Márai Sándor: Napló (részletek)

Posted on 2014. június 28. szombat Szerző:

0


Márai Napló-ill-041985 | December 24.
Karácsony este a kórházban. Hatvankét esztendő alatt ez az első karácsony este, amit nem élünk meg együtt. Mikor érkezem, a szoba már sötét, a betegeket előkészí­tették éjszakára. Nem lát, nem ismer meg, fogom a kezét, egy órán át ülök így az ágy mellett. Soha nem hittem, hogy megélem ezt az estét. A valóság közöny. Nem tudok tiltakozni, nincs indulat, vádaskodás. Az élet teljes értelmetlensége és irgalmatlansága. Nincsenek „szavak”, sem érzések, indulatok. Mint mikor kiég minden, ami egy hosszú életben pislákolt, vagy lobogott. A semmiből jövünk és eltűnünk a semmiben, minden más gyermekes képzelgés. Ami közben volt, néha csodálatos, mindig értelmetlen és céltalan. Ezt mindig „tudtam”, de este a san diegoi kórházban végre bele is nyugodtam. Ha otthon lenne, végeznék mindket­tőnkkel. Így nem illik. De lehet, hogy ez is csak gyávaság. (…)
„Talán nem is olyan nagy dolog a halál.” Babits. Lehet, de az „élet” nagy dolog, mert értelmetlen és kegyetlen. (…) Néha a szégyenérzet, hogy élek. (…)

December 31.
Szilveszter éj. Két napja nem evett, csak folyadékot kapott. Hörög. Rázkódik, dobálja magát. Altatót kap, de az arckifejezése szenvedő. (…) A fájdalomnak, kínlódásnak ez a pokla, amit nem tudtam elképzelni.

1986 | Január 1.
Újesztendő. Az életünknek vége, neki lehet még néhány hete, nem élet, csak derengő, öntudatlan létezés. Számomra ez az év vége az életnek – akkor is, ha túlélem. Nincs hajlamom meghalni, sem élni. Ebben a derengésben minden, amit az élet hozott, értelmetlen, csaknem groteszk.

Január 4.
L. meghalt.

Január 14.
Elhamvasztották.

Február 4.
Ma négy hete halt meg, szombaton délben 1 óra 40 perckor. De a halál pillanatát nem lehet pontosan tudni. Az utolsó két órában egyenletesen, nyugodtan lélegzett. Egyik kezét én fogtam, másikat az ápolónő, aki mérte a vérnyomását. Aztán intett, hogy a vérnyomásmérő már nem mutat semmit. De még lélegzett. Szó szerint „kilehelte a lelkét”. Még félórát ültem az ágy mellett, néztem az arcát. Nem volt „komoly”, sem „megszé­pült”, más volt. Mintha minden, amit az élet kozmetiká­ja reátesz egy emberi arcra – indulat, fájdalom, derű, szomorúság – eltűnt volna az arcából. Az a komolyság, nemesség, amit mindig elfed valami az élők arcában.

Február 8.
A temetés. Hamvasztás után még egy héten át maradt a halottasházban. A bokáig érő fekete bársony belépőbe burkolták, amit egyszer viselt, Budapesten, a „Kaland” bemutatója alkalmával. – Délelőtt János és Harriet jönnek érettem, kimegyünk a Mission Beach elnevezésű helységbe, a hamvak elhintése az óceán vizébe itt történik. Kívánsága szerint nincs egyházi szertartás, sem meghívottak. (…) A kis hajó távol a parttól megáll, a kormányos kérdi, akarom-e, hogy a hamvak hintése közben imát olvasson fel? Intek, hogy nem akarom. Zsebkéssel felvágja a csomagot, plasztik zsákot emel ki, tartalma mintegy két-három marékra való hamu, beszórja a hamvakat az óceánba. Hallom, közben mormogja a nevet, Ilonamarai. Egyikünk sem mozdul. Mikor partot érünk, udvariasan búcsúzik Charon, mint a kereskedő, aki azt mondja a vevőnek: „Thank you, call again.”

Márai_Teljes.naplo-14-kot

Február 9.
Intézkedtem, hogy ugyanígy temessenek. (…) Aztán a semmi. A halál misztérium és valóság egyszerre. A misztérium előtt szótlanul kell állani, vagy inkább térdepelni. A valóságot el kell fogadni. Minden más émelyítő, tisztátalan, nem méltó az egyetlen emberi misztérium­hoz, a halálhoz.

Február 14.
Az emigrációs élethelyzetek. L. halálát követően számomra elkezdődött az emigráció egy új változata. Mások feltűnési viszketegségben szenvednek, mindenhol minden áron látni, hallani akarják a nevüket. Nálam most kóros az eltűnési viszketegség. Nem olvasni a nevem, nem hallani magamról, eltűnni.
Álmok. Nem „vele”, hanem a hangjával, az arcával, ami itt maradt. Mint a „hot-line”, ami összeköti Moszkvát és Washingtont – nem hang beszél, hanem futó írás közvetíti a hot-line-on át az üzenetet – úgy látom álomban a mozgó betűket. Azt képzelem így üzen. Néha csak egy szó. „Dinnye.” Aztán „Itt vagy?” (Mikor már nem látott és nem hallott, így hívott.) Álomban felelek. „Itt vagyok.” Megint futnak a betűk: „Minden másként van.” Aztán „Mincsike (az anyja) hozza a reggelit. De nem tudja, hogy itt vagyok. Mind a négy gyerek itt van.” (Ki lehet a négy gyerek, nem tudom.) Megint. „Minden másképp van.”
A kórházból, a laboratóriumokból, az orvosoktól sorjában érkeznek a nagy összegű számlák. Egy ágy egy napra kétágyas szobáért 300 dollár. És külön orvos, gyógyszer, laboratórium. Ha élne, megbetegedne a számlák láttára az izgalomtól. Számomra közömbös, a félretett pénz erre való. (…)

Február 18.
János negyvenöt éves. Látom a hároméves, szőke gyereket, amint a leányfalusi kertben elém áll és bemutatkozik. L. rendezte a bemutatkozást. Életünk egyik csendes rejtélye a találkozás mögött. L. elment, János és én még itt vagyunk.
A város végén egy fegyverkereskedésben. Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert, de csak most érkezett vissza a kérdőív a rendőrségtől. Most átadják a pisztolyt, gondosan és udvariasan csomagolják, adnak hozzá 50 töltényt is. (…) Taxival megyek haza, a sofőr érdek­lődik, mit vásároltam, elégedetten hallja, hogy revolvert. „Mindig jó ha van” – mondja. Hónapok óta először érzek megnyugvásfélét. Nincsenek öngyilkossági terveim, de ha az öregedés, gyengülés, tehetetlenülés így tart, jó tudni, hogy egy pillanat alatt végét lehet vetni a megalázó lefele menésnek és nem kell attól félni, hogy az intézményes szemétgödrök valamelyikébe, kórházba, vagy öregházba kerülök. De ehhez is szerencse kell, egy szélütés megakadályozhatja a szökést.
János úton van, Connecticutban meglátogat egy ismerőst, aki nemrégen vesztette el feleségét, L. unokatestvérét, Marcelle-t. Az özvegy férj 80 éves, János elmondja, hogy a haláleset óta nem csinál semmit, ha látogató jön, sírdogál, jajveszékel. A „gyász”, az igazi, csendes, szótlan. Minden másfajta demonstrálás gyanús, hogy a gyászoló nem az elhaltat, hanem önmagát sajnálja, mutogatja magát, milyen kitűnően, hangosan gyászol. Mint Dél-Olaszországban, ahol a hátramaradot­tak napokon át ülnek a kiterített halott mellett és ha látogató érkezik, gépiesen a mellüket verik, sikoltoznak.

Február 20.
(…) Az utolsó karácsony most két hónapja a San Diego-i kórházban. Már nem látott, nem hallott, nem volt tudatnál, nem tudta, hogy ott vagyok az ágy mellett és fogom a kezét. A harag. Nem ellágyulás, merengés, semmi. De harag. Néha üvöltő harag. Mert meghalt. Harag az orvosra, mert nem tudott segíteni. Harag az Istenre (ha van), mert nem segített és harag az Istenre (ha nincs), mert miért nincs mikor segítség kell. Harag az emberek­re, mert nem segítettek. És magamra, mert nem tudtam többet tenni. Harag reá, mert meghalt. A haldokló arca. Mintha legyalultak volna az arcról mindent: mosolyt, szomorúságot, incselkedést, bánatot, mindent. És kitetszik az egyetlen valóság, egy nő arca. Az egyetlen emberi lény arca, akivel közösséget éreztem. Iparkodom felidézni hibáit, így talán könnyebb elviselni. De minden, amit felidézek, nevetséges, nincs értelme, sem tartalma. (…) Este hét. Ilyenkor, ha visszajöttem az esti félórás sétáról, két kézzel gyúrta, hajtogatta, simítgatta a lepedő peremét, mindig újra. Már nem látott, nem hallott, rák volt a torkában, nem tudott beszélni, ez a lepedősimoga­tás volt az utolsó lehetőség, hogy csináljon valamit. „Rendbe kell rakni” – mondta néha közben. Mit? Az életet? A halált? És közben mindig újra „Milyen lassan halok meg”.
Valami esztelen történik bennem és velem: harag, az, hogy nem tudok megbocsátani. Nem lehet megbocsátani (kinek?), ha meghal, akit szeretünk.
Szerettem? Nem tudom. Szereti az ember a lábát, a gondolatait? Csak éppen nincs értelme semminek a lába, vagy a gondolatai nélkül. Nélküle sincs teljes értelme semminek. Nem tudom, „szerettem-e”. Az más volt. A vesémet, a hasnyálmirigyemet sem „szeretem”. Csak éppen az is én vagyok, ahogy ő is én volt.

Február 25.
Hétvége a tenger mellett, János házában. Nyolc hónapja először látom közelről az óceánt – amikor január 14-én a kis hajón kiúsztunk az öbölből, hogy elhintsék a hamvait, nem láttam az óceánt, másra figyeltem – most a viszontlátás mindenféle érzelmi hullámtól mentes. Ez itt az óceán – itt tűnt el L. por alakban. Ez minden. Az óceán csendes, mint a neve, ezüstszürke. Escondidóba megyünk, János és Harriet figyelmes, úgy visznek a tengerhez, mint ahogy valakit a temetőbe kísérnek. Mikor visszamegyünk, émelygek. Ez később sem múlik. János háza csendes, megnyugtató. Éjjel, idegenben, megnyugtató az is, hogy San Diegóban, az éjjeliszekrény fiókjában van egy revolverem. Nem a „kétségbeesés” késztet, hogy erre gondoljak, mint inkább az egyetlen lehetőség, valamilyen szégyenteljes helyzetből menekülési lehetőség. Ez a szégyenteljes helyzet az élet, ez a groteszk illúzió.

Február 28.
A hiányérzet? Mint a légszomjasság. Nemcsak szavak, tárgyak idézik fel, hanem a levegő is. Hiányzik a levegőből is valami.

Március 7.
Két hónapja halt meg. Arca az utolsó pillanatban, amikor a kórházi ágyból elvitték a halottas házba. Az a mindennél titokzatosabb komolyság, amikor a halál letöröl egy arcról mindent, ami elébb kozmetika volt: a mosolyt, az incselkedést, a szépséget. Ami marad nem „fenséges”, más, elmondhatatlan. Nem kér, nem hív, nem üzen. Mint aki végre tud valamit, amiről egész életében hallgatott.
Álomban megint a „hot-line”. A betűírás fut az álom tükrében, mint a computer, vagy a tv tükrében a szöveg. Ahogyan Moszkva és Washington üzenhet egymásnak kritikus pillanatokban. Hosszú szövegek, adatok, nevek, melyekre soha nem gondoltam, kész mondatok futnak az álomban, érthetően megformált mondatok, régi események, nevek, adatok. Hol voltak, milyen „memory bank”-ban? Érthetetlen. Lehet, hogy az írás is ilyen felidézése a tudatba valaminek, ami egyszer „megtörtént”.
Az emberi aljasság, állatiasság, változatlan vérszomj, kapzsiság, renyheség, ami semmiféle civilizációban nem változott, ma sem. Marad két lehetőség, amikor az ember, pillanatokra, több és más lehet, mint aki és ami: az irgalom és a gyönyör. Ez a két küszöb, ahol egy pillanatra megtorpan a vérgőzös állat és több lesz, mint aki. Az irgalom, ami nem szeretet. A szeretet tud fogcsikorgató önzés lenni. Az irgalom nem „szeretet”, nem kér viszonzást, nem ítél. Csak irgalmas, feltétel nélkül, egy pillanatra, akkor is, ha az, akihez irgalmas, nem „méltó” az irgalomra. És a gyönyör, ez a többlet. A testi gyönyör, aminek hőfokában kiég minden önzés. És a másik, a felfokozott gyönyör, a művészet, a szellem, a zene gyönyöre. A „többlet”. Minden más zoológia.
És az, hogy nem mondhatom el neki. Mit? Azt, minden napot. Néha szólok hozzá, mint az életben, mikor már nem látott, nem hallott és időnként megkér­dezte: „Itt vagy?” Elmondom két-három szóval mi történt, mit csinálok. Nem hiszem, hogy hallja. Nem hiszek semmit. Dög fáradt vagyok. Néha megkísérlem felidézni, ami hatvankét év során nem volt jó. Ez sem segít. (…) apám a miskolci kórházban meghalt. (…) Kristófka a pesti gyermekkórházban meghalt. És a két hónap előtti pillanat, amikor L. a San Diegó-i kórházban megszűnt lélegezni. Gyönyörű szemét – a bal zöld, a jobb kékesszürke volt – nem zárta le. Már egyikkel sem látott, két éve majdnem vak volt. Éjjel a hot-line-on fut a szöveg. Arról, hogyan kell öngyilkosnak lenni. Pisztollyal a legjobb, de az sem egészen biztos. Szájon, vagy halántékon át? Hogyan kell fogni a pisztolyt, (az éjjeli szekrény fiókjában hever). Mi a biztosabb, nyitott szájjal feküdni, vagy mi?… A válasz kerek mondatok, előadó hangnem, szakszerűen.
(…) Nincs „kegyelem”. Csak sötét, irgalmat­lan közöny van. A gyűlölet mindennel és mindenkivel szemben, ami kitör a zsibbadt napokból és éjszakákból. Ez megkönnyíti várni a pillanatot, amikor sajnálkozás és önsajnálat nélkül itt lehet hagyni az egészet.
„És legyen meg a te akaratod.” Ez is csak gyávaság.

Március 16.
(…) Éjjel álomban, megint a „hot-line”. A fénybetűk futnak az alvó tudatában. Lehet, hogy a halottak ilyen korszerűen érintkeznek az élőkkel. „Mincsike nem szerette Pincsikét” – írja a fénybetű, amit álomban olvasok. A szüleiről beszél. Aztán: „Te másoknak írtad a naplót, én neked.” Megkeresem a hajóládában 1948 óta írott naplót, a füzeteket, ahová minden nap felírta mi történt aznap? Mintha minden nap kapnék tőle egy levelet. Száznál több ilyen füzet maradt, ugyanannyi van valahol Pesten, ha van még valahol.

Március 17.
L. naplójában sorok arról, hogy „november 15” veszedelmes nap, minden évben történt valami rossz szériaszerű ezen a napon. – Mint számomra április 6. Ezen a napon halt meg a kisfiú, Kristófka. Ma egy éve ezen a napon esett el L., aztán már nem kelt fel többé, úgy igazán. A könyvben, amit olvasok egy kitépett naptárlap az oldaljelzés: április 6.
(…) Ha a szemem így romlik, lesz-e képességem megtalál­ni a fiókban a pisztolyt?

Március 28.
Ismétlődő reflex: ébredés után – mint hatvankét éven és nyolc hónapon át mindig ébredés után – még félálomban kinyújtom a kezem, hogy megfogjam a kezét. Mikor nincs mit megfogni, az iszonyat: hol van? A nappaliban? A fürdőszobában? Elesett? … Akkor megértem, hogy „nincs itt”, mert meghalt. Ez az ébredés pillanata. Követi – mind bensőségesebben az undor. Undor, mert nincs itt. Mert meghalt. Mert minden hazugság, amit a papok, orvosok, mindenféle emberek valaha is motyogtak a halálról. A halál ténye undorító.

Március 29.
Húsvét szombatja, a Feltámadás. Negyvenkét év előtt vacsora Leányfalun egy színészházaspár házában. Már megjelent a rendelet, mely sárga csillag viselésére kötelezi a zsidókat. A háziasszony zsidó, mindenki kap ajándékba a tányér mellé vacsora közben egy sárga csillagot. L. is kap egyet. Akkor kezdődött az eszelős, habzó szájú zsidógyilkolás. A bujkálás, a rejtőzés, a gyalázat, L. apjának elhurcolása Auschwitzba. Negyven­két év előtt egy társadalom megmutatta az igazi arcát, a gyűlölet, kapzsiság, kegyetlenség mindenfajta őrjöngését. Soha nem lehet elfeledni, sem megbocsátani.

Április 6.
Ebben a három hónapban mintha kifordult volna alólam az időszámítás. Néha éjjel háromkor ebédezek, reggel tízkor vacsorázom. Éjjel és nappal időbeosztás nélkül élek. Nyugodtan. Nem várok semmit, se jót, se rosszat.

Márai Napló-ill-LOLÁval-05

Május 21.
Éjjel négykor megszólal a „hot-line”. Hosszan, sokáig beszél, a hang, aminek zenéje és virágillata van. Nem tudja abbahagyni. A sötét szobában hallgatom, félek, hogy megakad, valami megakadályozza, hogy „min­dent” elmondjon. Ma éjjel elmondta a „mindent”. Hosszú szerelmi vallomás a „minden”. Az a szerelmi vallomás, amit hatvankét éven át vártam, de közben mindig valahogy másról beszéltünk. Az „életben” nem is lehet elmondani, csak holtan, az óceán mélyéből, úgy tör fel a vallomás, mint valamilyen forró vízáradás a tengerfenék mélyéből, ahol a mélyvízi vulkánok lobognak. Elmondja, hogy szeretett, csak engem szeretett, szerelemmel szeretett, hatvankét éven át. A naplóban mindig újra csak ennyit ír. „Ő”. Vagy „Vele”. Vagy „Nála”. Most elmond mindent. Mi lehet ez? Én beszélek, vagy ő? Sokáig tart a vallomás. Hajnal felé elakad a szava, ismétel két-három szót, mint mikor a hanglemez egyik rovátkájában megakad a tű és a lemez forog, de már csak ugyanazt ismétli. A szerelmi vallomásnak vége. Ezt is „megéltem”.

Június 5.
76 január elején ezt írja: „Mély, jó alvás.” Még tíz évet élt. Néhány nappal, hónappal elébb halt meg, 86. január negyedikén.
A mozgása – kézmozdulat, járás – hangtalan zene volt. A hangjának virágillata volt.

Június 18.
Taxival megyek a város határába, ahol a helybeli rendőrség kiképző telepén, elég magas díj ellenében, rendőrtisztek oktatják a jelentkezőket, hogyan kell bánni a lőfegyverekkel. Az utazás időszerű, mert nem érzem jól magam és nem szeretném valamilyen balkezes ügyetlenséggel eltorzítani a pillanatot, amikor meg kell előzni a hosszú tehetetlenséget és halálvárást. A telep a városon kívül működik, érkezéskor már tompa fegyverdurrogás fogad, mert fiatal rendőrjelöltek is kapnak itt kiképzést. A polgári jelöltek, akik erre a kurzusra feliratkoztak, köztük én is, mintegy harmincan lehetnek. Legtöbbje egészen fiatal, a nők között vannak leánygyermekek, kiskorúak. Amerikában a fegyvertartás jogát az alkotmány biztosítja, lakásán mindenki tarthat revolvert is, de utcára csak akkor viheti, ha ehhez külön engedélye van. Egy prospektus adja hírül, hogy mintegy 120 millió lőfegyver van ez idő szerint amerikai magán­személyek birtokában. Statisztikai adatok szerint az elmúlt évben lőfegyver által bekövetkezett halálesetek 84 százaléka öngyilkosság volt. Két rendőrtiszt tart előadást, mintegy bevezető oktatást, hogyan kell bánni a „handgun”-nal, mire kell vigyázni, mi szabad és mi tilos. Lakásban szabad a betörőre lőni, de csak ha a látogató elébb fegyverrel fenyegette a lakót, stb. A növendékek a tanteremben figyelmesek, hallgatagok. Az ölés, vagy ha úgy tetszik a gyilkosság és öngyilkos­ság technikájának ez a hivatalosan szervezett oktatása különös példája annak, hol élünk, mit ér az élet? Jövő héten kezdődik a gyakorlati oktatás. Késő este ér véget az első tanóra, a városból előhívott taxival sötét földeken át gurulok vissza a lakott házak felé, ahol a célpontok élnek, az emberek. Én is. Életem egyik legkülönösebb vállalkozása ez, a végén mint a készülő­dés egy utazásra, ahonnan „még nem tért meg utazó”. Éjszaka érek vissza az üres lakásba, Lola ágya hónapok óta vetetlen, szórakozottan gondolok arra, hogy nemsokára eljön egy pillanat, amikor elindulhatok a semmibe, ahol van, és ahová megyek. Nyugodtan alszom, mint aki a jegyirodában elintézte egy hosszú út előtt a szükséges tennivalókat.

Márai Napló-ill-02November 28.
Reggel telefon Európából. Géza öcsém meghalt. (…) Géza filmrendező volt, tehetséges. Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Haza ment meghalni. Vagy hazament és belehalt.

1987 | Február 1.
Két újsághír: az Egyesült Nemzetek statisztikai irodájának megállapítása szerint 1974 és 1986 között a földgolyó lakosságának lélekszáma 4 milliárdról 5 milliárdra emelkedett. 1999-ben eléri – a jelentés szerint – a 6 milliárdot. Másik, helyi híradás: San Diegóban 1980 és 1986 között 18.000 ember követett el öngyilkos­ságot, a nagyobb fele 65 évnél idősebb volt, s fegyvert használt, mert nem bíztak a méregben.

Február 10.
Az elmúlt 13 hónapban minden este néhány kézírásos oldalt olvasok L. naplójegyzeteiből. (Ma Salerno, 1977. szeptember.) A fegyelmezett, szép írás visszapergeti életünket, napról-napra. Mindenre figyelt, mindent felírt, az álmokat, a látogatókat, a napi tennivalókat, nappalt és éjszakát, csodálatos érzékiességgel. Olvasás közben felrémlenek életének utolsó hetei, mikor már tehetetle­nül feküdt, félig öntudatlanul, ujjai gyűrték, simogatták, egyengették az ágytakarót és közben ezt suttogta: „Rendbe kell tenni.” Nem mondta meg, mi az amit rendbe kell tenni. Az egész életet akarta a végén „rendbe tenni”. A naplójegyzetek is erről beszélnek. Rendkívüli volt, ritka és egyedülvaló lény.

Április 23.
János meghalt. Negyvenhat éves volt. Reggel hatkor felkelt, mint minden nap, hogy munkába menjen. Kilépett az ágyból, összeesett, kórházba vitték, eszmélet­lenül feküdt tizennégy napon át, comatose állapotban. Nem látott, nem hallott, csövön át etették. Így halt meg, nem tért magához. Autopsziát csináltak, ami szerint „non bacterial thrombosis (narantic) endocarditis is clearly the proximate cause of death, via embolisation”. Elhamvasztották, a hamvakat az óceánba hintették. Csak ketten voltunk a kis hajón. Harriet, az özvegy és én. A három gyerek otthon maradt. A kormányos a tengeri úton (három mérföldre kell távolodni a parttól, csak akkor szabad elhinteni a hamvakat) egy telepes rádióból gyászzenét szólaltatott meg és felolvasott valamilyen imát.
L. másfél év előtt ment el. Közvetlenül előtte Budapesten meghalt Gábor öcsém (72), közvetlenül L. halálát követő hónapokban ugyancsak Pesten Kató húgom (82) és öcsém (79). A mágikus kör bezárult, már nem él senki a családomból. És most elment János.
(…) Számomra olyan, mint akit ököllel mellbe vágtak, inzultus. Minden hazugság, amit a halálról mesélnek. A valóság inzultus, megegyezés ellene csalás. Utálom a papokat, a vallások meséit.

Április 25.
János. Nem tudtam, hogy ilyen közöm van hozzá. Szegény, szerény, hűséges, tapintatos, csendes magyar az idegenségben. Soha nem kért, mindig meghálálta, amit kapott. Negyvenkét éven át nem csalt meg. Két kezével épített az idegenben egy házat, felnevelt egy családot. Nem hazudott. Hozzánk különös, úrias tapintattal ragaszkodott. Negyvenhat éves korában elesett, mint akit leütnek az utcán. Mintha L. elvitte volna.
A szavak. Isten, kegyelem, gondviselés. Minden, amit papok, bölcselők valaha mondtak. Minden hazugság. Nincs „cél” sem „értelem”. Csak tények vannak, irgalmatlanul. Hányinger minden.

Május 11.
A hot-line már csak ritkán szólal meg. Amit mond, néha félelmes. Magunkról, egymásról… már messziről beszél. A szférákról, ahogyan távolodik.

Augusztus 29.
Egy színész, 81 éves korában, reggel, álmában meghalt. Hosszú idő után először érzek őszinte irigységet.

1988 | Február 4.
Két esztendeje halt meg L. Ebben a két esztendőben teljes magány. Látogatókat majdnem mind lemondtam. Járás, látás egyre nehezebb, olvasáshoz nincs türelmem. A lakás amolyan „Tamás bácsi kunyhója”. És magányos zárka, életfogytiglan. Étvágy semmi, mindenféle értelemben szigorú böjt…
Néha visszhangzik Babits sora: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál.” Talán. Ha úgy gondolta, mindeddig mindenkivel megtörtént és utólag nem panaszkodott senki, igaza lehet.
Két éve nem írtam semmit, naplót sem. Levelet, csak ha föltétlen szükséges, akkor is csak a legkevesebb sorokat. Nem hiányzik senki. És semmi.

Március 28.
Egy futár Pestről. Három könyvkiadó szerződési ajánlatát hozza és más ottaniak hívását. Teljes, „feltétel nélküli” fegyverletétel részükről, mindent kiadnak, könyvet, cikkeket, mindent, az „életművet”. A tünet érdekes, mintha elkezdődött volna ott a felbomlás. Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van. És, ha azok elmentek, tartsanak otthon külföldi ellenőrzés mellett demokratikus, szabad választásokat. Elébb nem engedem semmiféle írásom kiadását. A futár intelligens és rokonszenves. Kér­désemre elmondja, ha távozna ez a rendszer, a negyven évből a magyarság alig tartana meg mást, mint a betegellátást.

Augusztus 27.
Ma nagyon hiányzott L. testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.

1989 | Január 15.
Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is haloga­tom. Itt az ideje.

Gágyor Péter összeállítása (Márai Sándor Teljes napló – a Helikon Kiadó sorozata alapján)

Márai Sándor: A teljes Napló (1–14. kötet)
Helikon Kiadó, 2006–2014