Kétdimenziós Afrika | Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól

Posted on 2012. május 2. szerda Szerző:

0


Írta: Jónás Erika

Legtávolabb a haláltól - borítóAfrika egy poros út. Veri a nap, az úton rozsdás, horpadt buszok döcögnek, időnként egy-egy fényes terepjáró, ki tudja, ki ül benne. Az út mentén tekintetüket a földre szegező, rongyos utcagyerekek ballagnak. Illetve Afrika sárszínű folyó is egyben, sárszínű krokodilok rejtőznek benne, szemük mindig figyel. Bármikor lecsaphatnak. A vízparti köveken asszonyok ruhát mosnak, csecsemőjük a hátukra kötve.

Ennek a könyvnek az Afrikája nagyon is kétdimenziós: minden ezen egyenes mentén dől el: hogy ki van közelebb a figyelő szemekhez, a krokodilhoz, a vaktában repülő golyóhoz vagy ki van éppenséggel „legtávolabb a haláltól”, ki engedheti meg magának, hogy elfordítsa a tekintetét, hovatovább az ellenkező irányba haladjon.

Egy korosodó fehér férfi és egy fiatal fekete nő hangja keveredik ebben a könyvben. A két történet nagyon szép ritmusban, különböző idősíkokban előre-hátra lépve bontakozik ki, és – természetesen – végül összekapcsolódik.

Beszélnek önmagukhoz, szeretteikhez, később egymáshoz. Esther az afrikai pokol legmélyebb bugyrait kutatja: egyike azon keveseknek, akiknek megadatott, hogy kiemelkedjenek a nyomorból, és tegyenek valamit a körülöttük nyomorgókért. Egy bántalmazott, árva kislányt nevel: ő az, aki nem akarja elfordítani a tekintetét. Paul itt töltött (és fehér) gyerekkora igézetében tér vissza Afrikába, magánéleti kudarcai, menekülve fia elől, akit sosem ismert igazán. Úgy látszik, ő pedig képtelen elfordítani a tekintetét.

Történetmesélésükbe számos más történet gubancolódik, arcok rajzolódnak ki, melyek pillanatnyi felvillanásukkal ugyanolyan nyomot hagynak az olvasó emlékezetében, mint azoké, akiket Elina Hirvonen főszereplőknek választott. A szerző nyilván arra apellál, hogy mi, olvasók is képtelenek leszünk elfordítani a tekintetünket.

Számtalan kép, fekete arc ég az emlékezetünkbe a könyvből, történetüket addig próbáljuk követni, amíg még szemmel kivehető az alakjuk (azon a poros úton, mondjuk), amíg eléjük nem téved egy másik. Nincs egy nyugodt pillanatunk. Van egy kisfiú például, aki a megvakult apját kíséri a sok kilométerre fekvő benzinkúthoz minden nap, „egyik kezében Biblia, másikban coca-colás doboz a pénzérmék számára. A doboz tetejét késsel nyitották ki, éles pereme felhasította a gyerek ujjait, miközben gondolataiba merülve a doboz szélét simogatta.” Van egy szerencsétlen taxisofőr, Jealousnak hívják. Van egy másik kisfiú, aki csak arra vágyik, hogy soha többé ne vegye észre senki. És egy másik, aki…

Hirvonen filmje (Paradise Tree Joureys in This World)És van egy, az utcagyerekek könyörtelen sorsára jutott, prostitúcióra kényszerített kislány, Esther gyermekkori „másik fele”, Bessy. Az ő nyomában érkezik Esther a városba, és az ő halála kapcsolja össze valahogy, sok-sok évvel később Esther és Paul sorsát, és végül mindketten lehetőséget kapnak az újrakezdésre. Esther (és kislánya) számára kinyílik a világ, Paul képes lesz újraértékelni az életét.

Nyilván nem véletlen, hogy olyan sok a nő ebben a regényben. Még Paul is női hangon beszél. Időnként megkülönböztetni is nehéz a két mesélő hangját, figyelni kell. (A fordító – mellesleg megint csak nő: Huotari Olga – segít a szerzőnek abban, hogy sikerüljön is figyelnünk, az utolsó sorig.)

A könyv hitvallás amellett, hogy megrázó élmények hatására életre szóló, életekre ható döntéseket lehet hozni, hogy van ellenhatás. „…Elsősorban a szenvedés és az erő közötti szoros összefüggést akartam bemutatni, amely egyetemes és az afrikai nőkre éppúgy érvényes, mint bármely más emberi lényre – az a képesség, hogy valami szépet találjunk az életben és a hihetetlen szenvedés ellenére kapcsolatot létesítsünk másokkal” – mondta regénye kapcsán az írónő egy interjúban. Ez a kapcsolat képes gyógyítani, ez biztos. A gyermekek például csodálatos módon képesek meggyógyítani magukat, ha lehetőséget kapnak rá.

„A kaméleonok a tündérek országának küldöncei – mondta a lány, és a gyerekek tekintete az állat naplemente fényében csillogó oldalára szegeződött. – Beleolvadnak a fák törzsébe és a virágokba, alig vesszük észre őket, aztán hirtelen mégis meglátjuk. Arra emlékeztetnek, hogy van egy világ, amelyet nem látunk, de amelynek létezését sejthetjük álmunkban, a hasonmásokban, és amikor érezzük, hogy valaki mellettünk megy. E világ lakói azt akarják tudomásunkra hozni, hogy ha figyelmesen nézünk, láthatjuk a jó szellemet az éjszakai folyónál, a tündérek játékát a majomkenyérfa alatt. És ha akarjuk, mi is csatlakozhatunk a játékhoz.”

Elina Hirvonen

Elina Hirvonen

Gyógyulástörténetet persze hiába keresünk ebben a regényben. A kamera nem követi végig a megkezdett történeteket, az alakokat az úton. Talán mert képtelenség, vagy mert így is épp elég elviselni.

De Elina Hirvonen filmezett, mindent rögzített, amit látott. Nagyon közel tudta vinni az objektívet, és elég bátor volt ahhoz, hogy a belső szemével (a szívével?) fényképezzen. Elina lefilmezte a láthatatlan kaméleont, a jó szellemet. Hogy egy lepke valahol Délkelet-Afrikában meglebbentette a szárnyát.

Aztán mi majd talán beírjuk a keresőbe: Zambia.

A kötet beszerezhető a Polc.hu webáruházban.

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól

Magvető Kiadó, 2012.