Sumonyi Zoltán: Az azeri baltás (részlet)

Posted on 2012. szeptember 11. kedd Szerző:

0


| ELSŐ FEJEZET |

Harald Haasky professzor, a tromsøi egyetem Sami Intézetének vezetője 2004. február 19-én szokatlanul véres eseményről értesült az internet egyik magyar nyelvű honlapjáról.

Haasky professzor arról volt nevezetes, hogy valamennyi élő és holt finnugor nyelvet ismerte, s ha csak futólag is, de naponta belenézett a magyar, a finn, az észt és a számi, vagy elterjedtebb nevén a lapp nyelvű portálokba. Nem is a tartalmuk miatt, azok általában érdektelen hírek voltak, amelyeket többnyire már a norvég lapokból is tudhatott, hanem az élő nyelvek változásai érdekelték.

Akkor, február 19-én sem gondolta, hogy egyetlen cikket is végig fog olvasni, de az egyik főcím és a rövid tartalomismertetés felkeltette a figyelmét.

Gyilkos azeri–örmény konfliktus a Nemzetvédelmi Egyetemen. – Baltával ölte meg örmény társát a Nemzetvédelmi Egyetem nyelvi kurzusán részt vevő azerbajdzsáni fiatal. A gyilkost a rendőrök kiérkezéséig az egyetem hallgatói csillapították le.” A professzor ráklikkelt a címre és kinyitotta a teljes oldalt.

2004. február 19., csütörtök. Baltával és késsel támadt rá alvó társára (itt a rá fölösleges, morogta a professzor) egy 27 éves azerbajdzsáni tiszt ma hajnalban a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. A rendőrség eddig összegyűjtött adatai szerint Ramil Abbaszov a Hungária körúti kollégiumban bement áldozata szobájába, és a nála lévő késsel, illetve baltával (illetve?! összecserélhető a kés a baltával? talán inkább: és!) többször is megsebesítette a 26 éves örmény állampolgárságú Gurgen Kargarjant. A soron kívüli boncolás jelenleg is zajlik (zajlik, a boncolás?!), de annyit már a helyszínen megállapíthattak a kiérkező rendőrök, hogy minden késszúrás és baltacsapás a felsőtestet érte, és áldozatát szinte lefejezte az őrjöngő gyilkos…”

Harald Haasky itt tétován megállt az olvasásban, mint az a futó, aki néhány méterrel korábban már észlelt valamit, de a lendület még tovább vitte, s most izgatottan ismételgette a két nevet.

– Ramil Abbaszov és Gurgen Kargarjan… Úristen! Csak nem…?! Igen, igen. Jól emlékszem rájuk.

Haasky professzor úgy emlékezett, hogy két éve mindketten a tromsøi egyetem hallgatói voltak.

A Szovjetunió felbomlása után egyre több diák érkezett az egykori Szovjetunió területéről. Először csak számik, Oroszország közeli, lappok lakta területeiről, azután Karéliből finnek, később az Urál környéki nyelvrokonok, a hantik és a manysik. S mindez természetes is volt, hogy az addig teljesen bezárt nyelvi kisebbség a gazdag Norvégiában akarja egyetemi szinten tanulni anyanyelvét, ősi kultúráját.

De hogyan kerül ide, a Sami Irodalmi és Kulturális Intézetbe két olyan szovjet utódállam polgára, egy azerbajdzsán és egy örmény, akiknek sem nyelvileg, sem kulturálisan nincs semmi közük a lappokhoz? Ez a kérdés már akkor is megfogalmazódott az intézet igazgatójában.

A két kaukázusi országból érkezett diák minden tekintetben elütött évfolyamtársaitól. Fekete hajuk, olajos kreol bőrük és életkoruk miatt is kitűntek a többiek közül. Nem is lehetett nem emlékezni rájuk. Személyi adataik szerint korábban katonatisztek voltak, és csakis az idegen nyelvek iránti szenvedélyes érdeklődés kedvéért lépett ki mindkettő a maga hadseregéből. És ez elegendő és megnyugtató válasz volt egy nyelvészprofesszornak ahhoz, hogy a korábban felmerült gyanakvását eloszlassa.

Mert az igaz, hogy érdeklődőek és szorgalmasak voltak. Anyanyelvükön kívül jól tudtak oroszul, angolul és németül, itt pedig egyik az észt, másik a magyar nyelvet vette fel főszakként. De szorgalmasan látogatták a klasszika-filológiai tanszék görög és latin nyelvi kurzusait is. Távolabbi célként pedig a diplomáciai pályát jelölték meg.

– Talán a tallinni és a budapesti követségre szánnak benneteket a kormányaitok – kérdezte tőlük egy alkalommal Haasky professzor –, mert azt nem gondolom, hogy a caesari Rómában vagy a periklészi Athénben is lenne azeri és örmény nagykövetség. (Haasky professzor pontosan ismerte a lenne és a volna szavak közötti különbséget.)

– Nem, nem, még nem tudjuk, hogy hová – válaszolták teljes komolysággal, sőt komoran, jelezve, hogy ezzel nem akarnak tréfálni, és még azt is, hogy erről nem akarnak többet mondani.

Furcsa, hogy milyen jelentéktelen semmiségek is eszembe jutnak most – mormolta a professzor. – Igen, igen. Ezek nem voltak barátok, sőt… Mégis mindig egymás sarkában voltak. Később az örménytől Bécsből, az azeritől meg Washingtonból kaptam egy-egy üdvözlőlapot… Hogyan kerültek ezek most megint össze, Budapesten? Miféle utak keresztezhették ott egymást, hogy az egyik lefejezze a másikat? Baltával! Mint a középkorban! Mint az őskorban! Két túlképzett nyelvzseni…

Az öregedő Harald Haasky kezdte úgy érezni magát, mint a divatos és népszerű thrillerek tudós főszereplője, aki felhalmozott tudásanyagát valamely triviális rejtély megfejtésének szolgálatába állítja. Ettől az érzésétől elszégyellte magát, de már nem tudta megállítani a beindult folyamatot. Idegesen keresgélt a számítógép e-mail címjegyzékében. A G betűnél megállt: Sylvi-Inez Gollebiekkat. A fiatalasszony tíz-tizenkét éve a tanítványa volt, legjobb a számi nyelven író mai költők között, de ami most fontosabb: ő a budapesti norvég követség kulturális attaséja. Most azonnal ír neki, hogy próbáljon meg minden apró részletet kideríteni erről a horrorisztikus gyilkosságról.

| MÁSODIK FEJEZET |

Haasky professzor nagyon rosszul aludt a következő éjszakán. Azt álmodta, hogy a szemináriumi óráján egyszer csak föláll Ramil Abbaszov, zakója belső zsebéből, mintha csak egy töltőtollat, kihúzza kisbaltáját, nyugodt léptekkel átsétál Gurgen Kargarjanhoz, és diáktársát az asztalra fektetve levágja az örmény fejét. A véres fej pedig egyenesen a tanári asztalra ugrik, onnan néz rá hunyorgó szemekkel, miközben azt suttogja, hogy leesik fejéről véres koronája.

A szemináriumi szobában ott van Sylvi-Inez Gollebiekkat is, és amikor a lány megkérdezi Ramil Abbaszovtól, hogy akkor ezt most miért tette, a gyilkos feléje vág a baltájával… Ekkor ő, hogy ne is lássa a következő gyilkosságot, szeme elé kapja a karját, de abban a pillanatban már dörömbölnek az ajtón. A szobába, mert akkor már a saját lakásában van, beront három férfi, az azeri, a magyar és az örmény elhárítás egy-egy tisztje. Mindegyikük egyenruhát visel, pontosan olyat, amilyeneket az amerikai kémfilmekben lehet látni, de azért ő tudja, hogy ezek csak álcázásul viselnek orosz egyenruhát…

Haasky professzor rémülten ült fel az ágyban, riadtan nézett a hálószoba ajtaja felé, de látva, hogy senki sincs ott, lassan megnyugodott. Csak álmodta ezt az egész zagyvaságot. De azért ott ülve, s még emlékezve a részletekre is, próbálta megfejteni az álom jelentését. Mit suttogott neki, vonagló ajkakkal a levágott fej? „Leesik fejéről véres koronája.” Hiszen ez Petőfi Sándor egyik verssora, ő fordította le számi nyelvre évtizedekkel ezelőtt. Ez meg hogyan kerül most ide?

Aztán az a három katonatiszt, akik ki akarták rángatni a szobájából! Lehet, hogy valami nemzetközi darázsfészekbe nyúlt, amikor megkérte a budapesti attasét, hogy derítse ki a gyilkosság részleteit, s igyekezzenek megtudni a valódi indítékot? Mert ehhez a barbár tetthez kevésnek találta az ősi azeri–örmény ellenségeskedést, Karabahot, miegyebet. Itt valami mélyebb titok lappang. Talán nem kellett volna belevonni a tehetséges költőnőt, kitenni ismeretlen veszélyeknek. De most már elment az e-mail, azóta Sylvi-Inez bizonyára el is olvasta, és ahogy egykori tanítványát ismeri, a lány vakmerően utána jár a dolgoknak, s naponta küldi a jelentéseit. Még jó, hogy számi nyelven leveleznek, mert azt a követség munkatársai sem értik…

| HARMADIK FEJE ZET |

Haasky professzor egyedül élt Tromsø belvárosában a Søndre Tollbodgatén, a Studenhuset driv, vagyis a diákközpont melletti ház első emeletén. Ablakai arra a nem túl nagy öbölre néztek, amelyben azért a városi vitorláskikötő és a halászhajók kikötője is elfért, s éppen ráláthatott az öböl túlsó partján álló Rica Arctic Hotelre, amelynek karcsú tornya világítótoronyként szolgált a sziget és a szárazföld között észak–déli irányban közlekedő tengerjáró hajóknak. A szigetet, amelyre Tromsø belvárosa is épült, egy igen magas vasbeton híd, valamint egy drótkötélpálya és egy tenger alatti alagút köti össze a szárazfölddel, ahová az ikervárosrész települt. Ott vannak az egyetem új campusai és az egyetemi könyvtár, a Tromsdalen bibliotek, de ami a szigetről is először szembetűnik, az a hegyes háromszög alakú vasbeton templom, amelyet Arctic Cathedralnak neveznek. Nagyon találóan, hiszen az egész olyan, mintha csak hatalmas jégtáblákat támasztottak volna egymásnak. S ez a fehér vasbeton építmény élesen rajzolódik a Tromsdalent bekerítő fekete hegyvonulat oldalára.

A rossz álom lelassította a professzor reggeli mozgását. Híg kávéját szürcsölgetve hosszan tűnődött, hogy belenézzen-e még itthon a számítógépébe, hogy megtudja, jött-e valami válasz Budapestről. De minthogy aznap délelőtti órái voltak, úgy döntött, hogy majd az első szünetben tájékozódik.

Kint kellemetlen havas eső esett, amelyet az északi szél éppen a szemébe vágna, ha a hídfőnél szállna föl a tromsdaleni buszra, ezért inkább ellenkező irányba, a buszpályaudvar felé indult. Végigsietett az öböl partján a Rica Hotel felé, ahol a sétány járólapját nedves pallók borították. A halászok narancssárga mentőmellényeikben és citromsárga csuklyás köpenyeikben már a hajnali zsákmányt rakodták kifele, ő meg belépett a szálloda portájára egy doboz cigarettáért.

A professzor most már bánta, hogy nem kaptatott fel inkább a százlábú magas hídhoz, akár szembeszéllel is, mert innen, a szálloda mögötti végállomástól nagyot kanyarodik a busz a városon át. Fölmegy a Grønnegatára, ott araszol végig a belvároson, amíg jobbra ráfordulhat a hídra. A hídon aztán már gyorsan halad, mintha egyenesen behajtana az Arctic katedrális kapuján, de előtte enyhe ívben jobbra fordul, és már nem is áll meg csak a tromsdaleni könyvtár előtt. Ezzel a körutazással pedig annyi időt veszített, hogy otthon is belenézhetett volna az e-mailjeibe.

Haasky professzor jól ismerte egykori tanítványát, mert Sylvi-Inez Gollebiekkat már késő délelőtt beszámolt az általa megtudott részletekről. Ezek ugyan nem voltak sokkal bővebbek a különböző magyar nyelvű honlapokon közzétett híreknél, de egy jól megfogható szálat mégis sikerült kinyomoznia, amely szál felgombolyításával talán közelebb juthatnak a gyilkosság indítékához. A meggyilkolt Gurgen Kargarjan magyar szobatársától, aki szemtanúja volt a vérengzésnek, állítólag kiszivárgott, hogy az azeri tiszt örmény társának skalpja mellé annak digitális fényképezőgépét és laptopját is meg akarta szerezni. Ezeket a rendőrség lefoglalta, s nyilván alaposan tanulmányozzák a benne lévő dokumentumokat, mert azoknak esetleg közük lehet a szörnyű tetthez.

Harald Haasky izgatottan válaszolt Sylvi-Ineznek, hogy mielőbb próbálja megtudni, miféle képek lehetnek a fényképezőgépben. Nyilván – írta – a rendőrség a nyomozás érdekére hivatkozva ezt sokáig nem fogja közölni, de az is lehet, hogy csak évek múlva, vagy talán sohasem. Ezért a lány valamiképpen tudja meg, hogy a gyilkosság előtti napokban, mondjuk az előző hétvégén hol járt a szerencsétlen Gurgen Kargarjan. Mit fényképezhetett le, ami Ramil Abbaszov figyelmét oly igen fölkeltette, hogy megszerzéséért vagy megsemmisítéséért gyilkolni is képes volt? Hiszen érezte ő már tegnap is – fejezte be a gyors levelet –, hogy itt többről van szó, mint amit a leegyszerűsítő hírek sugallnak: „indítéka a múltban gyökerező azeri–örmény ellentét, amelyet gyerekként szenvedett el.” Lárifári! Ez túl könnyű magyarázat!

Sumonyi Zoltán

Néhány nap múlva érkezett csak egy szabadkozó e-mail a budapesti norvég követség kulturális attaséjától. A modern számi költészet legjelesebbje azt írta, hogy megfogadva H. H. Mester tanácsát (a diákok csak H. H. Mesternek hívták Harald Haaskyt az egyetemen), a katonai attasétól megtudta, hogy előző vasárnapon, vagyis február 15-én a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem külföldi diákjai csoportos látogatáson vettek részt a magyar Parlament épületében. Ott valamennyien sokat fényképeztek, különösen a kupolateremben. Így pedig szinte lehetetlen kideríteni, hogy Kargarjannak melyik felvételét akarta megkaparintani Abbaszov, annál is inkább, mert az azeri is ott volt a Parlamentben, s maga is fényképezett. Ha ezen a szálon akarnánk folytatni ezt a képzeletbeli nyomozást – javasolta zárásként a költőnő –, akkor csak úgy juthatnánk előbbre, ha mindkét hallgató fényképezőgépét megszerezhetnénk, s talán a felvételek összehasonlításából kiderülhetne valami. De hát ugye, ez lehetetlen, fejeződött be az elektronikus levél, ezzel mintegy el is vetve H. H. Mester korábbi javaslatát.

Csakhogy a professzor hirtelen támadt nyomozókedve ettől az értékelhetetlennek látszó újabb adattól csak megerősödött. Szűkül a kör, van egy jól behatárolható helyszín, gondolta, még akkor is, ha ez a helyszín, a budapesti Országház impozáns, neogótikus épülete szinte végtelenül sok apró részletet őriz. Őriz! Ez az… Mit őriz az Országház? S különösen a kupolaterem? Mi olyat, ami egyformán fontos lehet egy azerinek és egy örménynek? Lázasan kutatott az emlékezetében. Igaz, hogy a hetvenes években járt ott utoljára, de elég jól emlékezett az Országház épületére, belső ornamentikájára. Minden oszlopfőn, minden falmélyedésben egy-egy marcona honfoglaló vezér, egy-egy jelesebb magyar király. Lándzsával, harci bárddal, karddal. Fejükön koronával. „Leesik fejéről véres koronája.” Döbbenetes! – ámult el Harald Haasky, zavaros álmának érthetetlen jelenetén…

Sumonyi Zoltán: Az azeri baltás. A szálak a Kaukázusba vezetnek
Ventus Libro Kiadó, 2012