Kemény Zsófi: Én még sosem (részlet)

Posted on 2015. január 9. péntek Szerző:

0


Kemény Zsófi_Én még sosem-bor1801. fejezet | Az eleje |
Szilveszter |
Ja, valahogy így

Nem tudtam megállapítani, hogy sikerült-e előbb kinyomnom a telefont, mint hogy Zita lecsapta volna. Öt másodpercig még valami kimondottan szokatlan bűntudatfélét is éreztem, mivel talán igaza lehetett a baromságban, amit ordított nekem, viszont csak a saját helyzetét figyelembe véve lehetett igaza, amit minek vegyek figyelembe én. Ugye. Mondjuk, mióta októberben minden megváltozott, időnként figyelembe vettem már, de most nem. Nem vagyok az a bűntudatos fajta.

Ahogy kimérten loholtam a hóban, kicsit fájt, hogy nem örülhetek annak, hogy esik, és hogy úgy egyáltalán van. A hó, tudniillik. Már nem az én játékom ez, nekem fontosabb játékaim vannak, havazzanak a gyerekek, meg a micimackók, én loholni is csak kimérten.

Trombitázásra nem vágytam. Szilveszter éjjeli harsogásra. A petárda belefér, mert az legalább kötődik a tesztoszteron-túltengéshez, a bandába verődéshez és a veszélytelenül, szinte egyáltalán nem illegálisan végrehajtott bűnözéshez. Mindig is imádtam eljátszani, hogy ezeket a dolgokat élvezem. Mindig is imádtam eljátszani mindent. Bármit. És megszerezni azokat az embereket magamnak, akik észrevették, hogy csak ripacskodok.

A csávó például, aki beleszólt a kaputelefonba, nem vette észre soha, így a nevét sem jegyeztem meg, pedig évfolyamtársak voltunk harmadik éve. Ja, meg hozzá jöttem épp szilveszteri házibuliba.
– Ágó – mondtam.
– Ki? – kérdezte ő.
– Angyal Ágoston. Megtisztelő, hogy vágod a nevem így három év után, barátom.
– Nyomom a gombot jó? Negyedik emelet, és vágom a neved, te fasz, csak nem hallottam. Vigyázz, pulyka!

Ezt a ,,vigyázz, pulykát” nem tudtam beilleszteni semmilyen megfejtésbe, úgyhogy el is engedtem hamar. Lassan kéne valami, ami érdekel ezen az imádnivaló földön, amellett, hogy minden érdekel, csak aztán ha belekerülök, elég hamar elkezdem én irányítani a dolgokat, onnantól pedig már nem érdekel.

Szép, régi lépcsőház volt, szép, régi lifttel. Volt benne tükör, úgyhogy hát persze, hogy megnéztem magam, megállapítottam, hogy jól nézek ki, grimaszoltam, de még úgy is jól néztem ki, aztán megvolt a pillanat, éreztem, a második és a harmadik emelet között, amikor lőnöm kellett volna egy selfie-t… de nem. A selfie hiánya is lehet szimbólum, és én imádom a szimbólumokat.

Fent tizenöt másodpercig kellett dörömbölnöm, mire valami félrészeg suttyó ajtót nyitott. Őt viszont tényleg nem ismertem, ergo ő nem lehetett az évfolyamtársunk. Ez megnyugvással töltött el, mert ezek szerint van még remény, hogy néhány izgalmasabb formával is lehet itt találkozni. Valójában Toma miatt jöttem csak ide, egyébként lett volna jobb alternatíva is. Sokkal jobb.

Dehát. Toma. Ő a legjobb barátom időtlen idők óta, és azon kevesek egyike, akik tényleg érdekeltek az első pillanattól kezdve. Lehet, hogy Toma igazából kimondottan unalmas, de annyira nem mutat meg semmit magából, hogy képtelenség ezt eldönteni. Ez az a híres titokzatosság, amiért a lányok állítólag vért pisilnek. Mondjuk az én stratégiám pont teljesen más, de mégis működni szokott. Amúgy Tomának Tamás a becsületes neve, csak a szülei Gyűrűk Ura fanok, és ezért Bombadil Toma után akarták elnevezni, és hiába gyűlölték a Tamás nevet, még ez állt a legközelebb a Tomához. Valójában Toma szüleinek egyetlen szimpatikus húzása ez a névadás, úgyhogy ezt kell kiélvezni.

Őt, Tomát akartam tehát számon kérni, hogy miért akart ide jönni ahelyett, hogy mentünk volna valami ennél sokkal felnőttebb buliba a sokkal felnőttebb külsős haverjainkkal, akikkel mondjuk Toma kicsit zavarban volt mostanában, pedig régebben jól kijöttek. Amúgy meg igazából nem is tudom, mi bajom volt ezzel a hellyel, mert végül is nem is tűnt olyan szar bulinak. A fele társaság nem tudott várni éjfélig se a piával, se a virslivel, már most minden szét volt dobálva, a kabátok már most nem fértek el nemhogy a fogason, de az előszobában sem, és már most akadtak lányok, akik nem is olyan soká elkezdenek majd vetkőzni. Meg a szaros konfetti is mindenhol ott volt már. Ezekkel ősellenségek voltunk mindig. Amikor két héttel szilveszter után is konfettit találsz a seggedben, akkor tudod, hogy rossz bulit választottál. Mondjuk mindig rossz bulit választasz; valami mindig elbassza a szilveszteri bulit, csak ez meg már túl mainstream, mármint nem kedvelni a szilvesztert, és én meg nem annyira bírom a közhelyeket. Szóval inkább vágok jó képet a dologhoz.

Azzal kezdtem, hogy félrerúgtam egy lufit, és levettem a bőrkabátom. Ez a kabát még apámé volt, ahogy a nagyon fess színes hippiing is, ami alatta volt. Imádtam, ahogy végigmérnek benne az emberek, és szinte hallom, ahogy benyomkodnak valami elborultművész-skatulyába, aztán rám zárják a fedelét, bár lehet, hogy a skatulya nem is fedeles, mindegy. A lényeg, hogy imádtam, hogy nem érdekel, hogy mit gondolnak. A nappaliból valami dubstep alap szűrődött ki, és akkor éreztem, hogy jó helyen vagyok; az igazi gimnazistaélet igazi középpontjában, jee, ez kell nekem! Valahol mindig erre vágytam. Valahol.

– Tesó, lehet bent cigizni? – kiabáltam át az előszobán a házigazdának a konyhába.
– Ööö, inkább ne, van erkély meg minden. Úgyis fogsz, mi?
– Igen, csak gondoltam, udvarias leszek, és megkérdezem.
– Aha, zsír.

És legyintett a hangjával, ezt már szeretem! Nem is olyan szar fej ez a nem tudom ki. De, tudom igazából. Szerintem Marci. A fél évfolyam Marci, nem lőhetek annyira mellé.

Biztonságba helyeztem a kabátomat, amihez fel kellett túrnom egy ruhakupacot, és behelyezni alá. Aztán elindultam megkeresni Tomát. Közben folyton szembejöttek a kedves fiatalok, a nagy részüknek a neve is ment volna, ha érdekel bárkit, hogy tudom-e a nevüket, mindenese az összessel lepacsiztam, míg átértem a nappaliba. Azokkal is, akiket látásból sem ismertem.

Toma persze hogy az erkélyen állt, persze hogy egy szál ingben, és persze hogy ez volt az első hely, ahol kerestem.

– Csá, fiú! – mondtam, ahogy kiléptem mellé a hóesésbe, miközben egyből megbántam, hogy elástam a kabátomat.

– Cső! – Megborzongtam. Csak ő tudja ennyire lassan, sokatmondóan és ironikusan kimondani ezt a szót. Nem véletlenül a legjobb barátom. Az egyetlen barátom? Legjobb? Egyetlen? Legjobb? Egyetlen.

– Te, ide figyelj, ha tényleg itt maradunk, akkor kell egy sör nekem is, de előbb még elszívok egy cigit, amúgy miért állsz kint egyedül a mínusz húszban? Imádnám, ha megmagyarázná. Imádom, ha összeszedi magát, és beszél.

– Gondolkoztam, amíg meg nem jöttél, és odabent olyat nem lehet. Adj egy cigit!
– Nem is cigizel, fiú.
– Tényleg. Azért adj! Ha abbahagyom a focit, annyit cigizek, amennyit akarok.
– Most is, csak most bűntudatod van tőle. Csöpögsz a bűntudattól.

Váá, imádom, hogy mellette nekem kell a földhözragadtat játszani. Csak vállat vont, persze hangsúlyos, laza mozdulattal. Az egész ember maga a hangsúly.

Bementem szerezni egy üveg Becherovkát, meg még két sört, aztán rágyújtottunk. Még cigizni is olyan elegánsan cigizett, hogy öröm volt nézni, amellett, hogy amúgy nem is volt elegáns, és bénán fogta a cigit, lévén nem valami gyakorlott dohányos.

Megittunk fél üveggel a töményből, és pontosan tudtam, hogy Tomának ez már több is volt, mint elég ahhoz, hogy kimondottan nyitott legyen, és bármiben benne. De ma nem voltak különösebb rongálós terveim, ma kicsit inkább dühös és romantikus hangulatom volt. A romantikust nem a szó szoros értelmében értem. Csak ma foglalkoztatott a szerelem. Talán mert ma belőlem teljesen hiányzott.

Mikor rendesen fázni kezdtünk, pia ide vagy oda, bementünk, és elkezdtük kiválasztani a lányokat, akik potenciális partnerek voltak az estére. Nem mintha kerestünk volna ilyet tényleg, de nézelődni csak szabad! Toma persze húzta a száját mindenkire. Imádtam. Ott volt például a Réka, aki épp egy sötét szobából jött ki, és aki attól függetlenül, hogy egyrészt nekem már megvolt még egy éve talán, másrészt számos más embernek is, harmadrészt leszbikus, szerintem egész jó nő. Tomát nem érdekelte, én viszont nyilván megszólítottam, ahogy mindenkit meg szoktam, ha nem igénylik is.

– Hé, Réka? – Közben azon gondolkodtam, hogy ezen a ponton el kéne-e sütnöm valami rosszmájú poént arról, hogy egy sötét szobából jön ki ziláltan, vagy legalábbis nem valami vidáman (amúgy tényleg elég sírósnak tűnt). És arra jutottam, hogy igen, ez itt most pont bele fog férni. – Mit kerestél abban a szobában, khm… egyedül, te leány?

– Bazmeg, Ágó, seggfej vagy! – mondta higgadtabban, mint ahogy kinézett, és szomorú tény, de teljesen igaza volt. Nem mintha ő meg nem arról lett volna híres az egész iskolában, hogy mindenkinek belemászik a magánéletébe, annak is a testi részébe. – Amúgy a Szövő Eszter van bent, és tarot-kártyát lehet húzni, tudod, húzol egy lapot, ami leírja, hogy mi lesz veled az új évben, de te ebben tuti nem hiszel, meg, mondjuk, annyira én sem, meg ő sem, de azért elég szar, tudod, ha kihúzol valami bohócot vagy ilyesmit, és tökéletesen leírja a leírás…

Nem érdekelt már, így nem is hallottam, hogy mit mond. Már a mellei sem érdekeltek. Eszter érdekelt. Az az Eszter, akivel nem tudtam soha, hogy hányadán állok, és lány ugyan, de olyan tomásan nem tudom, milyen. Ironikusan naivan hiszi el, ha ripacskodom, és olyan… áh, mindegy. Szóval felcsillant a szemem a nevére; ő jó lesz, úgyhogy fogtam Tomát, aki alig tudta, hogy hol van, és odavezettem az ajtóhoz. Aztán körülbelül belöktem rajta.

Ágó belökött egy magas, kétszárnyú ajtón egy sötét szobába. A belmagasság nagyon nagy volt az egész lakásban, ez valami újlipótvárosi sztájl lehet; a parketta is olyan sötétbarna, lakkos, mint az összes (egy darab) újlipótvárosi lakásban, ahol eddigi életemben voltam. Az egyik nagynéném lakik még itt, akinek az öreg tacskójának olyan szaga volt már fiatalabb korában is, ahogy körülbelül a pokol szagát képzelem el. Mindig az jutott eszembe erről a szagról, hogy a tacskónak az íze is ilyen lehet, merthogy a dolgok íze meg a szaga érdekes módon teljesen össze tartozik. Persze ki enné meg azt a kutyát?

Kemény Zsófi

Kemény Zsófi

Kívülről sötétebbnek tűnt ez a szoba, illetve teljesen sötétnek. Időnként előjöttek belőle emberek, de persze nekem sose jutott volna eszembe komoly formában, hogy bejöjjek, és felderítsem, mi van itt. Viszont erre tartom Ágót, hogy ő elintézze nekem az ilyesmit. Most amúgy nem voltam a helyzet magaslatán, kicsit szédültem, és a hirtelen homály, meg a pár lámpa furcsa, jósdás fénnyel, annyira nem esett jól az amúgy is zúgó fejemnek. Annyira női volt a légkör idebent, hogy nyilván kínosan kellett volna éreznem magam, de igazából nagyon tetszett. A szag (mármint illat, csak szerintem az a szó értelmetlen) is, a hangulat is és az is, hogy fogalmam sem volt, hogy mit is keresek ott, csak éreztem, hogy jó.

A szoba közepén egy leterített kendőn egy lány ült erőltetett törökülésben. Az erőltetettet úgy értem, hogy nem illett hozzá ez a testhelyzet, azt hiszem. És igazából nem is tudom, miért tettem úgy, mintha nem ismerném, mert valójában tudtam, hogy Eszternek hívják, az évfolyamtársam, gyakran iszik kávét, és hogy a hosszú haját mindig egy oldalra rakja. Most is. Csak néztem.

Kemény Zsófi: Én még sosem
Tilos az Á Könyvek
Pozsonyi Pagony Kiadó, Budapest, 2014