A teljes (100 év) magány naplója | Márai Sándor: Teljes napló

Posted on 2014. június 28. szombat Szerző:

0


Gágyor Péter Imre |Márai Napló-ill-04

Páratlan írás.
Márai Sándor talán mintegy mellékesen kezdte írni naplóját. Később úgy érezte, hogy több ez ujjgyakorlatnál, és belőle részeket még az életében publikált. Az egész, a Teljes napló a nagy, a megrendítő opus most évekkel halála után kerül fokozatosan az olvasókhoz. Aki belefogott olvasásába, annak nehéz kivárnia a még hiányzó köteteket. Ez Márai legnagyobb műve. Ebben a formában találta meg leginkább a stílusát, a felszabadult, minden modorosságtól mentes közlést.

Ebben a szövegben előítéletek, tévedések, egymásnak ellentmondó vélemények (is) kavarognak, maga az ember tapintható ki a mondatok mögött, az író szembesül az olvasóval, bizonyítván évtizedek hosszú sora alatt, hogy minden megállapítás, vélemény, törvénynek vélt dogma, örök hipotézis csupán. Íme, a hiteles, tétovázó ember, a gondolkodó értelmiségi, aki műveltsége előítéletei és saját meglátásai között őrlődik. Marad végül az olvasó élménye. az emberi szándék őszinte tisztaságáról, a küzdő, önmagát ismételten újra megfogalmazó szellem. Igen, mondhatnók a szellem életrajza a Teljes Napló. És valóban, nem csupán terjedelmében hatalmas ez az írás. Ez a mű a huszadik századi magyar irodalom, sőt, az európai irodalom (világirodalom) kihagyhatatlan csúcsainak egyike, ez a látszatra szikár jelenség: egy napló a sok között.

Márai_Teljes.naplo-14-kot

Márai szorgalmasan rótta sorokat, és a végére revolverrel tette a pontot. Ez így kegyetlen, de így igaz. Márai élete és a Teljes napló végül egyszerre végeztetett be. Ez talán ebben a formában profán megállapítás. Hiszen, az életmű nagy teljesítménye: a napló, valamint az író élete magán viseli a különleges pillanatok rítusát, ami minden tragikuma ellenére, illetve azzal együtt hordozza a groteszk és az abszurditás, át nem gondolt, tervezett (?), előre meg nem szerkesztett hangulatát, üzenetét.

Groteszk és egyben abszurd is ez a hatalmas, több kötetes írás. Annak ellenére az, hogy Márai nem volt igazán híve – saját stílusában inkább idegenkedett az abszurd és a groteszk világától. A huszadik században mindenképpen meghatározó stilisztikai (világlátási) eszköznek írásaiban szinte nyomai sincsenek. Naplójában, pár sorban említést tesz róla, elismeri ugyan a létjogosultságát, az új társadalmi-politikai visszásságok, az amerikanizált világ jegyeinek bírálatában. Saját műveiben azonban nem alkalmazza. Ragaszkodik a realista prózához, elegáns, pontos mondataihoz. Nevezhetnénk Márai stílusát úri realizmusnak. Ez a látszólag legegyszerűbb forma, mely minden szerkezeti truvájt nélkülöz. Ennek a csúcsteljesítménye a Napló. Márai naplóiban látszólag önmagával levelezett.

Márai Napló-ill-1940-01

Úr ír! Az úr írt. Márai esetében ne gondoljunk azonban az urambátyámos úri világ idézgetésére. Az ő esetében az úr fogalma a polgári szabadság kiteljesítése és megőrzése, a rendszeres munka és művelődés napi penzumaiban fogalmazódik meg. Magatartás, amely nem részlehajló, hanem tisztességes és nyíltan elemzi az egyén (önmaga) és a társadalmi kényszerek ütközését, viszonyát. Olykor téved és javít. Megváltoztatja előítéleteit, hiszen azok arra vannak. Márainál az úr a teljes sorsot bejáró, olykor tévelygő, de útjait végtelen tisztességgel kereső ember, az elképzelt polgár.

És mert az úr: író, hát fegyelmezetten ír és olvas. Közben kézzel írt naplóiban rendszeresen és csontig őszintén levelez önmagával. Mindhalálig. És amikor már úgy érzi, hogy ezt a küldetését képtelen folytatni, befejezi az írást és az életet.

Márai Napló-ill-LOLÁval-05

Az is érdekes (mondhatnók, olvasói szemmel groteszk!) adalék, szempont, hogy az alkotó magányt dicsérő, sőt magasztaló Márai, aki a Naplóban is rendszeresen kétségbe vonja a házasság létjogosultságát, kerüli a társaságot, Lola halálától összetörik. Nagy úr a hiány. Működik a hiánydramaturgia. A beteljesedett a sorsa és úgy érezte az oly nagyon vágyott társtalanság rövidzárlata már semmire sem adhat esélyt.

Ez a napló évtizedeken át önmagával is vitába keveredik és ettől is izgalmas a különös, felfokozott dramaturgiai feszültségtől szuggesztív ez a „szellemi kalandregény” minden esszénél őszintébb olvasmány. Mert Márai nem kerüli ki a kényes témákat sem. Olykor „kapásból” nyilatkozik, megosztja aktuális előítéleteit a parasztságról, kultúrájáról, népi írókról, a zsidóságról, antiszemitizmusról, történelemről, a modern képzőművészetről, írókról, politikusokról, mindennapjairól – és olykor téved. Hiszen naplót ír, tévedhet. De sosem hazudik, sosem képmutató. Márai így villantja fel korának látleletét, így izgalmas, így őszinte. Akkor is az, ha nem ez volt az író pillanatnyi szándéka egy rövid bejegyzésében, ha csak önmagának írta a mondatot. Évtizedek őszinte feljegyzései és a sors hányattatásai a képzeletnél izgalmasabbá, regényesebbé tették az ethoszkereső ember szövegeinek véletlenektől vezérelt láncolatát az emigrációban.

Márainak a magyar nyelv a haza. Konok szeretettel csügg rajta. És félelemmel is, hogy az emigrációs elszigeteltségében mennyit veszít a változó nyelv ízéből. Több nyelven olvas a könyvtárakban és fogalmaz meg írásban köznapi sorokat, naplófeljegyzéseiben idéz franciául, latinul, angolul, olaszul, németül. Fiatalabb korában németül publikált is a németországi sajtóban, kisebb irodalmi műveiből fordít is német nyelvre – de irodalmat csak magyarul, a „szent nyelven” alkot. Természetesen a naplót is magyarul írja. Ebben nem ismer megalkuvást. Pedig ősei közt zömmel Magyarországra betelepült szászok és morvák vannak. Ez a magatartás a kultúra erejét bizonyítja a génekkel szemben.

Márai Napló-ill-02Kassa volt az origó. Innen indul, lélekben ide téreget vissza. De már csak lélekben igazán. A szülőváros a hátár mögé kerül, Trianon után elveszik örökre. Marad a sosem volt, képzeletbeli Kassa, amely eleve képtelen hasonlítani a valódi tragikusan változó, hányatott sorsú városra. Már visszacsatoláskor sem találja meg idealizált városa nyomait. A város örökre elveszett, maradt a trauma és maradt a küldetéstudat, megfogalmazni ezt a képzelt várost, a polgárosulás vágyott bölcsőjét, olykor kritikusan, olykor himnikus elfogódottságban. Kassa a trauma, amely egy életen át kísérti fájó szerelemmel.

Legalább ennyire fontos, hanem ennél is fontosabb a küldetése: a magyar polgár, a huszadik századi „művelt magyar középosztály” paramétereinek meghatározása. A vélt és valódi történelmi nagy nemzeti hiány pótlása.

Ezt a naplót nem lehet másként, mint regényt olvasni. Az írói szándék ellenére több regénnyel felérő olvasmányélmény kristályosodik ki benne. A háború regénye, a lebombázott otthon, az emigráció kezdetei, az eltitkolt vágyódások regényei Posillipótól New Yorkig, majd a tengeren túlról folytatva Kassa, Buda, Olaszország, egyáltalán Európa után. A rettegések regényei: Európa torzulásai, a civilizáció amerikanizált torzulásai (elidegenedése).

Márai száz éves magánya? Márai élete valóban regény. Az emigráció magyar írófejedelme (a magyar emigráns jobb családok polcain általában fel-feltűnt egy-egy Márai-kötet) amellett, hogy állandó félelemmel küzd a nyelv miatt, retteg, hogy mennyire élő még az ő nyelve, melynek a közegében már évtizedek óta nincs jelen, attól is retteg: marad e nyoma több évtizedes munkájának. Az emigrációban kiadott műveinek csak néhány példányát csempészhették be Magyarországra, ráadásul elvből (tisztességből) ő sem engedélyezte művei magyarországi kiadását, míg az országot idegen hadsereg tartja megszállás alatt. Közben úgy érzi, az idő ellene dolgozik. A feledés lehet majd a művei sorsa.

A legmegrázóbb és tán legszebb regényét ő maga írja meg naplója utolsó lapjain. (A Teljes naplóban ez a rész még nem jelent meg, csupán a korábbi kurtított kiadásokban.)

Márai Napló-ill-03Ha Örkény István megteremtette az egyperces novellát, Márai teremti meg az egyperces regényt. Ez is utánozhatatlan. Márai elbúcsúzik az élettől. Öngyilkosságra készül. Teljesen józanul halálos bűnre készül az ember, az író, aki egy életen át kiállt a kereszténysége, katolicizmusa értékeinek (etikájának) hirdetése mellett. Naplójában a zsidóság tragikumának feloldására is a kereszténység gyógyírét javasolja. És Márai már nem is perel tovább az Istennel, mint ahogy tette ezt az eszméletlen Lola kórházi ágyánál órákig ücsörögve. Amikor a kezét fogta, beszélt hozzá, vagy némán merengett. Megtagadja az Istent. Lola halála miatt.

Márai fegyvert vásárol. Megtanulja a tárat betölteni, a fegyvert kezelni. Céllövést tanul San Diego lövöldéjében.

Lola a napló titkos főszereplője, akit alig említ meg ezer oldalakon. Lola, a kassai zsidó lány, az örök feleség, minden mellékes kis és nagy szerelmek ellenére. Lola meghal, elmegy és Márai rövidesen követi közös útjukon.

Márai Sándor: A teljes Napló (1–14. kötet)
Helikon Kiadó, 2006–2014