Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach (részlet)

Posted on 2012. július 9. hétfő Szerző:

0


Piccolo Nivico

Mikor a reggeli postával megérkezett a hatalmas, össze-vissza pecsételt kartondoboz Velencéből, a család már jóformán teljesen elfeledkezett Kárló bácsiról. Hogy honnan tudhatta meg több száz kilométer távolságból, hogy éppen három napja romlott el a családi gömbtévé, melyet apámnak egyébként sem megjavíttatni, sem kicserélni nem állt szándékában, egyike volt azon titkoknak, melyek a különös nagybácsit körbevették, és amelyek megfejtéséről már mindhárman régen lemondtunk.

Fülledt, kilátástalan nyár volt, s a távolban mindig vijjogott valahol egy mentőautó, hogy a rosszul szellőző lakótelepi lakásokban elájult vagy meghalt öregeket elszállítsa; én már három napja bámultam a plafont egy sikeres érettségi vizsga után; anyám pedig, mint mindig, amikor nem volt lehetősége rá, hogy gyenge idegeit valamely argentin szappanoperával nyugtassa, a váláson gondolkodott. Sosem tudta megbocsátani apámnak, hogy egy huszonöt évvel ezelőtti Monteverdi-konferencián beleszeretett és elhozta magával Velencéből, egy olyan nyomorult országba, amelynek nemhogy lagúnái, de még tengere sincsen. Ám nem volt mit tenni, hisz ettől függetlenül kétségbeesetten, végletesen és gyógyíthatatlanul szerelmes volt apámba – így az egykor őrjítő tekintetű Giulia Convicto azóta honvágya és szerelme között őrlődve töltötte a napjait egy ötvenhat négyzetméteres kőbányai lakásban, s háborgó lelkének hullámzását csak a konyhapolcon világító gömbtévé sugárzó, argentin szenvedélye volt képes megtörni.

Valószínűleg mi voltunk az egyetlen család a telepen, akik még mindig egy ilyen hetvenes évekbeli őskövületen nézték esténként a híradót, bár engem személy szerint büszkévé tett, hogy az egyetemes designtörténet legmulatságosabb félrelépésének egy példányát birtokoljuk. A kis Nivico 3240-es ugyanis, melyet Kárló bácsitól kaptak anyámék a házasságkötésükkor, leginkább egy fehér űrszkafander és egy gömbakvárium rosszul végződött pásztoróráját idézte fel az emberben, s ezt a benyomást csak fokozta a tévé tetejére applikált, női karkötőre hajazó vaslánc, melynél fogva az alig harminc centi magas szerkezetet fel is lehetett emelni, mint egy retikült. Ennek helyébe lépett az a festmény méretű, krómozott plazmatévé, ami Kárló bácsi dobozából előkerült azon a döglesztő nyári reggelen, egy Velencébe szóló vonatjegy és némi készpénz kíséretében.

A csomaghoz mellékelt levélben Carlo Convicto őszinte részvétét fejezte ki a kis Nivico halála miatt, remélve, hogy „a holttestért” cserébe küldött vadiúj készülék enyhíti majd a család életében bekövetkezett „tragikus veszteséget”, engem pedig ellentmondást nem tűrő hangon utasított, hogy a másnap éjszaka induló velencei vonattal személyesen vigyem el neki a gömbtévé földi maradványait. Kárló bácsi mindig is jobban kötődött a tárgyakhoz, mint az emberekhez; talán ezért, hogy anyám már vagy tíz éve nem akart hallani róla, pedig az egyetlen életben lévő családtagja volt.

Nekem viszont így érettségi után éppen kapóra jött egy nyári vakáció lehetősége Velencében, ezért nem soká húztam az időt, s mire apám felszerelte az új készüléket a nappali falára, anyám pedig újra belesüppedhetett a három napja nélkülözött sorozatok hörgő Szebasztianoktól és szerelmesen pihegő Dzsesszikáktól hangos plazmahabfürdőjébe, én már el is csomagoltam anyám egyik régi kalapdobozába a konyhában árválkodó gömbhalottat, és magamnak is összeállítottam egy szerényebb méretű hátizsákot.

Másnap este apám vitt ki a Nyugati pályaudvarra – anyámnak sok behoznivalója volt otthon –, s nemsokára már néhány hallgatag nászutassal együtt robogtam dél felé, miközben próbáltam felidézni magamban mindent, amit Kárló bácsiról tudni véltem. Legutóbb tíz éve láttam őt, amikor először és utoljára meglátogattuk a Salute-templomra néző giudeccai műtermében, de róla vagy a házáról alig voltak emlékeim; annál inkább a különböző múzeumok végeérhetetlen termeiről, s a festményekről szinte lelógó több tonna vörös brokátról és húsról, melyet utazásunk alatt a szüleim feltétlenül szükségesnek tartottak nekem megmutatni. Otthon egyetlen fényképet sikerült felkutatnom, ami valami művészeti magazin egyik róla szóló cikkét illusztrálta: a felvételen egy megtört öregember ül a Bacino di San Marco alkonyi vizein egy gondolában, kezében horgászbottal: az egyik szemével az úszót figyeli, a másikkal pedig a gondola szemközti ülésére helyezett kistévét, melyen az A. C. Milan a Volontari Venezia ellen játszik, mi több – éppen történelmi vereséget szenved.

*

Mire elértem Kárló bácsi giudeccai műteremlakásához a Fondamenta delle Zitelle és a Calle Michelangelo sarkán, a hátizsák már gyakorlatilag ráolvadt a hátamra a halálos velencei melegben. Felnéztem a márványdíszes homlokzatra; a szemközti ház egyik ablakában egy hatvanas, hercegnő tekintetű öregasszony szellőzködött éppen, láthatóan ügyet sem vetve arra, hogy a nyakában lévő impozáns gyöngy nyakéken kívül semmi nem takarja. Vagy csak a kánikula miatt képzelődtem? Mindenesetre mielőtt a kapucsengőhöz érhettem volna, egy agyonhasznált pénztárca puffant előttem a járdán: Kárló bácsié volt, aki a ház ablakán kihajolva hadonászott felém.

– Hozzál valami tisztességes ételt a sarokról meg egy üveg bort, elvégre halotti tort ülünk, vagy mi, és megünnepeljük azt is, hogy megérkeztél.

Azon se lepődtem volna meg, ha bejelenti: az elromlott családi gömbtévét, melynek ideszállításával megbízott, és ami ott figyelt anyám kalapdobozában a kezemben, a tor után a San Michele-szigeten akarja egyházi pompával eltemetni; hamarosan azonban kiderült, hogy a kis Nivico 3240-est nem keresztény temetőbe, hanem a modern installációművészet Nirvánájába szánja. A műteremben ugyanis számtalan kibelezett tévé látványa fogadott, melyeknek kitisztított képcsöveibe Kárló bácsi olyan miniatűr szobrokat épített a hátsó, szűk nyíláson keresztül, mint amiket unatkozó matrózok szoktak a borosüvegekbe: az ő tévé-üvegeiben azonban vitorláshajók és világítótornyok helyett olyan kimerevített képek makettjei voltak, melyeket az emberiség többsége tévéképernyőn keresztül látott. Volt itt holdra szállás, angol hercegi esküvő és persze 9/11 is – a World Trade Center tornyainak apró makettjeiből szürkére festett vattagomoly lifegett, meg egy kis repülőgépmodell.

– Ez még egy régi sorozat, szóra sem érdemes – motyogta Kárló bácsi, miközben a tonhalas szendvicsét majszolta, amit a trattoriából hoztam neki –, a drága piccolo Nivico ennél többet, valami meditatívabbat érdemel.

Az volt a terve, hogy a gömbtévé képcsövébe felépíti Nam June Paik 1974-es installációjának kicsinyített mását: ezen egy bronzból készült Buddha- szobor ült szemtől szemben a saját, zártláncú televízión felvett és eléje vetített képmásával. És láss csodát, a Paik által használt kistévé típusa pontosan megegyezett az anyám kalapdobozában elhozott készülékével. A modellhez szükséges miniatűr kamerát és képernyőt Kárló bácsi éppúgy Japánból hozatta, mint az apró Buddha-szobrot, melyek most mind darabokra szedve feküdtek a munkaasztalán, várva, hogy mesterük a képcső belsejében újra összeillessze őket precíziós műszereivel.

– Kárló bácsi. Miért hívtál ide? – kérdeztem tőle, miután letettem az egyetlen szabad székre a hátizsákomat. – Nem mondhatod, hogy nem tudtál volna máshonnan szerezni egy ilyen típust.

– Okosabb fiú vagy te, mint amilyennek látszol – sandított felém az öreg, és letette a kicsomagolt Nivicót a munkaasztalra –, gondolom már a pályaudvar óta sejted, hogy a gömbtévé csak ürügy volt arra, hogy idehozzalak. Gyere velem!

Keresztülvezetve a műterem szerszámoktól, félkész szobroktól és kibelezett televízióktól roskadozó asztalai, a rengeteg mosatlan tányér és szanaszét dobált ruha között, Kárló bácsi a terem átellenes oldalának egyik falához invitált, és egy kissé megsárgult fotográfiára mutatott a falon. A képen egy feltűnően jóképű férfi támaszkodott valahol Dél-Európában egy olajfának, szemében azzal a fajta gyöngédséggel, hogy a nyakamat tettem volna rá, hogy a készülék ellentétes oldalán a menyasszonya állt. Mikor ezt szóvá tettem Kárló bácsinak, csak nevetett.
– Jó helyen kapisgálsz, fiam. A képet én készítettem. Ez itt Luchino, akivel csaknem harminc éven keresztül éltünk együtt ebben a házban. Abban az évben, amikor eljöttetek meglátogatni, éppen Rómában volt tanulmányúton. Anyád csak azzal a feltétellel volt hajlandó eljönni, ha ő nincs itt. Pedig szerettem volna, ha megismeri… mindegy. Luchino hat éve halt meg, szívrohamban, én pedig olyan egyedül maradtam ebben a hodályban, mint az ujjam. Nekem szerencséből kevesebb is, több is jutott, mint neki: lassabban és fájdalmasabban múlok ki, mint ő, de legalább nagyjából tudom, mikor. Vagyis nemsokára. Valakinek pedig csak le kell majd zárni a szememet, ha ütött az óra, nem igaz?

Akkor jöttem rá, hogy háromnapi váltás fehérnemű aligha lesz elég arra az időre, amit itt fogok tölteni Velencében.

*

Kevesen tudnak róla, de nemzetközi bazárvárossá alakulása előtt, mikor még emberek és nem turisták éltek benne, a várost keresztül-kasul behálózó gyalogos és vízi útvonalak mellett Velencében létezett egy úgynevezett „harmadik út” is, nem is a földön, nem is a vízen: hanem a levegőben. Persze romantikus dolog volna a lagúnák városa fölé kecses léghajók és sárkányrepülők közlekedési hálózatát elképzelni, a valóság azonban, mint mindig, most is prózaibb: mindössze arról van szó, hogy az egymástól néhány lépésnyire álló házak első emeleti ablakai, erkélyei és benyílói között átvetett pallók és más alkalmatosságok segítségével annak idején éppúgy kapcsolatot lehetett teremteni a házak között, mint a szárazföldi városok pincerendszerén keresztül. Kárló bácsi tudott ezekről a mára már eltűnt légiutakról, ahogyan arról is, hogy az egyik ilyen átjáró – melyre ma már csak két, a szokásosnál némileg jobban kiszögellő párkányzat emlékeztetett a Calle Michelangelo farkasszemet néző házai között – valamikor épp az ő jelenlegi műterme és Maria-Antonia di Sanseverina emeleti ablaka között vezetett. Erre alapozta a tervét, amikor azon a végzetes napon, húszévi évődés után meghívta magához a grófnőt annak ürügyével, hogy bemutassa neki legújabb művét, melyet a családi gömbtévé felhasználásával alkotott.

Mert azt, hogy mikor fog meghalni, valójában nem tudta: csak azt, hogy mikorra lesz a fájdalma annyira elviselhetetlen, hogy jobbnak lássa a maga módján és akaratából távozni a velencei árnyékvilágból, mégpedig a morfinista grófnő gonosz fioláinak segítségével, melyeket nekem kellett volna ellopnom, amíg ő a műterem melletti szalonban udvaroltat magának. Mivel a grófnő dealere aznap reggel tette tiszteletét a szemközti házban, tudtuk, hogy az ablakához közeli fésülködőasztal fiókjában egy egész heti adag lapul bontatlanul: – Éppen egy túlvilági gondolaút viteldíja! – göcögött magában Kárló bácsi, miközben a csapóhídszerű alkotmány használatát magyarázta nekem, amit eleinte szobornak véltem, de mint kiderült, arra szolgált, hogy az esti randevú ideje alatt észrevétlenül átkelhessek a Calle Michelangelo fölött a műteremből a grófnő szobájába.

Mivel a részletekbe csak az utolsó pillanatban avatott be, jobbnak láttam, ha csak a sikeres akció után próbálom meggyőzni arról, hogy az önkényes eutanázia helyett inkább hagyja, hogy keressek neki egy tisztességes orvost – vitatkozni egyébként sem volt már időnk, mert épp az utolsó instrukciók elhangzásakor szólalt meg a bejárati ajtó csengője: a grófnő tehát eleget tett a meghívásnak. Kárló bácsi rám zárta a műterem ajtaját, és elindult, hogy ajtót nyisson – én pedig fiatal életemet a Redentore-templom Krisztusának védelmébe ajánlva nekiveselkedtem, hogy a csapóhidat átvetve a szemközti párkányra, elhozzam bácsikámnak a megváltó fiolákat.

Még éppen Sanseverina grófnő fésülködő­aszta­lá­ban turkáltam, mikor a házunkból hangos sikolyra lettem figyelmes. A visszaúton kis híján lezuhantam, mikor kezemben a hét fiolával rohamlépésben keltem át a csapóhídon. A szalon ajtaját feltépve romantikus festők ecsetjére méltó kép fogadott: a kopott szépségű szalon közepén Kárló bácsi egy korosodó Don Juan jelmezében ült a díványon, fönnakadt szemekkel, kezét a szívére szorítva; Maria-Antonia di Sanseverina pedig a kedves halott térdeit átkulcsolva sírt, csaknem elveszve ruhájának megejtően kislányos fodrai között. Zavaros elbeszéléséből csak annyit sikerült kihámoznom, hogy nem sokkal a Vin Santo kinyitása után meg akarta csókolni a bácsikámat, aki annyira ellenkezett, hogy végül a betegsége helyett szívroham végzett vele. De nem akartam elhinni, hogy valóban meghalt, ezért a grófnő lelkére kötöttem, hogy el ne mozduljon Kárló bácsi mellől, amíg meg nem jövök az orvossal.

A szegény asszony mindent megígért – mire azonban negyedóra múltán visszaértem a házba, nyomomban a sziget egyetlen elérhető orvosával, már nem sok dolgunk akadt, se Kárló bácsival, se vele: a grófnő ugyanis távollétem alatt annak rendje és módja szerint egyben beadta magának az egész heti morfinadagját, melyet siettemben a szalon asztalán hagytam, és szerelmi bánatában egész a túlvilágig gondolázott menekülő nagybácsim nyomában.

Hogy valaha utolérte-e, nem tudom; Kárló bácsi viszont egészen biztosan üdvözült, hiszen utolsó művét, a családi Nivico 3240-esbe épített önfigyelő Buddha-szobrot, mikor a temetés után felajánlottam nekik, nagy örömmel fogadta tagjai közé a Palazzo Grassi mennyei modern gyűjteménye.

Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach
Libri Könyvkiadó, 2012