Anthony Horowitz: Orosz rulett (részlet)

Posted on 2014. július 24. csütörtök Szerző:

0


Horowitz_Orosz rulett-bor180ДОМА | OTTHON

– Jasa! Elfogyott a víz. Menj le a kúthoz!

Még mindig hallom anyám hangját, pedig furcsa magam elé képzelni azt a tizennégy éves egyke fiút, aki egy kis faluban nőtt fel, csaknem ezer kilométerre Moszkvától. Lelki szemeim előtt látom magam soványan, akár egy bot, szőke hajam hosszú, kék szemem mindig kissé ijedt. Mindenki azt mondja, koromhoz képest kicsi vagyok, és nógatnak, hogy egyek több proteint… mintha hozzájuthatnék friss húshoz vagy halhoz. Még nem töltöttem sok száz órát edzéssel, az izmaim fejletlenek. A nappaliban heverek, az egyetlen tévénket nézem. Ormótlan, ronda doboz, a kép gyakran fut vagy el is megy, ráadásul alig van pár csatorna. És ha ez még nem lenne elég, az áramellátás is megbízhatatlan, lefogadhatod, hogy ha tetszik az egyik film vagy műsor, a kép hirtelen villódzva eltűnik, és egyedül maradsz a sötétben. Azért amikor csak tudok, dokumentumfilmeket nézek, mert ez az egyetlen, ami közel hozza a világot.

Oroszországról beszélek, úgy tíz évvel a huszadik század vége előtt. Nem volt annyira régen, az a világ mégis megszűnt létezni. A nagyvárosokból indult változások szökőárként borították el az egész országot, bár időbe telt, mire elértek abba a faluba is, ahol éltem. Egyik házban sem volt folyóvíz, úgyhogy naponta háromszor le kellett baktatnom a kúthoz egy farúddal a nyakamban, amiről két fémvödör lógott. Ez olyan parasztosan hangzik, és sokszor úgy is nézhettem ki a gallértalan, buggyos ingben és mellényben. Pedig volt egy amerikai farmerem, amit egy rokonunk küldött nekem Moszkvából, és máig emlékszem, hogy mindenki megbámult, amikor felvettem. Farmer! Mintha egy másik bolygóról származott volna. És Jasa volt a nevem, nem Jaszen. Véletlenül változott meg később.

Ha el akarom magyarázni, mi történt velem, hogy mivé lettem, itt, Esztrovban kell kezdenem. Manapság már senki sem beszél róla. Nincs is rajta a térképen. Az orosz hatóságok állítják, hogy soha nem is létezett. Én azonban nagyon is jól emlékszem rá: úgy nyolcvan faház, egy templom, egy élelmiszerbolt, egy rendőrőrs, egy fürdőház és egy folyó, amely nyáron ugyan kéken ragyogott, de egész évben jéghideg maradt. A falut középen út vágta ketté, de nemigen volt rá szükség, mivel alig akadt autó. A szomszédunknak, Vlagyimovnak volt egy traktora, amely gyakran eldübörgött mellettünk, olajos, fekete füstöt eregetve, de jobban hozzászoktam, hogy lópaták ébresztenek. A falut északról sűrű erdőség, délről és nyugatról hegyek fogták satuba, így a kilátás sosem változott. Néha repülő húzott el az égen, és olyankor az emberekre gondoltam, akik a fedélzetén utaznak a világ túlsó felére. Ha a kertben dolgoztam, megálltam és úgy bámultam a repülőt – a billegő szárnyat, a fémen megcsillanó napfényt –, amíg el nem tűnt szem elől, csak a hajtóműve visszhangját hagyva maga után. Emlékeztetett rá, ki és mi vagyok tulajdonképpen. Esztrov volt az én világom, és nem kellett repülő, hogy átérjek a túlfelére.

Az otthonom, ahol a szüleimmel éltem, egyszerű házikó volt, festett deszkákból épült, az ablakokat két oldalról zsalu védte, a szélkakas egész álló éjjel nyikorgott, ha túl erős szél fújt. Közel volt a templomhoz, kicsit odébb a főúttól, és hasonló házak vették közre. A fal tövében virág és szeder nőtt, ennek hajtásai lassan a tető felé araszoltak. Csak négy szobánk volt. A szüleim az emeleten aludtak, az én szobám hátul volt lent, és ha valaki nálunk éjszakázott, mindig hozzám került. Nagyanyám is velünk élt, mellettem volt a szobája, de ő jobb szeretett a konyhában aludni, egy bemélyedésben a tűzhely felett. Nagyon apró, sötétbarna bőrű asszony volt, kiskoromban azt hittem, lángok pörkölték meg.

Esztrovban nem volt vasútállomás, ahhoz nem számított elég fontos községnek. Nem járt busz sem, semmi. Egy valamivel nagyobb faluba jártam át iskolába, amely városnak képzelte magát; ez három kilométer gyaloglást jelentett, nyáron poros és göröngyös, télen sáros vagy havas úton. Rosznának hívták. Minden áldott nap átgyalogoltam, akármilyen idő is volt, és ha elkéstem, verést kaptam. Az iskola egy háromemeletes, kocka formájú téglaépület volt, minden terem ugyanakkora. Összesen talán ötszáz gyerek járt oda, fiúk és lányok vegyesen. Többen vonattal ingáztak, még álomtól hunyorgó szemmel özönlöttek ki a peronra. A rosznai vasútállomás – nagyon büszkék voltak rá a helyiek, ünnepekkor virágokkal díszítették fel – lerobbant kis kóceráj volt, tíz vonatból kilenc meg sem állt.

A tanulók mind nagyon fessen jelentek meg. A lányok fekete ruhát viseltek zöld köténnyel, hajukat szalaggal kötötték hátra. A fiúk kis katonának látszottak a szürke egyenruhában, nyakukban vörös kendővel. Ha jól tanultunk, jelvényeket kaptunk, amelyeken olyan szlogenek álltak: „A kemény munkáért”, „Iskolaelső” meg hasonlók. Nem sok mindenre emlékszem, amit ott tanultam. De ezzel nem vagyok egyedül. A történelem fontos volt. Persze Oroszország történelme. Állandóan verseket kellett magolnunk, aztán az asztal mellett vigyázzban állva elszavalnunk. Volt matek és több tudományos tárgy. A legtöbb tanító nő volt, de az igazgató egy Lavrov nevű, lobbanékony férfi. Alacsony ember volt, de a válla hatalmas és a karja hosszú; nem egyszer láttam, hogy a nyakánál fogva felemelt és a falhoz nyomott egy fiút.

– Te csak lébecolsz, Leo Tretyakov! – harsogta. – Torkig vagyok veled. Szedd össze magad és tűnj el innen!

Még a tanárok is rettegtek tőle, pedig a szíve mélyén jó ember volt. Oroszországban bennünket úgy neveltek, hogy tiszteljük a tanárainkat, eszembe sem jutott, hogy a tomboló dühkitörései ne lennének természetesek.

Nagyon boldog voltam az iskolában, és jól is tanultam. Ott csillagrendszer dívott – a tanáraink kéthetente osztályoztak bennünket –, és én ötcsillagos diák voltam, azaz pjatyorka. Legjobban a fizika és a matek ment, és az orosz oktatás ezeket díjazta a leginkább. Soha nem engedték elfelejteni, hogy olyan ország fia vagy, amelyik az első embert – Jurij Gagarint – az űrbe juttatta. Még fénykép is volt róla a bejáratnál, tisztelegni kellett előtte, amikor beléptél. A sport is jól ment, és emlékszem, hogy az osztályból a lányok eljöttek a meccsekre és tapsoltak, amikor gólt rúgtam. Akkor még nem érdekeltek a lányok, ami annyit tett, hogy szívesen beszélgettem velük, de suli után nem akartam velük lógni. A legjobb barátom Leo volt, akiről már beszéltem, mi ketten szinte elválaszthatatlanok voltunk.

Leo Tretyakov alacsony és sovány fiú volt, lapátfülű, szeplős és vörös. Azzal viccelődött, hogy a legrondább fiú a járásban, és nehezen tudtam vitatkozni vele. Ráadásul okosnak sem lehetett nevezni. Kétcsillagos volt, csak dvojka, és állandóan bajba keveredett. A tanítók egy idő után már meg sem büntették, mert semmit sem értek el vele, és ő csak ült az osztály végében, és csendben álmodozott. Viszont a katonai alapismeretekben, ami minden osztályban kötelező volt, ő lehetett a sztár. Tizenkét másodperc alatt szétszerelt egy AK47-es automata gépkarabélyt, és tizenöt alatt össze. Remekül lőtt. Évente kétszer volt katonai játéknap, amikor más iskolákkal kellett versenyeznünk, térképpel és iránytűvel az erdőben. Mindig Leo volt a vezetőnk. És mindig nyertünk.

Kedveltem Leót, mert nem félt semmitől és mindig megnevettetett. Mindent együtt csináltunk. A szendvicsünket az udvaron ettük meg, és egy korty vodkával öblítettük le, amit otthonról csent, és anyja egyik régi parfümös üvegében csempészett be a suliba. Az erődben cigiztünk, közel a főépülethez, majd kiköptük a tüdőnket, annyira erős dohány volt. Az iskolai vécében nem volt fülke, és gyakran egymás mellett ülve végeztük a dolgunkat, ami talán undorítóan hangzik, de hát így ment akkoriban. Vécépapírt is magunknak kellett hozni, de Leo sokszor elfelejtette, és néztem, ahogy bűntudatosan lapokat tép ki a tankönyveiből. Mindig elvesztett valami házit. Igaz, az ő házijáért – és ezt elsőként ő ismerte volna el – nem volt kár.

Nyáron éreztük magunkat a legjobban, amikor állandóan bicikliztünk, a vidéki utakon zörögtünk, dombokról süvítettünk le, veszettül hátrafelé pedálozva, mert azokkal a biciklikkel csak így lehetett megállni. Mindenkinek ugyanolyan biciklije volt, felfüggesztés, lámpa és fék nélküli halálos tákolmányok. Nem volt hová mennünk, de ez volt benne a pláne. A képzeletünk révén benépesítettük a világot farkasokkal, vámpírokkal, kísértetekkel meg kozákokkal, és egymást kergettük közöttük. Amikor végül visszaértünk a faluba, úsztunk egyet a folyóban, pedig a víz tele volt élősködőkkel, amiktől megbetegedhetett az ember, aztán együtt elmentünk a fürdőházba, bükklevelekkel csapdostuk egymást a gőzben, mert az állítólag jót tesz a bőrnek.

Leo szülei ugyanabban a gyárban dolgoztak, ahol az enyémek, bár apám, aki a Moszkvai Állami Egyetemen tanult, kicsit magasabb pozícióban. A gyár kétszáz embert foglalkoztatott, akiket buszok szedtek össze Esztrovból, Rosznából és még sok helyről. Meg kell mondanom, gyerekkoromban sokat töprengtem a gyáron. Miért a semmi közepére tették? Miért nem láttam soha? Szögesdrót kerítés vette körül, és fegyveres őrök álltak a kapunál, amit szintén nem értettem. Végtére is csak rovarirtót és hasonló vegyszereket gyártott, amiket a földeken használtak. Amikor a szüleimet megkérdeztem, mindig témát váltottak. Leo apja volt a szállítási igazgató, ő felelt a buszokért. Apám kutatóvegyész volt, anyám a nagyirodában irodista. Ennyit tudtam csak az egészről.

A nyári délutánok végén Leóval gyakran üldögéltünk a folyónál, és a jövőről beszélgettünk. Az volt az igazság, hogy szinte mindenki el akart menni Esztrovból. A munkán kívül egyszerűen nem lehetett mit csinálni, így aztán az ott lakók fele állandóan részeg volt. Ezt nem csak kitalálom. A téli hónapokban nem nyithatták ki a falu boltját reggel tíz előtt, különben az emberek már pirkadatkor rohantak volna vodkát venni; decemberben meg januárban nem volt ritka, hogy az ember belebotlott egy hanyatt fekvő helyi parasztba, behavazva, félholtan a benyakalt piától. A gyorsan változó világ maga mögött hagyott bennünket. Az is rejtély volt előttem, hogy a szüleim miért költöztek egyáltalán ide.

Leót nem zavarta, hogy később majd a gyárban dolgozzon, mint mindenki más, de nekem ambícióim voltak. Nem tudtam megmagyarázni az okát, de mindig is úgy gondoltam, hogy más vagyok, mint a többiek. Talán mert apám valaha professzor volt egy neves egyetemen, és megtapasztalta, milyen a nagyvilág. Mindenesetre amikor a repülőket néztem, ahogy eltűnnek a távolban, mindig úgy éreztem, hogy mondani akarnak nekem valamit. Én is felülhetek rájuk. Egy egész más élet vár Esztrovon kívül, amit egy nap megtapasztalhatok.

Habár León kívül senkinek sem árultam el, de arról álmodtam, hogy helikopterpilóta leszek, talán a hadseregben, ha meg nem, akkor a légimentőknél. Láttam róla egy programot a tévében, és valamiért megragadta a fantáziámat. Faltam mindent, ami a helikopterekről szólt. Könyveket vettem ki az iskolai könyvtárból. Cikkeket vágtam ki magazinokból. Tizenhárom éves koromra a helikopter szinte minden mozgó alkatrészének ismertem a nevét. Tudtam, hogyan használja ki a különböző erőhatásokat, és hogyan segítik a tartozékai a repülést. Már csak az volt hátra, hogy bele is ülhessek egybe.

– Szerinted el tudsz menni innen valaha? – kérdezte Leo egy késő délután, ahogy feküdtünk a hosszú fűben egy cigin osztozva. – Egy nagyvárosban élsz majd, és lesz saját lakásod meg kocsid?

– Honnét tudjam?

– Te okos vagy. Elmehetsz Moszkvába. Pilótának tanulhatsz.

A fejemet ingattam. Leo volt a legjobb barátom. Akármit is gondoltam magamban, sosem beszéltem arról, hogy el kellene válnunk. – A szüleim nem engednének. Különben is, miért akarnék elmenni? Ez az otthonom.

– Esztrov egy pöcegödör.

– Nem az. – A folyóra néztem, a kövek közt robogó vízre, a környező földekre, a sáros csapásra, ami átszelte a falut. A távolban láttam a Szent Miklós-templom tornyát. A falunak nem volt papja, a templomot bezárták, de az árnyéka majdnem az ajtónkig nyúlt, és mindig gyerekkorom részének tekintettem. Talán Leónak igaza van. Nem volt egy nagy hely, de mégis az otthonom. – Boldog vagyok itt – mondtam, és abban a pillanatban el is hittem. – Nem olyan rossz hely ez.

Emlékszem, hogy ezt mondtam. Még most is érzem valami tűz füstjének a szagát, amit valahonnét a falu túlsó feléről hozott a szél. Hallom a víz csobogását. Látom Leót, ahogy egy fűszálat csavargat az ujjai közt. A biciklik egymáson hevernek. Az égen felhőfoszlányok sodródnak lustán. Hirtelen egy hal ugrik ki a folyóból, pikkelyei megcsillannak a napon. Meleg délután van, október elején. És huszonnégy órán belül minden megváltozik. Esztrov eltűnik a föld színéről.

Amikor hazaértem, anyám már a vacsorát készítette. Az ennivaló állandó beszédtéma volt a faluban, mert olyan kevés volt belőle, mindenki magának termesztette. Szerencsénk volt, a veteményeskert mellett volt tucatnyi tyúkunk, és jól tojtak, úgyhogy mindig bővében voltunk tojásnak (hacsak a szomszédok el nem csenték). Anyám ragut főzött krumpliból, fehérrépából és konzervparadicsomból, utóbbit egy héttel korábban hozták a boltba, azonnal el is fogyott. Előző este is ugyanezt ettük. Fekete kenyérrel és persze vodkával. Kilenc éves korom óta vodkáztam.

Anyám karcsú asszony volt, a szeme ragyogó kék, a haja szőke lehetett, mint az enyém, de már őszült, pedig még csak a harmincas éveiben járt. Hátrakötve hordta, láttam a nyaka ívét. Mindig örült nekem és mindig a pártomat fogta. Például amikor Leóval majdnem letartóztattak bennünket, mert házi bombát helyeztünk el a rendőrőrs előtt. Pirkadatkor felkeltünk, gödröket ástunk, abba rajzszegeket és ötszáz gyufáról levakart foszfort tettünk. Aztán a templomudvar fala mögé bújtunk és onnét figyeltünk. Két óra kellett, mire az első rendőrautó ráhajtott a csapdára. Durranás hallatszott. Az első gumi szétszakadt, a kocsi irányíthatatlanná vált és belehajtott egy bokorba. Mi majd megszakadtunk a röhögéstől, de akkor már nem vigyorogtam, amikor hazaérve Jelcsint, a rendőrfőnököt találtam az első szobában. Megkérdezte, hol jártam, és amikor azt feleltem, anyám küldött el, ő rögtön helyeselt, pedig tudta, hogy hazudok. Később leszidott, de tudom, hogy titokban jót derült a dolgon.

Otthon anya és nagymama beszéltek a legtöbbet. Apám gondolataiba mélyedő ember volt, tipikus tudós, szemüveges, őszülő hajú és komoly arcú. Esztrovban élt, de a szíve Moszkvában maradt. A régi könyvei között töltötte minden idejét. Amikor levelet kapott a városból, elvonult, hogy magában olvassa el, aztán a vacsoránál teljesen máshol járt az esze. Miért is nem kérdezgettem többet? De persze ezzel mindenki így van. Kiskorodban elfogadod a szüleidet olyannak, amilyenek, és elhiszed, amit mesélnek.

A vacsoránál sokszor akadozott a beszélgetés, mert a szüleim nem szerettek a munkáról társalogni, én meg nem sokat tudtam mesélni az iskoláról. Nagyanyám a múltban ragadt, húsz évvel azelőtt, a legtöbbször olyasmiket mondott, aminek semmi köze nem volt a jelenhez. Ez az este azonban más volt. Történt egy baleset, tűz ütött ki a gyárban, semmi komoly. Apám viszont aggódott, és kivételesen kimondta, mi jár a fejében.

– Az új befektetők miatt van minden – dohogott. – Nekik csak a pénz számít. Növelni akarják a termelést, és nem törődnek a biztonsági előírásokkal. Ma csak az áramfejlesztő volt, de ha az egyik labor lett volna?

– Beszélj velük – mondta anyám.

– Nem hallgatnának rám. Moszkvából irányítanak, fogalmuk sincs, mi megy itt. – Egy kortyra felhajtotta a vodkát. – Ez az új Oroszország, Eva. Mindnyájunkat eltüntetnek, és amíg megkapják a csekkjüket, nem is érdekli őket.

Az egészet őrültségnek találtam. Nem lehet igazi veszély, itt Esztrovban nem. Mit árthat bárkinek a rovarirtók és műtrágyák gyártása?

Anyám mintha egyetértett volna velem. – Túl sokat aggódsz.

– Nem lett volna szabad beleegyeznünk. Nem lett volna szabad belefolynunk. – Apám töltött magának. Nem ivott annyit, mint a legtöbben a faluban, de hozzájuk hasonlóan arra használta a vodkát, hogy lehúzza a rolót közte és a világ közt. – Minél hamarabb eltűnünk innen, annál jobb. Elég rég itt vagyunk már.

– A hattyúk visszatértek – szólalt meg nagyanyám. – Ilyenkor gyönyörűek.

Nem tértek vissza semmiféle hattyúk a faluba. Tudomásom szerint soha nem is voltak.

– Tényleg elmegyünk? – kérdeztem. – Moszkvában fogunk élni?

Anyám a kezemre tette a tenyerét. – Majd egyszer, Jasa. És egyetemre járhatsz, mint apád. De keményen kell dolgoznod…

Másnap vasárnap volt, nem kellett iskolába mennem. A gyár viszont sosem állt le, és a szüleimet hétvégi műszakra írták be, négyig dolgoztak, nekem kellett takarítanom és ebédet adnom nagyanyámnak. Leo nézett be reggeli után, de sok házit kaptunk, úgyhogy megbeszéltük, hogy hatkor találkozunk a folyónál, hogy kicsit focizzunk a fiúkkal. Ebéd előtt az ágyamon feküdtem, próbáltam átkínlódni magam a Bűn és bűnhődés egy fejezetén, amit el kellett olvasnunk. Ahogy Leo mondta nekem, azt nem tudjuk, mi a bűnünk, de ezt a regényt olvasni tutira büntetés. A történet gyilkossággal kezdődött, de azóta semmi nem történt, és még volt vissza hatszáz oldal.

Szóval ott feküdtem, a fejem közel az ablakhoz, hagytam, hogy a napfény ferde sugarai a könyvre vetődjenek. Igen csendes reggel volt, még a tyúkok sem kotkodácsoltak, tisztán hallottam az órám ketyegését a bal csuklómon. Tizenöt köves Pobeda volt, fekete számok a fehér számlapon, a második világháború után készítették, még a nagyapámtól maradt rám. Sosem vettem le, és az évek folyamán szinte hozzám nőtt. Ránéztem és láttam, mennyi az idő. Tizenkettő múlt öt perccel. És akkor hallottam meg a robbanást. Pontosabban még abban sem voltam biztos, hogy robbanás. Olyan hang volt, mint amikor egy papírzacskót kidurrantanak. Lekecmeregtem az ágyról, a nyitott ablakhoz mentem és kinéztem. Páran dolgoztak a földeken, de amúgy nem láttam semmit. Visszamentem a könyvhöz. Hogyan felejthettem el olyan gyorsan a szüleim előző esti beszélgetését?

Elolvastam még harminc oldalt. Olyan fél óra telhetett el. És akkor újabb hangot hallottam, halkan és távolian, de nem lehetett nem felismerni, fegyverropogást. Egy automata fegyverből lőttek. Ami képtelenség volt. Az emberek néha vadásztak az erdőben, de sosem gépfegyverrel, és a környéken sosem gyakorlatoztak katonák. Megint kinéztem az ablakon, és láttam, hogy füst emelkedik az égre a hegyek túloldalán, Esztrovtól délre. Ekkor értettem meg, hogy nem a képzeletem játszik velem. Valami igenis történt. A füst csak a gyárból jöhet.

Leugrottam az ágyról, elejtve a könyvet, leszaladtam a lépcsőn, ki a házból. A falu elhagyatott volt. A tyúkjaink a ház előtti gyepen csipegették a füvet. Valahol kutya ugatott. Minden röhejesen normálisnak tűnt. Akkor lépteket hallottam és felkaptam a fejem. A szomszédunk, Vlagyimov szaladt ki a házból, kezét törölgetve egy ruhába.

– Vlagyimov bácsi, mi történt? – szóltam oda neki.

– Nem tudom – zihálta. Biztos a traktorát bütykölte, mert tiszta olaj volt. – Mind elmentek megnézni, én is megyek.

– Hogyhogy mind?

– Az egész falu! Valami baleset történt.

Mielőtt tovább faggathattam volna, már el is tűnt a sáros csapáson.

Alighogy eltűnt, megszólalt a sziréna. Fülsüketítő volt, még sosem hallottam ilyen hangot. Akkor sem bőghetett volna sürgetőbben, ha háború tör ki. És ahogy a lárma visszhangzott a fejemben, leesett, hogy csakis a gyárból jöhet, ami jó másfél kilométerre volt. Hogy lehet ilyen hangos? Az iskola tűzjelzője a közelébe sem ért. Magas hangú sziréna volt, a hangja egy pontból terjedt szét, míg végül mindenhová elért – az erdő mögé, a hegyeken túl, az égbe –, mégis közben ott volt mellettem a házunk udvarán. Most már tudtam, hogy megint baleset történt. Hallottam a robbanást is, de az már fél órája volt. Miért csak most riadóztatnak?

Anthony Horowitz

Anthony Horowitz

A sziréna ekkor elhallgatott, és a hirtelen beállt csendben a vidék, a falu, ahol az egész életemet töltöttem, önmaga fényképévé lett, és én mintha kívülről néztem volna rá. Nem volt körülöttem senki. A kutya is abbahagyta az ugatást. A tyúkok szétszéledtek.

Motor hangját hallottam. Egy autó robogott felém, nagyokat döccenve a csapáson. Először azt vettem észre, hogy egy fekete Lada. Aztán megláttam a golyó ütötte lyukakat az oldalán és a betört szélvédőt. De a sokkoló igazságot csak akkor vettem észre, amikor megállt.

Apám ült az első ülésen, és anyám vezetett.

Fordította: Pék Zoltán

Anthony Horowitz: Orosz rulett
Animus Kiadó, Budapest, 2014