Elidegenedett net-korszak | Sára Júlia: Mamiko nappalai

Posted on 2014. július 25. péntek Szerző:

0


SáraJ_Mamiko-nappalai-bor 180Zemen Annamária |

A furcsa nevű Mamiko egy kövérkés, csupa puhaság, csupa kerekség, mindenhol hájjal kipárnázott, nyugdíjas óvónő. Még aktív dolgozó korában megfigyelte, hogy vele született képessége van a kisgyermekek elaltatásához.

Mivel családja nem lett, otthon senkiről sem kell gondoskodnia, elhatározza, hogy üzletet csinál ebből az adottságból, és felnőtt emberek altatásával próbálkozik. Hivatássá válik számára a különböző okok miatt elaludni nem tudó emberek – zömmel férfiak – álomba ringatása, aztán a virrasztás, az álom őrzése. Míg munkáját végzi, megbízói különösebbnél különösebb történeteket mesélnek el neki, a lélekkurkász díványa helyett a saját ágyukban, félálomban feltárják lelkük legmélyebb titkait.

Az élettörténetek egymástól függetlenek, ám ahogy a szálak egybefutnak, különös dolog történik. A „megrendelőknek” – Mamiko klienseinek – fogalmuk sincs arról, hogy álomba ringatójuk fejében a mozaik darabjai egyetlen képpé állnak össze. És ahogy Mamiko látja, látjuk mi is.

Sára Júlia – akit filmrendezőként és forgatókönyvíróként ismerhetünk – a Mamiko nappa­laival debütál a regényírók céhében. A regényt napjaink szelleme járja át. Egyértelmű vezérmotívuma a magány. Miért is nem tudnak az altatásra vágyó emberek aludni? Szoronganak, nem találják a boldogságot, a helyüket a világban. Kiégettek, mert a budapesti éjszakában ott lüktet a hiány, a másik ember hiánya.

Sára Júlia figurái meglehetősen egyediek – nem is túl szimpatikusak, kissé szélsőségesek. Megismerjük a kibontakozni nem tudó írót és kritikust, a fotóművészt, akinek életét szétfeszíti a stressz, a meleg szexshowmant, aki hirtelen kiég és elszigetelődik, a gyönyörű modell lányt, akinek egész élete csak arról szól, hogy jól nézzen ki, de valójában úgy érzi, hogy csak a fotókon él, az életben nem is létezik. És ott van az orvos… meg Mamiko.

A túlkarakterizált figurák iránti ellenszenvnél talán erősebb a szánalom, amit az olvasó is érez irántuk. Mert Mamiko a szánalom megtestesítője. Ő még képes odafigyelni a másik emberre, meg tudja hallgatni, még tud bensőséges helyzetet teremteni. Bizalmasat, meghittet, biztonságot adót, emberit. Nem virtuális, nem technikai megoldásokat nyújt. Nem az elidegenedés felé rohan, hanem megpróbál szembefordulni vele. És éppen ez a regény központi gondolata: az elidegenedésből eredő magány. Nem figyelünk többé embertársainkra, inkább a közösségi oldalak barátságába menekülünk. Látszatkapcsolatokat alakítunk ki, miközben elveszítjük azt, amire minden ember, természetéből adódóan vágyik, és amire szüksége lenne. A feltétel nélküli szeretetre, a baráti közelségre, a meghitt kapcsolatokra, az intim odafigyelésre.

A történet maga már-már mesei, abszurd – Sára a különös Mamiko előtérbe állításával a mindennapokban megélt veszteségeket mutatja meg. A regény nem más, mint egy riasztó, modern kórisme (diagnózis) képszerű megjelenítése. Figyelemfelhívás, vészcsengő: ezt így ne!, nem élhetünk tovább látszólagosan!

A virtuális megerősítések (lájkok, üzenetek) fiktív biztonságot és hamis önértékelést adnak az embereknek. Csakhogy ez szép lassan, de biztosan a függőség állapotához vezet. Onnan pedig rövid és egyenes az út az elidegenedéshez. A valóságos élet szférái – munkahely, család – háttérbe szorulnak, az érzelmek beszűkülnek, és fontosságuk eltűnik.

„A napok csak úgy teltek. Nem is csináltam semmi többet, mint, hogy vártam, hogy teljen felettem az idő. Az meg telt, bár nem nagyon érzékeltem benne a sebességet. Minden napom teljesen egyformán zajlott. Bámultam a monitort, bámultam a tévét, vagy csak úgy bámultam magam elé. Továbbra sem beszéltem senkivel.”

„Kávéfőzés közben megnéztem a mobilomat. Senki sem keresett. Senki sem vette észre, hogy meghaltam, mint ahogy azt sem, hogy feltámadtam. Rövid kör volt… bementem a nappaliba és bekapcsoltam a számítógépet.”

„A monitor lett életem új színtere, és a szorítás a mellkasomban egyre csökkent, egyre enyhült, míg egy nap aztán meg is szűnt teljesen. Végre tökéletesen biztonságban éreztem magam.”

A számítógép, igen, bekapcsolom – de mi van, ha feltűnik a „kijelentkezve” ikon. Hova száll el olyankor a biztonság? Eltűnik, semmivé válik. Helyét felváltja a szorongás, jön a depresszió, a pánik, a félelmek, elfog a bizonytalanság, gyötörni kezd az álmatlanság. És jön Mamiko.

Talán még időben vagyunk.

Sára Júlia

Sára Júlia

Sára Júlia: Mamiko nappalai
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014
216 oldal, teljes bolti ár 2800 Ft
ISBN 9786155274787

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Mamiko, a nyugdíjas óvónő, úgy kövér, hogy mindene kerek, az arca, a szeme, a párnás, puha kezei, a hasa, a térde kalácsa és a mosolya.

Mamiko nem sokat beszél, viszont jól tud hallgatni. Aki ölelésre vágyik, azt magához öleli, aki hangtalanul sír a sötétben, annak felszárítja a könnyeit, aki elveszetten bolyong ijesztő, ismeretlen, kopár tájakon, annak segít hazatalálni, s közben finoman megigazítja a lecsúszott takarót.

Mamiko hivatásos alvó, profi virrasztó, fizetett társ az éjszakában. Minden este pontban tíz órakor becsönget egy magánytól szomorú lakásba, ahol valaki egy vetett ággyal már várja őt. Átöltözik hálóingbe, befekszik az ágyba az idegen mellé, lekapcsolják a villanyt, és elkezdődik az éjszaka. Mamiko nem csinál mást, mint az óvodában annak idején, meghallgatja a sötétben elsuttogott titkokat, és álomba ringatja a szorongó, kétségbeesett, szomorú felnőtteket.

Ők lesznek Mamiko társai az éjszakákban, melyek megtelnek suttogásokkal és történetekkel. Történetekkel, melyek a divatos romkocsmák, underground szórakozóhelyek és sötét bérházak mélyén, a mágikus budapesti éjszaka leple alatt valahogy mind összekapcsolódnak.