Legjobb ezen gyorsan túlesni: Christopher Moore megint olyasmit talált ki, amitől az ember nem meri tömegközlekedésbe vinni a könyvét. Ugyanis vagy hőbörödöttnek néznek, mert megállás nélkül vihogsz, vagy elfelejtesz leszállni ott, ahova igyekszel (az indok azonos).
A Melankólia-öböl buja bestiája a tökéletes turmix: van benne ötezer éve az óceánmélyi árokban pihengető kétéltű (vagy mi a fene), vadkender-termesztő majdnemzsaru, korrupt seriff, lökött kocsmapultos, B-kategóriás filmek kardforgató üdvöskéje, bluesgitáros néger pasi (kedveseim, ne javítsátok afroamerikaira, mint legutóbb Tamás bátyát…), buggyant festőnő – meg ami még belefér. (És ne feledjük el a roppant szorgalmas hittérítő nőket, akik párosával látogatják az egyedülállókat, hogy vigaszt nyújtsanak neki, ha akarja, ha nem.)
Moore éppen elégszer bizonyította már, hogy ha agyament kombinációkra van szükség, mindig elő tud rántani valamit a kalapból. Elég, ha a Biff evangéliuma, A neccharisnyás papnő pajzán szigete vagy a legutóbbi Te szent kék! sikerére gondolunk.
Itt egy hím sárkánygyík (korábban nőstény volt) őrjíti meg előbb a patkányokat, majd a magasabb rendű emlősöket. (Mérete? Lakókocsi nagyságú. Az sem öleb.) Pine Cove-ban, az óceánparti álmos kisvárosban, ahol a népesség jelentős hányada antidepresszánsokat szedett (ha kellett, ha nem), egyszerre mindenki kanos lesz vagy ráizgul a pasikra. Ám ő maga a kőolaj szagától jön tűzbe – ugyebár az a régvolt dinók elbomlásának édes illatát hozza felé… Aztán megpróbál meghágni egy tartálykocsit. Hát így.
A szereplők hézagos felsorolása már önmagában nagy kalandokat ígér, hát még ha megindul a verkli. Pine Cove mindenkinek jókora meglepetést hoz. A rosszban sántikálók, mint a delfinekre izguló patikus meg a rosszfiúk sárkányeledelként végzik, és végül mindenki rohadtul hepi. Egyéb fordulatokat a könyvben tessék keresni…
Érdemel némi elemzést Moore piszok jó írástechnikája. Egyrészt sodró a filmszerű jelenettechnikája, ami persze manapság már alapkövetelmény. Másrészt jók a dialógusok – itt ugyanis nem (csak és kizárólag) a tudományos elemzéseknek van helye, hanem azoknak a pillanatoknak is, amikor a főhős a sárkány láttán maga alá csúnyít (hogy szépelgő is legyek). De mindezeket felülmúlja, hogy még a szövegen belül is úgy jönnek a meglepő poénok, mint a pofonok a kocsmában. Rögtön meg kell dicsérni Pék Zoltánt, aki számos nagyon stílusos fordítása után is tudott még meglepetést szerezni. A vén, fekete bluesénekes számára valami sosemvolt tájszólást alkotott, amit ha olvasunk, megesküdnénk, hogy a vén kujon Harcsa csakis ilyen dumával fűzögethette Estelle-t, a festőnőt.
Másrészt Moore kiforgatja a kalandregényes paneleket. A szépség és szörnyeteg alaphelyzetét megcsavarja: az alak- és színváltó sárkánygyík szeret bele A Puszták (kissé túlérett) Kardforgató Démonnőjébe, és a vonzalom kölcsönös! Aztán a Verne-regények óta kötelező mindentudó figura itt egy tökéletes balfácán szaktudóska, aki patkányagyat nagyobb izgalommal tanulmányoz, mint egy eleven nőt. A kőkemény acéltekintetű rendőr helyett az ügyeket egy kétbalkezes oldja meg. Ja igen, és a hittérítő szekta föllelkesült tagjai is megmenekülnek, pedig a sárkánygyík már nagyon kinézte volna őket uzsonnára…
Minden kedves olvasó figyelmét felhívom, hogy Christopher Moore nem az ujjából szopta a bődületes marhaságnak tűnő ötleteit. A könyv végén köszönetet mond azoknak a szakembereknek, akik az elmebajokról, antidepresszánsok (és egyéb pszichoaktív gyógyszerek) hatásáról, a biológiáról és patkánykövetésről osztották meg vele ismereteiket. Szerintem ők is piszok sokat röhögtek a sztoriján.
És végül: amint a fenti zavaros beszámolóból megfigyelhető, a címbeli buja bestia a mélyben nagyon várja a sárkányeledelnek jelentkezőket. Részletek a könyvben!
Christopher Moore
Christopher Moore: A Melankólia-öböl buja bestiája
Agave Könyvek, Budapest, 2014
256 oldal, teljes bolti ár 3080 Ft
ISBN 978 615 546 8407
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
A kaliforniai Pine Cove kisvárosának pszichiátere egy haláleset miatt úgy dönt, pácienseinek placebót ad antidepresszáns helyett, így aztán természetesen – vagy inkább mesterségesen – a helyi kocsma látogatottsága jelentős növekedésnek indul. A baj csak az, hogy a forgalom fellendítése érdekében meghívott blueszenész szomorú akkordjai egy kolosszális, Steve névre hallgató tengeri szörny figyelmét is felkeltik, amely monstrum, nos, odavan a tartálykocsikért.
A morózus Pine Cove hirtelen felpezsdül, különösnél különösebb események követik egymást, és a helyi rendőr, aki fű alatt még füvezik is, kénytelen összeszedni magát, hogy kiderítse, mi történik.
Christopher Moore 1957-ben született az ohiói Toledóban. Az édesapja autópályarendőr volt, az édesanyja pedig bolti eladó. A tanulmányait az Ohio Állami Egyetemen kezdte, majd a Santa Barbara-i Brooks Fotográfia Intézetben folytatta. 19 éves korában költözött Kaliforniába, 2003-ban pedig Hawaii-ra. Jelenleg San Franciscóban él.
Az első könyvének – Ördögöd van! – 1992-es megjelenése előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll dj-ként dolgozott. Azóta sikert sikerre halmoz a regényeivel, melyek közül a legismertebb a Biff evangéliuma, illetve a Vérszívó démonok, Totál szívás és Csak egy harapás című kötetekből összeálló Love Story-trilógia. Moore eddigi legutolsó regénye 2014 tavaszán jelent meg The Serpent Of Venice címmel.
Olvass bele 
windthroughthepines
2014. október 14. kedd
Átemelte 使番 – az üzenetvivő.
KedvelésKedvelés