Majd egyszer… | Csehov: Három nővér (színház)

Posted on 2012. február 21. kedd Szerző:

0


(A cikk eredetileg 2011 június 6-án jelent meg az olvassbele.hu-n)
Írta: Jeges-Varga Ferenc

Három nővér (Nemzeti)Szőnyeg alá sörpört hazugságainkról szól a Három nővér. A román származású, évtizedek óta az Egyesült Államokban élő Andrei Şerbant a Nemzeti Színházba Alföldi Róbert hívta meg, hogy a 2010/2011-es évad első bemutatóját rendezze színpadra. Şerban választása Csehov 1901-ben írt színművére esett.

Tegyünk úgy, mintha semmit nem tudnánk. Irina, Olga és Mása csendesen gyászolja egy éve meghalt tábornok-apjukat egy oroszországi kormányzósági városban. Abban bíznak, hogy majd eladják a házat, és Moszkvába költözhetnek, ahonnan még gyerekként jöttek el apjukkal. A nyitott, vendégfogadásra berendezkedett Prozorov-házban állandó a jövés-menés. A városban szolgálatot teljesítő tisztek a ház vendégszeretet élvezik. A mindennapos teázgatás, pirogevés, kártyázás, társalkodás közben szinte észrevétlenül telik az idő. Mindenki dolgos, értelmes élet után sóvárog.

Az előadás elején a hatalmas vörös függöny leeresztve marad. Mögüle – mint bohócfejek – kukucskálnak ki a szereplők. Először nem is egymáshoz, hanem a publikumhoz szólnak. Ezzel meg is alapozzák az előadás groteszk, ironikus alapállását, amelyet az előadás során a Gergye Krisztián által megkoreografált mozdulatok csak tovább erősítenek. A Nemzeti előadása bátran elrugaszkodik Csehovtól. Kosztolányi Dezső fordítását például maga a rendező és Keszthelyi Kinga szabta újra. Andrei Şerban interpretációjában a Három nővér hangsúlyosan rólunk és nekünk szól. Mi, lent a nézőtéren egyszerre sírunk és nevetünk, mert saját magunk látványa erre ingerel.

A három szőke nővér a nézőre függesztett tekintettel jelenik meg a színen. A vénlány Olga (Udvaros Dorottya) incselkedő kiszólásaiban ott rejtőzik a szándékolt hamisság. Ő a legvidámabb hármójuk közül, pedig már rég beletörődött a sorsába, de azért folyamatosan gúnyt űz belőle. Schell Judit Másája titokzatos, törékeny lélek. Sokszor látjuk fenn a függönyön lógva. Mintha egy másik dimenzióban járna. Így próbál kilépni saját sorsából. Irina (Péterfy Bori, akinek szerepét az évad közben Ónodi Eszter vette át) pedig kétségbeesetten kapaszkodik gyermeki énjébe, még a leselkedő szerelemtől is megriad. Viháncol, balettozik, ha valami komoly dolog kerül szóba.

Udvaros Dorottya és Mészáros Piroska

Udvaros Dorottya és Mészáros Piroska

A Prozorov-család nagy ígéretű Andreje (Znamenák István) – miután végre felszabadult felmenői zsarnoksága alól –, erősen hízásnak indult. Nagy fellélegzésében rátalál a szerelemre. Házasságával azonban cseberből vederbe esik. Mészáros Piroska Natasája ugyanis nevetségesen visszataszító, harsány közönségességel utasít el mindenféle ellenszegülést. A többiek feletti hatalma abban rejlik, hogy ő legalább mer cselekedni. Hogy ezt senki nem köszöni meg neki, már más lapra tartozik.

Alföldi Róbert megformálásában Versinyin minden megnyerő vonása mellett esendő figura, aki hiába oly népszerű a nővérek körében, elhibázottnak vélt házassága miatt ismétlődően keríti hatalmába a mélabú. Kulka János Kuliginja öntelt, hidegvérű cím- és nőbirtokos, aki inkább szerelmes iskolájának igazgatójába, mint saját feleségébe, Másába. Sinkó László Csebutkinként igazi udvari bolond, aki vaskos igazságokat kiált rendre a világba. Mondatait alkoholba fojtja. Ő vallja be egyedül, hogy ami egykor az övé volt, már rég elveszett. Abból él, hogy mások a biztos tudás birtokosának vélik. Nem sokat tévednek: a nem-tudás felismerése is bölccsé teszi az embert.

SzoljonijSzabó Kimmel Tamás – veszélyesen vonzó férfi, aki minden szabállyal szembe megy. A zavaros tekintetű katona lázadása azonban teljesen értelmetlen, mert nem tudni, tulajdonképpen mit is tagad. Mátyássy Bence Tuzenbach bárója pedig nem csak környezetét, de saját magát is hamis illúziókba kergeti, amikor a munka fontosságáról szónokol.

A csöndes mellékszerepeket is pontosan megrajzolva kapjuk. Hollósi Frigyes Ferapontja kifinomult szolgalélek, sosem látja, mi történik körülötte. Azt sem veszi észre, hogy úgy bánnak vele, akár egy kutyával. Anfisza (Nagy Mari) a ház nélkülözhetetlen bútordarabja, jelenléte a változatlanságot erősíti meg. Szatory Dávid és Fehér Tibor kadétjai (Fedotyik és Rode) folyamatosan komédiáznak – csak múlatni akarják az időt.

Schell Judit és Alföldi Róbert

Schell Judit és Alföldi Róbert

A Három nővér alakjai folytonosan elvágyódnak, képtelenek megélni saját valóságukat. Nem mozdul meg körülöttük az élet, folyamatosan ugyanazon problémák között őrlődnek. Mindegy hol, de máshol szeretnének lenni. Mindegy, mi lesz, csak ne az legyen, ami most van. Mégsem képesek eljutni a cselekvésig. Milyen nagy is Isten állatkertje, és mennyire kicsi a világ! A jelenkori emberiség: milliárdnyi csehovi hős.

A szereplők tettei kizárólag pótcselekvések. Ezek azonban egymás mellett mennek végbe, sosem érnek össze. A „majdnem történés” drámája vibrál a darabban. Az ábrándozás elmorzsálja realitásérzéküket, „itt és most” nem képesek boldoggá lenni. Mindenkinek van egy „Moszkvája”, amely után örökösen vágyakozik. Aztán ha megvalósul, jól meglepődünk, hogy egy másik helyzetben ugyanazzal a problémával kell szembesülnünk. Sorsunk várt alakulásához azonban valódi változtatás szükséges. Andrei Şerban és a színház nagyszerű társulata ezt a látszólag közhelyes mondanivalót tárja lenyűgöző módon elénk.

A rendezői koncepció az emberre, a különböző interakciókra helyezi a hangsúlyt. Ezért a kevés díszlet. Az első részben még előkerül egy-egy szék, szőnyeg, ajtó, függöny, virágokkal teli váza, kanapé, hosszú ebédlőasztal. A szobabelső elemei azonban fokozatosan eltűnnek. Tág, hideg, üres terek lépnek a helyükbe, egysíkúságukat néhány lépcső, emelvény, süllyesztő töri meg. A hatalmas díszletek mozgatására képes Nemzetiben ez a minimalizmus sokkal bensőségesnek hat.

Az előadást vörös, fehér, fekete színek uralják. A vörös bársonyfüggöny szereplővé lép elő. A nővérek mint kötéltáncosok függeszkednek rajta, onnan hangzik el egy-egy monológ, szerelmi vallomás is. A Menczel Róbert alkotta színpadkép és az azzal való játék (le-följárkálás a lépcsőzött téren, egyensúlyozás a keskeny utakon, üldögélés a függönyön, fetrengés a lepedőhalmon) erősíti az előadás szólamait, a semmiről csevegést, az üres filozofálást, a céltalan csellengést.

Három nővér (Nemzeti)

A színpadi játék finoman egyensúlyoz az édes és a keserű között. Eleinte többet nevetünk a szereplők vergődésén, évődésein, majd az enyhén groteszk komédia szép lassan átcsúszik a sűrűbb dráma közegébe. Néhány idegen hang, a vonat tülkölése, a füttyentés, a kémény süvítése, a kristálypoharak csörömpölése rántja a mélybe a nézőt. Világossá válik, hogy bármi hangzik el vágyakról, akaratról – csak üres szövegelés.

Az előadás leghangsúlyosabb pillanata a búgócsiga-jelenet. A Nemzetiben Irina Olga jelenlétében figyeli az ajándékba kapott búgócsiga pörgését. Ahogy sötétül a szín, csak a megvilágított forgást látjuk, Irina pedig rögeszmésen hajtogatja: „Moszkvába akarok menni!”. Tapinthatóvá válik, hogy az elmúlás visszafordíthatatlan, hiába minden igyekezet.

Şerbanék szerint nem tudhatjuk, lehetünk-e majd boldogok. Most biztosan nem. Unokáink számára esetleg kikaparhatjuk a boldogság gesztenyéjét. Két- vagy háromszáz év múltán beérhet munkánk gyümölcse. Csak ki kell várni… Persze azért tudjuk, hogy a jövő is idővel jelenné válik, akkor és ott kell boldoggá lennünk, amikor és ahol lehet. Itt és most. Ha teszünk érte. Próbáljuk meg.

(Fotók: Nemzeti Színház / Gordon Eszter)

Csehov: Három nővér | Nemzeti Színház, Budapest

Rendező: Andrei Şerban

Posted in: NÉZŐ, Színház