomagom, hétszentség, hogy kihagyom a tanítást.

Orczy is hozzájuk csapódik. A csomag után érdeklődik. Misi sose volt még ilyen népszerű. Boldogan figyeli, hogyan találgatják a társai, mit rejthet a csomag. Az osztályterem lassan kiürül, de ők még mindig ott csipognak a padok között. Aztán mégis elindulnak. Orczy és Gimesi elbúcsúzik a lépcsőnél. Debreceniek, otthon laknak, tilos bemenniük a kollégiumba. Misinek büszkeség dagasztja a szívét. Még soha ilyen frissen fel nem szaladt a kollégium lépcsőjén. Hanem amint benyit a szobába, meghűl a vér az ereiben: a szobatársai az asztal körül állnak és esznek. Az asztalon az ő csomagja hever, a teteje feltépve. Amint a fiúk meglátják, hangos kacagásban törnek ki. Misi mögött az egyik nyolcadikos, Lisznyai lép be. Ő a szobafőnök, mindjárt kérdőre is vonja a fiúkat:

– Ki bontotta fel a csomagot?

A fiúk azt felelik, hogy már felbontva találták. Misi tudja, hogy ez hazugság, de nem szól. Csak attól fél, hogy valami olyan is van a csomagban, amit nem szabad másnak látni.

Odalép, keresgélni kezd a feltépett fedél alatt. – Ezt keresed? – mutat fel Andrási egy borítékot. Hát persze, az a osztályosok!… Andrási, Böszörményi, meg a fiú a 21-es szobából, akit Tök Marcinak csúfolnak! Nem volt délutáni órájuk, egész biztosan ők bontották fel a csomagot!

Misi az ablakhoz siet a levéllel, és olvasni kezdi.

– Hol a kenőcs? – pillant fel egyszerre a sorokból.
– Milyen kenőcs? – tárják szét a kezüket a fiúk.
– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam át vele, akkor nem ázik be, ha esik az eső… Itt áll a levélben, tessék!

– Kenőcs?– fehéredik el Böszörményi. – Cipőkenőcs?

Egy pillanatra megfagy a levegő a szobában. Aztán Böszörményi elbődül:

– Hát mit kentetek ti a kenyérre?

– Mi? – kérdi vörösödő ábrázattal Andrási. – Hisz te kented!

– Nézd már, ő ette meg, aztán még ránk kenné! – kiabál Tök Marci.

– Hát te nem ettél belőle? – rikácsol Böszörményi. – Nem te kented legjobban?

– Nem hát! Mert nem adtál belőle, irigy kutya, azt mondtad, hogy az mind a tiéd! – rázza az öklét dühödten Tök Marci.

– Ne ordíts, kölyök, nem otthon vagy! – szól rá a szobafőnök.

– Ha én ettem, ők is ették! – mutogat a társaira Böszörményi. – Ha én ettem, ők is ették!

A többiek előbb elámulnak, aztán jóízűen nevetnek.
– Azt hittem, hogy vaj… – hajtja le a fejét végül Böszörményi.
– De jó, hogy nem ettem belőle! – lélegzik fel Andrási.
– Mondtam, hogy avas, meg hogy büdös, nem igaz?
– Büdös is volt, na!
– Mégis megetted!
– Kicsit büdös volt, de azért jó!
– A te gyomrodba jó, féleszű.
– És most mi lesz? Meghalok?
– Hát, ha ki nem rókázod…
Mindenki Böszörményin röhög. Ő falta fel a kenőcs nagy részét, csak hogy ne maradjon belőle Misinek.

Misi elteszi a ládájába a csomag maradékát. Vigasztalhatatlan. Ezen a délutánon nem lehet egyébről hallani a kollégiumban, csak a kenőcsről, amit Böszörményi meg Tök Marci jóízűen elfogyasztottak.

A végén valahonnan szereznek egy csöpp dugi pálinkát, és leöblítik a kenőcsöt, hogy legalább a gyomruk ne forogjon. A cukkolás azonban folytatódik: estére már mindenki ujjal mutogat a fura lakoma résztvevőire. Böszörményi, hogy elterelje egy kicsit a figyelmet a baklövésről, mérgesen elordítja magát:
– Elloptátok a bicskámat!
– Ki lopta el? – kérdezik a többiek.
– Mit tudom én? Itt volt az asztalon. Adja vissza a tolvaj!
– Add vissza te a kenőcsöt!
Ez már a szobafőnöknek is sok. Borzasztóan szégyelli mindazt, ami a szobájában történik, úgyhogy közli, lemond a szobafőnökségről, és kiköltözik a kollégiumból.

Persze az ilyesmit nem kell túl komolyan venni. Végre eljön a lefekvés ideje. Sötét borul a szobára. Csönd van. Egyszer csak a másik nyolcadikos, Nagy József megszólal:

– Mintha cipőpucolás hangját hallanám… Csak nem valakinek a hasából szól?

Erre aztán viharos nevetésben törnek ki a diákok.

Böszörményi feláll az ágyán, összecsavarja a pokrócát és azzal verekszik.

– Elloptátok a bicskámat, aljas tolvajok! – üvölti. – Ezt a szemét bandát! De majd meglátjátok, ha megjön a sült libám, egyikőtök se kap belőle, az ziher!

– És ha kenőcs lesz benne? – bokszolják a hasát meg a vállát, vinnyogva a kacagástól. – Neked mi mást küldenének?

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Nógrádi Gergely tollából
Manó Könyvek Kiadó, Budapest, 2015
Klassz! sorozat 4.