Hatalmak és félelmek | Juan Gabriel Vásquez: A hírnév

Bedő J. István |

Egyet kell értenem A hírnév fordítójával, aki nagyon erősen hangsúlyozta a könyv bemutatóján, hogy Vásquez káprázatosan tud írni. Igazából csak akkor vesszük észre, amikor próbálunk kiszakadni a történetből, és képesek vagyunk a megfogalmazásaira figyelni. Vásquez kolumbiai író, és borzasztó nehéz örökséget hordoz, nevezetesen, hogy García Márquez is e föld szülötte volt.

Csakhogy itt egy teljesen másmilyen hang szólal meg, letörölve a Száz év magány mágikus realizmusát, és ez megszólalás olyan, mintha objektívet (optikát) cseréltek volna a filmfelvevőn: most makróval nézzük a világot. A lélegző természet, az eleven vidék helyett itt egy ronda nagyvárost látunk. Piciny, fontatlan dolgokat aprólékosan szemlélve. A másodpercek elnyújtását. (Talán az Iliászból Akhilleusz pajzsának az aprólékos leírása vethető össze Vásquez megfigyeléseinek aprólékosságával.) Ebben az élményben páratlan segítséget nyújt Szőnyi Ferenc érzékeny fordítása. Vásquez szövege nagyon egyszerűnek tűnik, csakhogy az egyszerűség pontos visszaadása elképesztően nehéz feladat…

A könyv főhőse egy grafikus, karikatúrákat rajzol Bogotá egyik, címében is a függetlenséget hirdető lapjába, az Indipendientébe. Mallarino negyven éve adja le a napi penzumot, és az olvasók a címoldalon ezzel kezdik az olvasást. Országos – talán földrészre kiterjedő – hírnevű, megbecsült személyiség. Rajzai reflexiók a mindennapok politikai eseményeire, az ország egyik fele édes ízt érez a szájában, ha torzképeit látja, a másik fele epét hány.

[Épp itt tartottam ismertetésemben, amikor híre jött, hogy elmozdítottak egy főszerkesztőt, mert – úgy tűnik – túl nagy elánnal ráncigálta a hatalom bajuszát. Ettől megváltozott írásom mondandója.] Felvetődik ugyanis a regény kapcsán, mekkora hatalom a sajtó – amelynek ugyanis az a dolga, hogy a mindenkori hatalommal szemben kritikus legyen. És mekkora súlya van egy karikaturistának. A válasz evidens: akkora, ahány olvasó (értsd: gondolkodó ember) ítéletére képes hatást gyakorolni. Akkor tehát Mallarinótól félni kell? Akkor tehát minden grafikustól, újságírótól félni kell? Ha erővel elhallgattatják őket, akkor félnek tőlük. (Mai megfogalmazás egy napilapos főszerkesztőtől: „Nehéz úgy lánglelkűen függetlennek lenni, ha tudja az ember, hogy egy cikk megjelentetésével kollégái állását kockáztatja.”)

Mallarino egy ellenszenves, hitvány (valószínűleg gerinctelen, valószínűleg korrupt) képviselőt nevetségessé, sőt: gyűlöletessé tett a történet jelenideje előtt 28 évvel. Hogy valójában megtörtént-e, amivel a grafika áttételesen meggyanúsította, nem tudni. De a képviselő öngyilkos lett.

És Mallarino életének legmagasztosabb pillanata, kitüntetése napján szembesül azzal a kétséggel, hogy az illető esetleg (konkrétan ebben az esetben) vétlen volt. Mallarinónak tehát végig kell gondolnia: akarja-e tudni az igazságot (amivel senkinek az életét nem adja vissza), vagy a bizonytalanságban marad, és egyáltalán megvédi-e őt a hírnév, ha esetleg az derülne ki, hogy tévedésével – valójában előítéletével – egy ember halálának lett okozója. Mert akkor ízekre szaggatja őt a sajtó, mely hozzá hasonlóan az igazságra esküdött fel. (Nem is beszélve azokról, akik az epehányó csapatba tartoznak.) Mit tehet, ha meg akarja őrizni becsületét és hírnevét?

Kolumbia ma a drogtermelés és drogkereskedelem Mekkája, földi paradicsoma. Az agresszió és az erőszak átszövi mindennapjait. A kincset érő ültetvényeket szabadcsapatok őrzik, aki csak rossz irányba néz, az életét kockáztatja. Nincs hónap, hogy ne találnának tömegsírokat, kiirtott falvak nyomait. Drog(termelő) bárók nálunk még nincsenek, de ez csak klimatikus kérdés. A mélyszegénység és a hipergazdagság azonban nem olyan távoli, mint gondolnánk – vagy szeretnénk hinni. Az erőszakot a félelem termeli ki, az erőszak újabb félelmet vált ki.

Bogotá, a hideg fennsík tövében nagyra nőtt, fojtó levegőjű, csaknem nyolcmilliós nagyváros minden szélsőség hona.

Nem tudom, Mallarinónak kellett-e félnie. Mindenesetre csaknem láthatatlan volt, „lemehetett tejért anélkül, hogy a feleségének aggódnia kellett volna, ha kicsit később jön haza”. De ez karcsú a könyv a grafikus életét megváltoztató napok történetén kívül még valami nagyon fontosról szól. Arról, hogy a hatalom fél a kritikusaitól. És ellenük is fordul. Amint ezt a minapi főszerkesztő-leváltás mutatja.

Egy erőszakos hatalom lemészárolja a kritikusait.

Egy velejéig romlott hatalom megvásárolja a kritikusait.

Egy jellemtelen hatalom korrumpálni vagy lejáratni próbálja őket, de még egyszerűbb ellehetetleníteni munkájukat.

Egy okos hatalom a kritikusaival vitatkozik, és képes felülvizsgálni a rossz döntéseit.

Hogy Kolumbiában most mi van, azt a világ napilapjaiból lehet tudni. És nálunk mekkora hatalom egy politikai karikaturista? Mit képes elérni a rajzaival?

Juan Gabriel Vásquez: A hírnév
Ab Ovo Kiadó, 2014
168 oldal, teljes bolti ár 2850 Ft
ISBN 978 615 535 3444

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A regény hőse, Javier Mallarino Kolumbia legbefolyásosabb politikai karikaturistája, aki rajzai révén mítosszá, élő legendává válik. A politikusok félnek tőle, a kormány kitünteti. 65 évesen, negyvenévi ragyogó pályafutás után elmondhatja, hogy az ország a lába előtt hever. De mindez megváltozik, amikor váratlanul meglátogatja egy titokzatos fiatal nő, Samanta Leal. Miután újra átéli vele egy régi estének a történetét, Mallarino kénytelen újraértékelni az életét, idézőjelbe tenni a világban elfoglalt pozícióját.

A mindössze három fejezetbe sűrített történet az elbeszélő szerkesztésnek, a feszültség mesteri adagolásának a mintapéldája. Az első fejezet színes, mozgalmas visszatekintés a diadalmas, bár magánéleti viszontagságoktól és közéleti fenyegetettségtől sem mentes negyven évre, a második egy közel három évtizeddel korábbi este felidézése, újragondolása, a harmadik a múlttal való szembenézés, a tragikus következmények erkölcsi látótávolságban történő újra-vizsgálata. A történet harmonikus építkezése ebben a hármas tagolásban ejti rabul, vonja hatása alá az olvasót: az első fejezet végén egy névtelen, nyugtalanító titok jelenik meg, a második egy váratlan, halálos fordulattal zárul, a harmadik pedig, jóllehet nem hagy kétséget a végkifejlet irányát illetően, annak lehetséges változatait gyakorlatilag nyitva hagyja.

A kevés tengely körül forgó, de a maga univerzumán belül a teljességet megidéző regény a modern társadalom két arcát mutatja meg nekünk: hogy milyen sérülékeny a képzelet és a hírnév, s hogy milyen csalóka az emlékezet. S mindez a kolumbiai író korábbi regényeiben már megismert oknyomozói struktúra megszokott elemeire felfűzve: valamikor a múltban történt valami, aminek előbb-utóbb következményei lesznek, még ha hosszú évekkel a lezajlott események után is. És ezúttal is lebilincselően, a finom intellektualitás, a hiteles lélekábrázolás és a pontos társadalomrajz kivételes írói tehetségre valló eszközeivel, a szöveget végig átmelegítő szellemi szívdobogás olykor megindító neszei mellett; nem véletlen, hogy több kritikusa szerint A hírnév Vásquez eddigi legbensőségesebb műve.