Jodi Picoult: Elrabolt az apám (részlet)

Posted on 2015. január 10. szombat Szerző:

0


PicoultJodi_Elraboltaz apám-bor180| Delia |

NEM LÉTEZHETÜNK ÚGY ebben a világban, hogy ne hagyjunk magunk után nyomokat. Vannak az emberhez konkrétan elvezető ösvények: a bankszámla-kivonatok, a határidőnapló és a másoknak tett ígéretek. Aztán vannak mikroszkopikus jelek, mint például az ujjlenyomatok, amelyek mindaddig láthatatlanok, ameddig szakértő módon láthatóvá nem teszik őket. Ha semmi efféle nincs, illat akkor is van. Szagfelhőben élünk, mozgunk, levelezünk az interneten, kocogunk és ülünk az autóban. Mindig, minden pillanatban sejtek tömege – percenként negyvenezer – válik le a bőrünkről, és kavarog körülöttünk a légáramlatok szárnyán.

Most éppen Greta mögött loholok, aki szagot fog, és egyenletes kocogásba kezd, amint elérjük a hegy lábánál lévő kusza cserjést. Már combig csatakos vagyok a sártól, a pocsolyáktól, ami persze csöppet sem zavarja nyomkövető kopómat. Ez a nyom valószínűleg épp azért maradt meg, mert nehéz itt előrejutni, senki nem jár erre.

A New Hampshire-i Carroll kapitányságáról velem tartó rendőr már jócskán lemaradt mögöttünk. Amikor meglátta, milyen terep felé nyomul Greta a maga buldózer-módján, megrázta a fejét. – Verje ki a fejéből, hogy oda bemegy – mondta. – Nem létezik, hogy egy négyéves gyerek itt átküzdje magát.

Igazság szerint én is ettől tartok, mert nagyon is így fest a dolog. Késő délután, ahogy a nap megy le, s a föld lehűl, a légáramlatok föntről lefelé zúdulnak alá a hegyoldalon, ami azt jelenti, hogy ha a kislány az egyenes szakaszon ballagott is tova, Greta a szagösvényt kissé másutt érzékeli, ott, ahová a szél fújta. – Greta másképp vélekedik… – jegyzem meg.

Az én munkámban az ember nem engedheti meg magának, hogy ne bízzon meg a munkatársában. Egy kutya orrának a fele szolgál szaglásra, míg az emberi orrban ugyanerre csak egy négyzetcentiméter van fenntartva. Ha tehát Greta szerint Holly Gardiner a hegyre mászott fel azt követően, hogy kisétált az óvoda játszóteréről, akkor én megyek, és akár a csúcsig felmászom, hogy megtaláljam őt.

Greta megrántja az ötméteres pórázt, és élénken üget vagy kétszáz méteren keresztül. Gyönyörű kopó, a feje tetején fekete csík, a bundája bársonybarna, teste csontos, mint egy parasztlányból lett balett-táncosnak. Megkerül egy sima, kopasz sziklát kétszer is, aztán felpillant rám, a pofáján a ráncok így még mélyebbek. A szag ugyanúgy összegyűlik, mint a mélyedés felé igyekvő vízerek – a kislány itt pihent meg.

– Keresd! – adom ki a parancsot. Greta ide-oda futkározik egy darabig, hogy tájékozódjék. Aztán futni kezd. Rohanok utána. Egy ág az arcomba csapódik, felszakítja a bőrt a bal szemem fölött. Áttörünk egy iszalaggal benőtt, sűrű részen, s egy keskeny ösvényre lyukadunk ki, amely egy tisztásra vezet.

A kislány a nedves földön ücsörög, reszket a hidegtől. Két karjával átfogja a térdét. Mint mindig, most is Sophie arcát látom magam előtt egy pillanatra a megtalált gyereké helyett. Úgy kell visszafognom magam, nehogy odarontsak, ölbe kapjam, és halálra rémítsem szegényt. Greta előreszökell, és fel-felugrál – mindig így jelzi, ha megtalálja, akit keres. Ezúttal annak a sapkának a gazdáját, amelyet az óvodában szimatolt meg, s hat mérföldet jött e szag nyomában egészen idáig.

A kislány hunyorogva felnéz ránk, lassan jön ki félelme kagylóhéjából. – Fogadjunk, hogy te vagy Holly – mondom neki, miközben leguggolok mellé. Ledobom a vállamról a kabátomat, amely szinte gőzölög a testem melegétől, s vékonyka vállaira terítem. – Az én nevem Delia. – Füttyentek, mire a kutya mellénk kocog. – Ez pedig Greta.

Leveszem róla a nyakhámot, amelyet munka közben mindig visel. Greta olyan vadul csóválja a farkát, mintha nem kutya lenne, hanem metronóm. A kislány felnyúl, hogy megsimogassa, én pedig gyorsan szemügyre veszem őt. – Megsérültél?

A fejét ingatja, és a szemem fölötti sebre bámul. – Te sérültél meg.

A carrolli rendőr ekkor vágódik ki a bokrok közül, s levegő után kapkod. – Mindjárt lehidalok – zihálja. – Hát nem megtalálta…?

Mindig megtalálom őket. Mégsem jó eredményeim tartanak még ezen a pályán. Nem is az adrenalin-függőség. Még csak az sem, hogy minden jó, ha jó a vége… Hanem az, hogy ha a dolgok mélyére nézünk, saját magamat kéne megtalálnom, mert leginkább én vagyok az, aki elveszett.

Kis távolságból figyelem, ahogy anya és lánya egymásra lelnek. Ahogy Holly az anyja karjaiba olvad, a megkönnyebbülés úgy burkolja körbe őket, mint a pára. Ha a nőnek más lenne a bőrszíne, mint a gyerekéé, vagy cigányosan lenne öltözve, akkor is azonnal kiszúrnám őt akármekkora tömegből is: mert ő volna az egyetlen, aki valahogy csonkának látszana, valami teljes egész felének.

El sem tudok képzelni annál rémületesebbet, mint hogy elveszítsem Sophie-t. Amikor egy nő terhes, már alig várja, hogy újból birtokba vehesse saját testét. Mégis, szülés után az ember rájön, hogy lényének jelentős része függetlenedett tőle, kívülre került, s most már ki van téve mindenféle veszélynek – egyebek mellett annak, hogy bármely pillanatban eltűnhet a szemünk elől. Ezért aztán életünk hátralévő részében azon fáradozunk, miképpen tarthatnánk őt mindig magunk mellett, hogy vigyázhassunk rá. Ez a legkülönösebb dolog az anyaságban: amíg az embernek nincs gyereke, nem is tudja, hogy ez mekkora hiány.

Nem számít, hogy akit Gretával keresek, az fiatal, öreg, férfi vagy nő – valahol van valaki, akinek az eltűnt személy éppen olyan fontos, mint nekem Sophie.

Jól tudom, szoros kötődésem a lányomhoz abból fakad, hogy kompenzálok egy problémát. Az anyám meghalt, amikor négyéves voltam. Amikor annyi idős voltam, mint most Sophie, gyakran hallottam apámtól azt, hogy „autóbalesetben elvesztettem a feleségemet”, és ezt sohasem értettem. Ha tudja, hol vesztette el, akkor miért nem megy megkeresni? Évtizedekbe telt, míg megértettem, hogy csak azt nem veszthetjük el, ami értéktelen – hiszen az nem hiányzik, mert nem érdekes, nem törődünk vele. Én azonban túl fiatal voltam ahhoz, hogy emlékképeim legyenek az anyámról. Hosszú ideig csak az illatát tudtam felidézni – ha egyszerre éreztem az orromban vaníliát és almát, hirtelen olyan volt, mintha mellettem állna –, de aztán ez is elmúlt. Greta sem tud valakit megtalálni, ha nem indulhat el valamilyen nyomon.

Greta, aki az oldalamnál ül, orrával megérinti a halántékomat. Ja, persze, hiszen vérzik a homlokom, jut eszembe. Talán össze is kéne varrni. Apám majd megint levág egy tirádát arról, hogy miért nem választottam valami biztonságosabb munkát, mondjuk, pályázatírást, lobbizást. Szerinte a tűzszerészek főnöke is lehetnék, az sem ennyire veszélyes.

Valaki kötszert nyújt felém; a szemem fölé nyomom a gézlapokat. Felpillantva látom, hogy Fitz, a legjobb barátom áll előttem, aki történetesen a legnagyobb példányszámú New Hampshire-i lap riportere. – Az áldozatod hogy fest? – kérdezi.

– Egy fa támadott meg…

– Tényleg? Mindig is tudtam, hogy fafejűekbe nem szabad belekötni…

Fitzwilliam MacMurray a szomszédságunkban nőtt fel, csakúgy, mint Eric Talcott. Az apám sziámi hármasikreknek hívott minket.

Mind kettejükkel tekintélyes közös múltunk van: együtt szárítottuk hintő porral a meztelen csigákat a járdán; vízibombákat hajigáltunk le a suli tetejéről a kövezetre; elraboltuk a tornatanár macskáját. Gyerekként triumvirátust alkottunk, s felnőttként is nagyon közel állunk egymáshoz. Fitz valójában kettős szerepet tölt be az esküvőmön: Ericnek is ő lesz a tanúja, meg nekem is.

Innen alulról nézve, Fitz hatalmas toronyként áll fölöttem. 190 centis a termete, bozontos üstöke lángvörös. – Mondjál valamit, amit idézhetnék a lapban – szólal meg.

Mindig tudtam, hogy Fitz valamikor az írásnál fog kikötni, bár azt hittem, költő vagy regényíró lesz. Úgy játszott a nyelvvel annak idején, mint más gyerekek a kavicsokkal, faágakkal. Szavakból hol kunyhót, hol kastélyt épített nekünk, amelyeket aztán tetszés szerint berendezhettünk, benépesíthettünk. – Találj ki valamit – javaslom.

Nevet. – Hohó, én nem a New York Times-nak, hanem a New Hampshire Gazette-nek dolgozom.

– Elnézést… – szólal meg valaki.

Mindketten a hang irányába fordulunk. Holly Gardiner mamája néz rám merőn. Az arca olyan beszédes, hogy még azt is látom, hirtelen nem is tudja, hogyan öntse szavakba mindazt, ami lerí róla. – Köszönöm – böki ki végül egyszerűen. – Nagyon, nagyon köszönöm.

– Gretának köszönje inkább – válaszolom. – Ő dolgozott meg mindenért.

Az asszony majdnem elsírja magát. Megragadja a kezemet, megszorítja, zárja az áramkört köztünk, anyák között, aztán visszaballag a mentősökhöz, akik Hollyt vették gondjaikba.

Volt idő, amikor kínzóan éreztem anyám hiányát – például amikor az osztálytársaim két szülőt vonultattak fel a karácsonyi koncerten; aztán mikor elkezdtem menstruálni, és apámmal kettesben ücsörögtünk a kád szélén, hogy elolvassuk a tamponos dobozon a használati utasítást. Vagy amikor először csókolóztam Erickel, és úgy éreztem, menten kirobbanok a bőrömből.

Vagy mint most…

Fitz átkarolja a vállamat. – Ne hidd, hogy hiányt szenvedtél bármiben is – mondja halkan. – Apád jobb volt egymagában, mint a legtöbb szülő párban.

– Tudom – felelem, de nem tudom levenni a szemem Holly Gardinerről, ahogy kézen fogva megy az anyjával a kocsijukhoz. Mint két gyöngyszem egy vékonyka damilon, amely bármely pillanatban elszakadhat…

Aznap este én vagyok Gretával a szenzáció a hírekben. Itt, a kies New Hampshire-ben nincsenek bandaháborúk, gyilkosságok, nemi erőszak – ehelyett az szerepel a hírekben, hogy leégett valahol egy csűr, vagy felavattak egy kórházat. Legfeljebb még olyan háztáji hősökről esik szó, mint én.

Apámmal a konyhában időzünk, készítjük a vacsorát. – Mi van Sophie-val? – kérdezem homlokráncolva, és belesek a nappaliba. Sophie ott fekszik összegömbölyödve a szőnyegen.

– Elfáradt – mondja apám.

Sophie olykor-olykor alszik egyet délutánonként, amikor elhozom az óvodából, de ma, hogy terepen voltam, apám bevitte őt az idősklubba, s zárásig ott kellett maradnia. De itt most többről lehet szó… Amikor hazajöttem, nem várt az ajtóban, hogy ledarálhassa az összes fontos hírt: ki ugrott ma a legmagasabbra; melyik könyvből olvasott nekik Mrs. Easley; hogy ma is répa volt-e sajtkockákkal, mint tegnap meg tegnapelőtt.

– Megnézted, hogy nem lázas-e? – kérdezem.

– Már hiányzik, igaz? – vág vissza, s vigyorog a grimaszom láttán. – Mire az édességhez érünk, újra a régi lesz – jósolja. – A gyerekek hamar magukhoz térnek.

Apám majdnem hatvan, de még mindig jóképű – kortalannak látszik az őszesbe vegyülő hajával, inas távfutó-alkatával. Bár sok nő akadna, aki örömmel vetné magát egy ilyen férfi karjába, mint Andrew Hopkins, apám csak nagy ritkán randevúzik, és sohasem nősült meg újból. Azt szokta mondogatni, az élet arról szól, hogy egy fiú keres egy lányt, a tökéleteset, és ő az a szerencsés, aki már megkapta a maga tökéletes nőjét a szülőszobán… A tűzhelyhez lép, s az ott rotyogó paradicsomra főzőtejszínt önt – ezt az egyik öregtől tanulta a klubban. Ezek a házi fortélyok általában meglepően jónak bizonyulnak, legalábbis ha a főzésre szorítkoznak, és nem az egészséggel kapcsolatosak, például, hogy Sophie nem lesz kruppos, ha fekete szalagot kötök a nyakára, vagy hogy fülfájást olívaolajba és borsba mártott fültisztítóval kúráljunk. – Mikor jön Eric? – kérdezi apám. – Túl soká már nem húzhatom ezt a kotyvasztást.

Ericnek már vagy fél órája meg kellett volna érkeznie, de nem is telefonált, hogy kicsúszott az időből. A mobilját sem veszi föl. Nem tudom, hol lehet, de sokféle variáció villan fel az agyamban: Murphy bárja a Main Streeten, a Callahan a North Parkban vagy egy útszéli árok bárhol.

Sophie jelenik meg a konyhában. – Halihó – mondom, s minden Erickel kapcsolatos aggodalmam szertefoszlik lányunk napocskaarca láttán. – Akarsz segíteni? – kérdem, s felmutatok egy zöldbabot, mert tudom, hogy szereti azt a kis pattanó hangot, amit a bab akkor ad, amikor kettétörjük.

Megvonja a vállát, s leül háttal a hűtőszekrénynek.

– Mi volt ma az oviban? – nógatom.

Arcocskája úgy elborul, mint a nyári ég a hirtelen és vad zivatar előtt. Aztán ugyanolyan gyorsan fel is pillant. – Jennicának Szemölcse van.

– Húha, az nem túl jó – mondom, és töröm a fejem, hogy vajon melyik is Jennica. A világosszőke copfos, vagy az, amelyik apjának az a jó kis kávézója van a belvárosban.

– Én is akarok Szemölcsöt.

– Nem, még csak az hiányozna. – Egy autólámpa fénye villan az ablak előtt, de a kocsi nem fordul be a ház elé. Kinézek, és megpróbálom felidézni, hogy a szemölcs ragályos-e, vagy ez is csak valami babonaság.

– De olyan szép zöld… – nyafogja Sophie. – És olyan puha, de tényleg, és van neki névtáblája is…

Vagy úgy: Szemölcs az új tag a Beanie-figurák családjában. – Talán majd a szülinapodra kapsz…

– Fogadjunk, hogy azt is el fogod felejteni – durcáskodik Sophie, és felrohan a lépcsőn.

Hirtelen a naptárra esik a pillantásom, a mai napot övező piros körre. Egy órakor kezdődött az óvodában a szülő–gyerek teadélután. Éppen akkor kaptattam fel a hegyre Holly Gardiner nyomában.

Amikor gyerek voltam, és valami anya–lánya program volt az alsó tagozatban, sose szóltam róla apámnak. Inkább betegséget mímeltem, hogy otthon maradhassak aznap, és ne kelljen látnom, hogy mindenkinek jön az anyja, csak az enyém nem. Sem akkor, sem máskor.

Sophie-t az ágyán fekve találom. – Kicsikém, ne haragudj rám. Bocsánat…

Felnéz. – Amikor azokkal vagy, gondolsz rám is? – döfi a kérdést a szívembe.

Válaszképpen felnyalábolom, és az ölembe ültetem. – Még akkor is rád gondolok, amikor alszom.

Olyan nehéz elhinni most, ahogy kismadár-teste az enyémhez simul, hogy amikor teherbe estem, elgondolkodtam, megtartsam-e a babát vagy sem. Nem voltam férjnél, Ericnek pedig megvolt a maga baja enélkül is. Végül nem bírtam elvetetni. Olyan anya akartam lenni, akit erővel sem lehet elszakítani a gyermekétől, aki oroszlánként küzd érte. Arra szoktam jólesően gondolni, hogy biztosan az én anyám is ilyen típus volt.

Sophie-t nevelni – akár Erickel, akár nélküle az évek során – sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Ha valamit jól csináltam, mindig apám érdemének tudtam be, az ő példájának. Ha valamit elszúrtam, azt sorsszerűnek nyilvánítottam.

Nyílik a háló ajtaja, és Eric lép be. Egy pillanatra, mielőtt még minden eszembe nem jutna, eláll a lélegzetem a láttán. Sophie az én sötét hajamat és a szeplőimet örökölte, de szerencsére semmi többet. Nyúlánk alkatát, szép arcformáját az apjának köszönheti, ahogy gyorsan felragyogó mosolyát és nyugtalanító szemét is, amely olyan áthatóan világoskék, mint a gleccserjég. – Bocsánat, hogy ilyen későn jövök – mondja Eric, és csókot nyom a fejem búbjára. Mélyet lélegzem, hogy megérezzem, ivott-e. Sophie-t a karjába kapja.

Nem érzékelem sem a whisky, sem a sör keserű-gabonás aromáját, de ez nem sokat számít. Eric már a gimnáziumban százféle módját ismerte annak, hogyan rejtse el az árulkodó jeleket. – Hol voltál? – kérdezem.

– Találkoztam valakivel az Amazonban. – Egy Beanie-békát húz elő a zsebéből.

Sophie felvisít, kikapja a játékot Eric kezéből, és úgy megöleli az apját, mintha ki akarná szorítani belőle a szuszt. – Szóval, mindkettőnknél lobbizott – állapítom meg fejcsóválva. – Született kalandor…

– Csak növelte az esélyeit. – Eric lerakja Sophie-t, aki azonnal lerohan az emeletről, hogy eldicsekedjen ajándékával a nagyapjának.

Odalépek, hogy átkarolhasson; ujjaimat a farmernadrágja hátsó zsebébe csúsztatom. Hallgatom, ahogy a fülem alatt ver a szíve. Csak nekem. Ne haragudj, hogy kételkedtem benned… – Én is kapok békát? – kérdezem.

– Te már kaptál egyet. Megcsókoltad, és lám, itt vagyok, nem igaz? – Ajkával elindul a nyakam hajlatában lévő apró sebhelytől, amelyet kétévesen szereztem szánkózáskor, és felsiklik a számig. Kávéízt érzek rajta, meg reménykedést. Hála istennek, semmi mást.

Még egy darabig a csók után is állunk a lányunk szobájában összekapaszkodva. Egymásnak dőlünk egész testtel. Mindig szerettem, békaság ide, vagy oda…

Amikor kicsik voltunk, Eric, Fitz és én kitaláltunk magunknak egy nyelvet. Már jórészt elfelejtettem, csak egy pár szóra emlékszem: a „valiango” kalózt jelentett, a „palapala” esőt. A „ruszkifer”-nek nem volt egyszavas megfelelője, mert ez a fonott vesszőkosár aljának a közepét jelentette, ahol a vesszők egyetlen, közös pontban futnak össze. Néha a barátságunkra is használtuk ezt a szót. Ez azokban az időkben volt, amikor a barátok még nem olyan szigorú időbeosztás szerint találkoztak, mintha megrögzött házasok volnának. Reggel általában egyikünk felbukkant a másiknál, hogy együtt elmenjünk a harmadikért.

Télen erődszerű várakat építettünk a hóból, bonyolult alagútrendszerekkel, barlangokkal. Mindig kiformáztunk bennük három trónféleséget, amelyre felülhettünk jégcsapot szopogatni mindaddig, míg már nem éreztük elfagyott ujjainkat. Tavasszal Fitz papája jóvoltából jégcukrot ettünk, amikor saját juharszirupját készítette. Villával küzdöttünk, hogy elorozzuk egymás elől a legédesebb, leghosszabb darabokat. Ősszel átmásztunk a közeli almáskert kerítésén, és faltuk a naptól langyos gyümölcsöket. Nyáron, sötétedéskor titkos jóslatokat körmöltünk a jövőnkről a befogott szentjánosbogárkák halvány fényénél, s a cetliket bedugtuk egy öreg juharfa odvába afféle időcsapdaként, hogy megtaláljuk majd, ha felnövünk.

Egyértelműek voltak a kiosztott szerepek: Fitz volt az álmodozó; én a praktikus taktikus, Eric pedig a frontember, aki felnőtteket és gyerekeket egyforma könnyedséggel tudott elbájolni. Eric volt az, aki mindig pontosan tudta, mit kell mondani, ha az ember véletlenül elejtette a forró étellel megrakott tálcát az ebédlőben, s mindenki bámult, mint a moziban. Vagy amikor a tanár felszólított valakit, és az éppen a karácsonyi bevásárlólistát írogatta össze. Az ő köreihez tartozni olyan volt, mint amikor az ember az ólomüveg ablakon derengő, aranyszín fény felé emeli az arcát a templomban.

Akkor kezdtek megváltozni a dolgok, amikor első egyetemi évünk után mindenki hazajött a kollégiumból a vakációra. Újra az otthoni szülői szabályokhoz kellett alkalmazkodni, bármily bosszantó volt is ez. Ericnek már rongyokban lógtak az idegei, csak akkor lazult el, ha hármasban elmentünk valahová este. Általában azt akarta, hogy menjünk egy bárba, és tudta, hová engednek be minket anélkül, hogy igazolványt kérnének. Később, miután Fitz hazament, Eric meg én kiterítettünk egy régi pokrócot a város melletti tó egy távolabbi pontján, s levetkőztettük egymást. Hajtottuk a szúnyogokat a másik ama testrészeiről, amelyeket épp birtokba vettünk. Valahányszor megcsókoltam, az alkoholt éreztem a leheletén, amit mindig is utáltam. Talán különcködésnek hat ez a finnyásság, de talán nem jobban, mint azoknak a viselkedése, akik tankoláskor visszatartják a lélegzetüket, mert ki nem állhatják a benzinszagot. Egy darabig csókoltam Ericet, beszívtam azt a kesernyés, erjedt szagot, aztán odébb gördültem a takarón. Ő álszent kispolgárnak nevezett, én meg kezdtem elhinni – ezt még mindig könnyebb volt elfogadni, mint azt, hogy valójában távolodunk egymástól.

Néha rájön az ember, hogy bekötött szemmel megy át a saját életén, és megpróbálja eltagadni, hogy maga kötötte szorosra a csomót a vakká tévő kendőn. Fitz is, meg én is így voltunk a gimnázium utáni tíz évben. Mindig elhittük, ha Eric azt mondta, hogy néha bedob egy-egy sört, ez minden. Ha reszketett a keze, amikor józan volt, elfordítottuk a fejünket. Ha megemlítettem az ivást mint problémát, kiderült, hogy ez az én problémám, nem az övé. És mindezek ellenére nem tudtam véget vetni a kapcsolatomnak Erickel. Minden gyerekkori emlék hozzá kötött. Ha kigyomlálom őt magamból, elvesztem a gyerekkorom minden színét, ízét, zamatát.

Aznap, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, Eric lecsúszott az útról a kocsijával, áttörte a vékony korlátot, s berepült egy helyi gazda kukoricásába. Amikor felhívott, hogy elmesélje, mi történt – persze arra fogta az egészet, hogy átszaladt előtte egy mormota –, leraktam a telefont, és beültem a kocsiba. Fitzhez mentem. Van egy kis probléma, mondtam neki, mintha mindhármunkról volna szó. Aminthogy ez is volt az igazság.

Fitz hagyta, hogy kimondjam az igazat, amelyet addig nagy kínnal mindig magunkba fojtottunk, és megtoldjam egy új, még rémületesebb hírrel. Nem tudom egyedül végigcsinálni, mondtam Fitznek.

Nem vagy egyedül, mondta erre akkor Fitz, és a még lapos hasamra pillantott.

Jodi Picoult

Jodi Picoult

Eric minden vonzerejének tudatában is rájöttem aznap délután, hogy ha Fitz mellettem áll, ez olyan erőt ad nekem, amellyel számolni lehet. Amikor felfegyverkezve a tudással – hogy mit kell Ericnek mondanom – hazamentem, eszembe jutott, mit írtam le azon a régi nyári alkonyon a jövőmről. Akkor jócskán zavarba jöttem a papírra rótt szavaimtól, és háromszor is összehajtottam a cédulát, nehogy Fitz vagy Eric meglássa. Én, aki a fiúknál is fiúsabb voltam, és hosszú órákat töltöttem a társaságukban rettenthetetlen kalózkapitányként, kincskereső régészként, és csak egyszer játszottam el a vártoronyban senyvedő, szerencsétlen királylány szerepét, de még akkor is én mentettem meg saját magamat, azon az estén egyetlen nagy kívánságomat vallottam meg a papírnak. „Egyszer anya leszek”, írtam le.

Fordította: Babits Péter

Jodi Picoult: Elrabolt az apám
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014