A konyhakert Grenelle utca, hálószoba
A homlokzatán díszelgő befalazott ablak miatt Marthe nénikém borostyánnal befutott, rozoga viskójának gyanús külseje volt, ami nem is hazudtolta meg a helyet és a lakóját. A családban csak Marthe néninek, anyám legidősebb nővérének nem jutott becenév, így aztán mogorva, csúnya és rossz szagú vénlány lett belőle, és elképzelhetetlen bűzben élt a tyúkólak és a nyúlketrecek között. A házban persze nem volt sem víz, sem villany, sem tévé, sem telefon. A modern kényelmi berendezések hiányán túl – ami engem, mivel imádtam a vidéket, egyáltalán nem zavart – egy ráadás veszedelemmel is szembesülnünk kellett: a házban nem akadt semmi, ami ne lett volna ragacsos, ami ne ragadt volna az ember ujjához, ha meg akart fogni egy háztartási eszközt, egy edényt, vagy a könyökéhez, ha balszerencséjére beleütötte valamibe: a szó szoros értelmében látni lehetett a tárgyakat bevonó tapadós hártyát. Soha nem ebédeltünk vagy vacsoráztunk vele, boldogan hivatkoztunk a piknik lehetőségére („Ilyen szép időben vétek lenne nem a Golotte partján ebédelni”), majd megkönnyebbülten elpályáztunk.
A vidék. Egész életemet a városban éltem le, megrészegít a házunk előcsarnokát burkoló márvány, a lépések hangját tompító vörös szőnyeg, a lépcsőházat díszítő delfti üvegek, és az értékes fa, amely oly kifinomultan burkolja be a lift nevű kényes kis budoárt, a nagy vidéki evésekből mindennap, minden héten visszatértem az aszfalthoz, polgári otthonom disztingvált fényezéséhez, a zöld utáni szomjamat a műremekek lapos falai közé zártam, és minden nappal jobban elfelejtettem, hogy a fáknak születtem. Ó, a vidék… Az én zöld katedrálisom… A szívem valószínűleg ott tanulta a legtüzesebb himnuszokat, a szemem ott tanulta a látás titkait, ott ízleltem először a vadhús és a konyhakert ízét, orrom ott fedezte fel az illatok eleganciáját. Mert hiába lakott undorító barlangban, Marthe néni nagy kincs birtokosa volt. Találkoztam a legnagyobb szakértőivel mindannak, ami közelről vagy távolról érintkezik az ízek világával. Egy szakács csak az összes érzékszerve mozgósításával lehet igazi szakács. Az étellel gyönyörűséget kell szerezni a látásnak, a szaglásnak, az ízlelésnek, persze – de a tapintásnak is, ami nagyon sok alkalommal irányítja a séf döntéseit: a tapintásnak is megvan a szerepe a gasztronómia ünnepén. Igaz, a hallás némileg lemarad a versenyben; de az ember nem teljes csöndben eszik, persze nem is zenebonában, minden hang, ami interferál az étel megkóstolásával, vagy hozzáad valamit, vagy elvesz belőle: az evés kifejezetten kineziológiai gyakorlat. Ezért aztán gyakran hívtam magammal nagy evésekre illatszakértőket, akiket bevonzották a konyhából kiszabaduló illatok, miután a virágokból felszálló illatok már elbűvölték őket.
Ám egy sem akadt közöttük, aki orra érzékenységében versenyre kelhetett volna Marthe nénivel. Mert ez a vén csataló egy Orr volt, egy igazi, egy nagy, egy óriási Orr, bár erről fogalma sem volt, de ha valaha is Orrként gondolt volna önmagára, nem akadt volna párja kifinomultságban. Ez a faragatlan és lényegében írástudatlan asszony, ez a véglény, aki az egész környezetét elárasztotta a rothadás szagával, paradicsomian sugárzó kertet alakított ki maga körül. Egymásba fonódtak itt a vadvirágok, a jerikói lonc, a nagy hozzáértéssel gondozott, halvány szirmú rózsák, és ragyogó színű bazsarózsák és kék zsályák pettyezték a vidék legszebb salátáit termő konyhakertet. Petúniazuhatagok, levendulabokrok, néhány örök életű puszpángbokor és egy ősöreg lilaakác a ház homlokzatánál: ebből a gondosan megkomponált zűrzavarból bontakozott ki Marthe néni igazi énje, amit sem a kosz, sem a bűzös kigőzölgések, sem az ürességnek szentelt élet komorsága nem tudott bemocskolni. Ó, milyen sok falusi öregasszony bír efféle emberfeletti érzékszervi intuícióval, amit a kertészkedés, a gyógytinktúrák vagy a kakukkfüves nyúlragu szolgálatába állítanak, fel nem ismert zseniként halnak meg, és az adottságukra soha nem derül fény – hiszen ki is gondolná, hogy valami, ami olyan jelentéktelennek és nevetségesnek tűnik, például egy kesze-kusza kert valahol az isten háta mögött, hatalmas műalkotás is lehet. Ebben a virágokról és zöldségekről szóló álomban tiportam lebarnult lábammal a kert kiszáradt, sűrű füvét, itt részegítettek meg az illatok.
Rögtön először a muskátlilevél illata: hasra feküdtem a paradicsom- és zöldborsóágyások között, és a gyönyörtől félájultan morzsolgattam az enyhén savanykás szagú levelet: ecetesen pökhendi az illata, de érzik benne a kifinomultan kesernyés cukrozott citrom is, mellette a paradicsomlevél leheletnyit kesernyés aromája, annak szemérmetlenségével, de gyümölcsösségével is; ezt az illatot lehelik a muskátli levelei, ettől az illattól részegültem meg. Szorosan a konyhakert földjéhez tapadtam, fejemet a virágok közé hajtottam, és orromat egy éhező mohóságával fúrtam a levelek közé. Ó, csodálatos emlékek egy olyan korból, amikor egy őszinte, igaz birodalom királya voltam… Az udvar négy sarkában vörös, fehér, sárga és rózsaszín szegfűlégiók álltak, minden évben újoncokkal szaporodtak, míg végül szoros, összetartó sorokban álló hadsereggé növekedtek – a szegfűkatonák büszkén emelgették a fejüket, valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán nem hajoltak meg túl hosszúra nőtt szárukon, inkább hetykén felvetették érdekesen vésett pártájukat, amely furcsán illetlennek tűnt szorosan egymásra simuló, ráncos szirmaival, és az egész környéket elárasztották púderes illatukkal, ilyen illatot árasztanak este a bálba induló szépséges leányok…
No és főleg a hársfa. Hatalmas volt, mindent fölemésztett, és évről évre nagyobb lett a veszély, hogy az egész házat befonja ágainak szívókarjaival, Marthe néni ugyanis makacsul nem volt hajlandó megmetszetni az ágait, és a kérdésről nem nyitott vitát. Ez a tolakodó lombozat a nyár legmelegebb óráiban csodálatosan illatozó kerti lugasnak bizonyult. Leültem a fa törzsének támaszkodó, szúette padocskára, és nagy, mohó kortyokban nyeltem magamba a sápadtarany virágokból felszálló tiszta méz- és bársonyillatot. Egy illatozó hársfa a nap végén mély, kitörölhetetlenül belénk ivódó elragadtatást képes ébreszteni, és olyan boldogságsávot húz a létezés örömének mélyén, amit önmagában nem igazolhat egy júliusi este édessége. Most végre megértettem, mi adja az aromáját a hajdani, teli tüdővel beszívott illatnak, ami már nagyon régóta nem érintette az orromat: a méznek és annak a nagyon sajátságos illatnak az elegye, amilyet a fák leveli árasztanak, amikor már régóta meleg van, a levelek át vannak itatva a szép nyári napok porával – ez váltja ki az abszurd, de magasztos érzést, hogy a levegővel a nyár sűrítményét nyeljük magunkba. Ó, azok a szép napok! A tél béklyóitól megszabadult test végre csupasz bőrén érzi a szellő simítását, és az újra fellelt szabadság eksztázisában kínálja fel magát a világnak… A láthatatlan rovarok zümmögésével telített mozdulatlan levegőben megállt az idő… A vontatócsatorna szélét szegélyező nyárfák zölden suhogó dalt dalolnak a passzátszélben, a fény és a selymes árnyék között… Egy katedrális, igen, egy napfényben fürdő zöld katedrális részegített meg közvetlen és tiszta szépségével… Még a Rabat utcáin napnyugtakor illatozó jázmin sem volt képes ennyi mindent megidézni bennem… A hársfához kötődő illatig vezetem vissza a szálakat… Az ágacskák sóvárogva himbálóznak, egy méh lakmározik a látómezőm szélén… És emlékezem…
Muriel Barbery
Marthe néni azt az egyet szedte le a többi közül, pillanatnyi habozás nélkül. Azóta megtanultam, hogy erről van szó: erről a tökéletességről, a könnyedség és magátólértetődőség érzéséről, amihez, gondolnánk, több évszázadnyi tapasztalat szükséges, acélos akarat és szerzetesi önfegyelem. Vajon hol tett szert Marthe nénikém ezekre a folyadéktanból, napsugárzástanból, biológiai éréstanból, fotoszintézistanból, geodéziából és sok egyéni összetevőből álló ismeretekre (ezeket nagy tudatlanságomban fel sem merném sorolni)? Mert azt, amit egy átlagember csak tapasztalatból és hosszú megfigyelésből ismerhet, Marthe néni ösztönösen tudta. Éles megkülönböztető képességével végigsöpört a konyhakert felszínén, felmérte a klimatikus állapotokat, és az idő általános felfogása szerint kimutathatatlan mikronmásodperc alatt már tudta is. Olyan biztosan és ugyanazzal a nemtörődömséggel tudta, mint amikor azt mondjuk: „szép az idő” – ő tudta, melyiket kell éppen most leszedni a sok kis piros kupola közül. Ott pihent Marthe néni piszkos, mezei munkától elformátlanodott kezében, büszkén feszített karmazsinvörös selyemcicomájában, amelyen alig akadt néhány lágyabb árok; ragadós volt a jókedve, dundi asszonyság volt, aki üggyel-bajjal préselődött bele az ünneplőjébe, de ezt a kényszert lefegyverző teltséggel kompenzálta, ami ellenállhatatlan vágyat ébresztett az emberben, hogy harsogva beleharapjon. A padon heverésztem, a hársfa alatt, a levelek altatódala elringatott, majd kéjesen felriadtam, és a cukrozottméz-illatú eresz alatt beleharaptam a gyümölcsbe, beleharaptam a paradicsomba.
Salátában, sütve, ratatouille-ban, grillezve, töltve, párolva, kicsi pirosban, nagyban, keményben és puhában, zölden és csípősen, olívaolajjal nyakon öntve, nagy szemű sóval megszórva, borral, cukorral, pirospaprikával, összezúzva, meghámozva, mártásnak, befőttnek, sőt sörbetnek: azt hiszem, alaposan körüljártam, és több alkalommal is sikerült behatoltam a titkaiba, a legnagyobb séfek étlapjai által ihletett krónikák szeszélye szerint. Milyen idióta, milyen szánalmas voltam… Rejtelmeket fedeztem fel ott, ahol egy szál rejtély sem volt, csak hogy igazoljam nyomorúságos ténykedésemet. Mert mire jó az írás, akár az ilyen pompázatos krónikák megírása is, ha nem mond semmit az igazságról, ügyet sem vet a szívre, teljesen elvakítja a ragyogás vágya? Pedig a paradicsomot öröktől fogva, Marthe néni kertje óta ismerem, a nyár óta, amely tüzes napfényt áraszt a satnya, zöld kis golyóbisokra, azóta, hogy a fogaim felszakították a paradicsom bőrét, és egy bőséges, langyos és gazdag lé permetezett a nyelvemre – a hűtőszekrény hűvössége, az ecet és az olívaolaj álságos nemessége támadást jelent a paradicsom nagystílűségével szemben. Hogy cukor vagy víz, gyümölcs vagy gyümölcshús, folyékony vagy szilárd… A kertben frissen leszedett, és ott helyben befalt érett paradicsom az egyszerű érzetek bőségszaruja, egy szájban kirajzó zuhatag, magában foglal minden gyönyört. A feszülő bőr enyhe, de hatékony ellenállása, a szövetek, a száj szélén lecsorduló magos, sűrű lé olvadó anyaga, amit úgy töröl le az ember, hogy szinte be sem piszkolja az ujjait, a kis húsos golyó, amely a természet patakjait indítja el bennünk: íme, ez a paradicsom, ez a kaland.
A százéves hársfa alatt, illatok és ízlelőbimbók között azzal a zavaros érzéssel haraptam bele a Marthe néni által kiválasztott szép bíborszínű valamibe, hogy egy alapvetően fontos igazság közelébe kerültem. Igen, alapvető igazság, de mégsem az, amit a halálom kapujáig üldözni fogok. Úgy látszik, ma reggel fenékig kell ürítenem a reménytelenség kelyhét, amiért máshová is eltévedek, mint oda, ahová a szívem húz. A nyers paradicsom, nem, ez még mindig nem az… és most hirtelen felmerül egy másik nyerseség.
Fordító: Tótfalusi Ágnes
Olvass bele 
Posted on 2012. szeptember 10. hétfő Szerző: olvassbele
0