Szalóki Ági: Körforgás (részlet)

Csendpalota | Szabó T. Anna első meséje

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy lakatlan sziget. Volt rajta minden, ami szép: erdők, hegyek, gyors patakok és tükrös tavak, gyümölcshozó fák és selyemfüvű mezők. A sok-sok növényen kívül csak állatok lakták; ezek békében megfértek, hisz mindnyájan füvekkel és gyümölcsökkel táplálkoztak, eszükbe sem jutott egymás életére törni. Egészen különleges lények is éltek itt, mert a sziget balzsamos levegője és különleges klímája miatt az állatfajok szabadon keveredhettek egymással. Itt senki sem lepődött meg egy kolibrimacskán, egy zsiráfmormotán vagy egy egérpillén.

A legtöbb állat persze hasonló volt azokhoz a lényekhez, amelyeket mi is ismerünk, azt leszámítva, hogy beszélni is tudtak; sőt mindnyájan ugyanazt a közös nyelvet használták, amiben keveredett a brummogás, a döngicsélés és a madárcsicsergés. Örökösen csevegtek, fecsegtek, pletykálkodtak, trécseltek, csacsogtak és diskuráltak; csak úgy zsongott a sziget a sok hangtól, és ez a zsongás éjszaka sem csillapodott, mert bizony az éjjeli állatok is szerettek beszélgetni. A sok-sok hang olyan állandó volt itt, mint a sziget partjain locsogó hullámverés.

A virágoktól tarka sziget közepén égig érő hegy magasodott, a csúcsa örökké párába és ködbe burkolózott. Ameddig a szem ellátott, erdő borította, de senki sem tudta, mi van feljebb, mert egyetlen állat sem mert felkapaszkodni a fellegek közé, még a madarak sem. A szalakóta, aki egyszer, véletlenül – mert nagyon szórakozott madár volt – feljebb repült a szokásosnál, azt mesélte, hogy a nagy fehér puhaságban semmit sem lehet látni, és akkora a csend, mintha odafent nem is volna élet. Ettől kezdve úgy is nevezték a nagy hegyet, hogy Csendpalota.

A szigeten hatalmas pálma-, baobab- és banyanfák nőttek, amelyek számtalan madárnak és rovarnak nyújtottak menedéket. Minden állat szabadon élt, senki sem uralkodott fölöttük, ezért nem is féltek semmitől, legfeljebb a vihartól – nem tudták, honnan jön és hová megy, csak azt, hogy iszonyúan hangos. Amikor fújni kezdett a tenger felől a sivító szél, minden egyéb hang elhallgatott a szigeten; az állatok összebújtak és féltek. Szerencsére soha nem tartott sokáig az ítéletidő; a vihar nagy dörgéssel-suhogással elvonult, és lassan megint felhangzott a pityegés, cicegés, vakkantás, makogás és fecserészés: az állatok megkönnyebbülten ünnepelték a napot, szidták a távolodó villámokat, és hallgatták a dzsungel lágy sóhajtozását, ahogy a széltől letört ágakat és virágokat siratta.

Eső után gyümölcs is több volt a földön; a szigetlakók ilyenkor nekiláttak, és annyit ettek, amennyit csak bírtak.

– Kedves szomszédasszony, fogadjon el tőlem egy lédús mangót! – mondta ilyenkor a tobzoska a kutyagyíknak.

– Hálás vagyok érte – válaszolta az finoman meghajolva –, de cserébe hadd ajánljak fel egy ízletes banánt!

Kínálás hangzott itt is, ott is; aztán udvarias köszönetek és köszöntések, csámcsogás, szörcsögés, sőt hangos magköpködés is, ami ezen a tájon nem számított illetlenségnek. A különleges lakomának mégis a növények örültek a legjobban, mert ilyenkor az állatok jó messzire elhurcolták a magjaikat, és így újabb és újabb helyeket hódítottak meg a fák; még a legeldugottabb völgyekben is megtelepedtek, hogy aztán ott gyümölcsöt teremjenek, amit ismét széthordhattak a portyázgató szigetiek.

Az egész dzsungelben csak egyetlen állat tűnt szomorúnak: Zazik, a kis kék kövirigó. Nagyon egyedül érezte magát a sok különlegesnél különlegesebb állat között. Hiába volt ragyogó kék a tolla, és hiába tudott csodálatos fejeseket ugrani a hegyi patakba, hogy alámerüljön a vízfenék színes kavicsait kihalászni – ezen a vidéken sem a szépsége, sem a tudománya nem számított kiemelkedően érdekesnek. Az azúrlepkék fényesebbek, a villámbogarak gyorsabbak voltak nála, a tacskóhalak pedig nemcsak merülni tudtak, de lyukat is fúrtak lent a homokba, és úgy eltűntek, mint csepp a vízben. Zazik nem volt már kicsi, de még felnőtt madár sem; az örökké vihorászó fiókák társasága untatta, az érthetetlen dolgokról fecsegő, állandóan udvariaskodó felnőttek viszont idegesítették. Régi barátai, a kacsacsőrű majom, a tarajos sülefánt és a lepkeorrú küszme hiába hívták játszani; inkább elvonult a páfrányok alá, és titokban nézegette magát az orchideák kelyhében meggyűlt vízben, vagy felszállt olyan magasra, amennyire csak tudott, ott meghúzódott egy ágon, és magában énekelgetett. A szigetbeszédből a dallamos szavakat szerette a legjobban, mondókákat és verseket fabrikált belőlük, és dúdolta napestig; de csak a legnagyobb titokban: attól félt, hogy a többiek kinevetnék. Úgy látta, hogy mindenki más szívesebben fecseg vagy csicsereg; igazán szépen énekelni nem tudott senki.

Esténként, miután a szülei elaludtak, ő kilopózott a fészekből, kiült egy magas ágra, és nézte a csillagokat. A fénypöttyökben égi ábrákat vélt felfedezni: lobogó sörényű rénlovakat, kunkorgó farkú macskaméheket, és persze madarakat is. Addig-addig nézte őket, amíg egészen belehabarodott az egyikbe.

– Ó, bárcsak hallhatnám, mit énekelsz! – sóhajtotta sóvárogva Zazik. – A te égi dalod biztosan szebb és tisztább, mint a mi földi csivogásunk. De jó lenne, ha lejöhetnél hozzám!

– Az lehetetlen – szólalt meg mellette egy suttogó hang. Zazik riadtan nézett körül, és közben haragudott is, hogy rajtakapták. Egy pici, zöld levelibékát pillantott meg az egyik levél alatt: ő beszélt az imént. A hátát fényes bogárpáncél borította.

– Ne haragudj, hogy véletlenül kihallgattalak. Nekem is van égi társam – mentegetőzött a békabogár. – Ott van, nézd csak! Az a szitakötőbéka, látod? – és egy fátyolosan derengő csillagcsoportra mutatott. – Az ő szivárványszárnyának van a legszebb hangja a világon!

– Kár, hogy a hang nem ér el idáig – békélt meg Zazik. – Olyan zsivaj van itt, hogy nem hallani a csillagok énekét.

– Én tudok egy megoldást – rukkolt elő a békabogár. – Ha felrepülnénk a Csendpalotába…

– A Csendpalotába? – vágott a szavába izgatottan Zazik. – Túl veszélyes!

– Ha senki sem lakik benne, nem eshet bántódásunk. Én már meguntam a várakozást; lesz, ami lesz, felmegyek. Na, szia! – Azzal Dzikka, mert így hívták, kitárta bogárszárnyait, és a levegőbe röppent.

– Várj! – kiáltott utána Zazik, nagyon sajnálta, hogy máris elveszti az egyetlen állatot, aki megérti őt. Amikor látta, hogy a másik vissza se néz, ő is szárnyra kapott, és utána indult.

A békabogár meglepően gyorsan repült, Zazik alig bírta utolérni. Olyan sebesen szárnyaltak, hogy erejük sem maradt beszélgetni; de talán nem is akartak. Dzikka nagyon elszántnak látszott, ahogy egyre beljebb repült a dzsungelbe. Zazik biztos volt benne, hogy jó irányba haladnak, pedig még soha nem járt ilyen távol az otthonától éjszaka. Meglepve látta, hogy a csillagfényes derengésben milyen sok ismeretlen állat nyüzsög; valami fehér dinnyefélét faltak, ami olyan puha és leves volt, mint a telehold.

Alig egy óra múlva kibukkantak a fák közül; hullámzó mezőt láttak maguk előtt, és mögötte, irtóztatóan magasan, ott állt a Csendpalota. Fenséges volt és félelmetes; pedig a hegy lábát borító erdőkből sok állat zsibongása hallatszott még, csak a párásan úszó, vastag felhőréteg veszett bele a magasságos csendbe.

– Félsz? Mert én igen – kérdezte Dzikka őszintén, és Zazik rábólintott. Aztán intett a fejével, hogy felőle mehetnek.

– Nagyon szeretném hallani végre a csendet – tette hozzá magyarázatképpen; de mindketten tudták, hogy nem a csendet, hanem a csillagmadarat szeretné hallani.

Hamar odaértek a hegyi erdőhöz; itt mintha már a levegő is más lett volna. Ahogy a liánok közt repültek felfelé az alig derengő, fojtogatóan párás levegőben, azon kapták magukat, hogy egészen közel sodródnak egymáshoz. Aztán egyszerre ott volt előttük falként feltornyosulva és fenyegetően a sötét és áthatolhatatlan köd.

– Most kapaszkodj a hátamra – javasolta Zazik a békabogárnak. – Nem akarlak elveszíteni – azzal huss, belerepültek az ismeretlenbe.

– Nemféleknemféleknemfélek – vacogta Zazik hátán Dzikka. Csak amikor abbahagyta, akkor hallották meg, milyen nagy a csend. Mindössze egy-egy láthatatlan ág roppanása, levelek moccanása, víz csöppenése hallatszott; nem láttak semmit, mégsem mentek neki semminek, mintha csak áttetsző párafák között repülnének. Ahogy feljebb emelkedtek, már mögülük hallatszott a csepegés, aztán már az sem, csupán Zazik szárnyainak suhogása. Mintha a semmiben lebegnének – nem volt körülöttük más, csak párás sötétség, és óriási csend.

– Nem félek – mondta Zazik is, pedig félt. Azt sem tudta, merre van fent és lent; egészen eltévedt. Ha nem talál gyorsan valamit, amire leülhet pihenni, mindketten lezuhannak.

– Mintha világosodna, nem? – szólalt meg halkan Dzikka. – Ritkul a köd. Most már leszállok a hátadról – azzal maga is repülni kezdett.

A derengés felé tartottak mindketten. Egyre világosabb volt, és egyszerre, váratlanul kijutottak a felhőből. Csupasz sziklák meredeztek előttük, és igen: ott volt a hegycsúcs, amit állat még sosem látott. Azonnal leszálltak, és amikor sikerült üggyel-bajjal megkapaszkodniuk, percekig csak lehajtott fejjel lihegtek. Dzikka szólalt meg először:

– Nézz csak fel!

Zazik felemelte a fejét, és elállt a lélegzete. Sziporkázó égbolt vette őket körül mindenfelől. Az ég nyugalmát itt nem zavarta meg semmi földi lárma.

– Hallod? – suttogta Dzikka.

És Zazik hallotta. Halkan és messziről, fényesen és tisztán éteri muzsika hallatszott, égi lények hangja: húrok pendülése, könnyed trillázás, ezüstös hangok puha zápora. A csillagok énekeltek.

A kis kék kövirigó és a fényes zöld bogárbéka boldogan, átszellemülten hallgatta. Már nem a kiválasztott égi párjukkal voltak elfoglalva, hanem az egész ragyogó égboltozattal, amit csak innen, a Csendpalotából lehetett megpillantani. Olyan szép volt, mint maga az öröm. Összemosolyogtak. Tudták, hogy hazaviszik majd ezeket az égi dalokat. Egymásnak fogják eldúdolni, ha éjszakánként, titokban kiülnek az ág hegyére, és együtt bámulják a sötétben a csillagokat.

Szalóki Ági: Körforgás – dalok és mesék
Illusztrációk: Kiskovács Eszter
Kolibri Kiadó, 2014 & Tom-Tom Records

• Recenziónk: Gyerekben a felnőtt, felnőttben a gyerek