Juan Gabriel Vásquez: A hírnév (részlet)

Ahogy ott ült a Santander Parkban és a cipőjét tisztíttatta – az ünnepségig még bőven volt idő –, Mallarinónak hirtelen az az érzése támadt, hogy egy halott karikaturistát lát átmenni az úton. A bal lábát a doboz lábtartóján pihentette, a derekát pedig nekitámasztotta az ülés párnájának, nehogy a régi sérve újra rendetlenkedni kezdjen, s közben azzal ütötte el az időt, hogy a helyi bulvárlapokat olvasta, melyek olcsó papírja nyomot hagyott az ujjain, s melyeknek nagy, piros betűi véres gyilkosságokról, szexuális intimitásokról és titokzatos földönkívüliekről beszéltek, akik gyermekeket rabolnak el a déli városrészben. A szenzációhajhász sajtó olvasása elvetemült örömöt keltett benne: azt a fajta örömöt, amit csak olyankor enged meg magának az ember, amikor senki sem látja. Ilyeneket gondolt Mallarino – miközben átadta magát a bűnös élvezkedésnek a félénk színű napernyők alatt, az üres, gazdátlan órában –, s amikor a fejét felszegve elemelte a tekintetét a betűkről, azzal a mozdulattal, ahogy egy emléket szokott élesebbre állítani magában az ember, s a szeme előtt hirtelen megjelentek az égbe nyúló épületek, a mindig szürke égbolt meg a fák, melyek az idők kezdete óta folyvást áttörik az aszfaltot, úgy érezte, mintha mindezt először látná. És akkor történt.

Egy másodperc töredéke volt csak: az alak a Hetes sugárúton ment át sötét öltönyében, nyakán rosszul megkötött nyakkendővel, fején széles karimájú kalappal, majd a Szent Ferenc templom mellett befordult a sarkon, és örökre eltűnt a szeme elől. Hogy a lehető legtovább szemmel követhesse, Mallarino előrehajolt, közben levette a lábát a tartóról, éppen amikor a cipőtisztító a cipő bőréhez emelte a bekrémezett kenővásznat, s a sikertelen mozdulat nyomán hosszúkás folt jelent meg Mallarino zokniján: egy fekete szem, amely szemrehányóan nézett föl rá, akárcsak a cipőtisztító félig zárt szemei. Mallarino, aki mostanáig csak felülről látta az illetőt – kék overall, friss korpával beszórt vállak, agresszív kopaszodástól csupasz fejtető –, most meglátta az erektől rügyező orrot is, a kis, elálló füleket meg a galambszar színű, szürkésfehér bajuszt. „Bocsánat – mondta Mallarino – azt hiszem, megláttam valakit.” Az ember folytatta a munkáját, biztos kézzel tovább fényesítette a cipő felső részét. „Mondja – tette hozzá –, kérdezhetek magától valamit?”

– Kérdezzen, főnök.

– Maga hallott valaha Ricardo Rendónról?

Csend válaszolt odalentről: egy szívdobbanás, kettő.

– Nem ismerős a név, főnök – mondta az ember. – Ha akarja, megkérdezhetjük a többieket.

A többieket. Ketten vagy hárman már kezdték összeszedni a holmijaikat. Összecsukták a székeket, összehajtogatták a vásznakat és a törlőrongyokat, a borzas disznószőr keféket és a horpadt cipőkrémes dobozokat pedig betették a faládákba, s a levegő, az alkonyi forgalom zsibongása mögött, megtelt az összekattintott kupakok meg a passzentos alumíniumfedelek finom kattogásával. Tíz perc volt hátra délután ötig: mióta van a belváros cipőtisztítóinak megszabott munkaideje? Mallarino többször is lerajzolta őket, főleg a kezdeti időkben, amikor a belvárost felkeresni, tenni ott egy kiadós sétát s a cipőjét kipucoltatni kitűnő módja volt, hogy kitapogassa az elektromosan vibráló város érverését, hogy testközelből figyelje a munkája anyagát. De idők múltával minden megváltozott: Mallarino is megváltozott; és megváltoztak a cipőtisztítók is. Manapság szinte sosem jött be a városba, megszokta, hogy a tévé képernyőjén és az újságok lapjain át nézi a világot, elvárva, hogy az élet találjon rá, ne neki kelljen az élet után kutatnia a legrejtettebb zugokban is, mintha úgy érezte volna, hogy érdemei alapján ez kijár neki, hogy annyi év után ma már az életnek kell megkeresnie őt. Ami a cipőtisztítókat illeti, az ő területeiket – azt a közterületen elfoglalt kétszer két négyzetmétert – már nem afféle becsületbeli megállapodás biztosította, hanem a szakszervezet, amelytől havi kvóta ellenében kemény, műanyag borítású igazolványt kaptak; ezt az igazolványt aztán a legkisebb provokációra mindig felmutatták. Igen, a város azelőtt más volt. Mégsem a nosztalgia érzése volt, ami Mallarinót elöntötte, amikor ezekről a változásokról számot vetett magában, hanem egy furcsa, sürgető vágy, hogy valahogy gátat vessen a káosz térnyerésének, mintha ezzel a maga belső entrópiáját is meg tudná fékezni, a szervei lassú rozsdásodását, az emlékezetének a város pusztuló emlékezetében tükröződő erózióját: például abban a tényben, hogy már senki sem tudja, ki volt Ricardo Rendón, aki épp az előbb sétált át az úton, pedig már hetvenkilenc éve halott.

A kolumbiai történelem legnagyobb politikai karikaturistáját, mint annyi más alakját, felfalta a feneketlen gyomrú felejtés. Egyszer engem is el fognak felejteni, gondolta Mallarino. Miközben lábat váltott a dobozon, s a kezében tartott újságon a csuklók egy ügyes ostorcsapásával rántott egyet, hogy a meggyűrődött lap a megfelelő helyzetbe kerüljön, Mallarino azt gondolta: igen, engem is el fognak felejteni. S még azt gondolta hozzá: de az még odébb van.

Fordította: Szőnyi Ferenc

Juan Gabriel Vásquez: A hírnév
Ab Ovo Kiadó, 2014

• Recenziónk: Hatalmak és félelmek