Érett gyermekek földje | Ámosz Oz: Párduc a pincében

Posted on 2012. február 3. péntek Szerző:

0


Írta: Tóth Zsuzsanna

Párduc a pincében - borítóEgészséges az, ha gyerekek is haditerveken, merényleteken gondolkodnak? Talán nem, de a helyszín és a helyzet sem mindennapi. Az 1947-es Palesztinában vagyunk, néhány hónappal Izrael Állam kikiáltása előtt. Egy gyermek szemszögéből látjuk a britek által igazgatott országot, ahol élénk az ellenállás. A gyerekek játéka leképezi a nagyok világát, gondolataik is többnyire a nagyok kríziseit, harcait követik.

Mégsem egészen gyerektörténet a Párduc a pincében, Ámosz Oz könyve. Igaz, hogy a gyerekek újrajátsszák a nagy csatákat, hogy tanulságokat levonva új stratégiákat alakítsanak ki saját, egyelőre elképzelt földalatti harcukban, amelyekhez a hősies viselkedés sablonjait főként westernfilmekből veszik.

A háttérben, a környezethez tartozó, kissé elnagyoltan megrajzolt felnőttek annyiban hasonlítanak hozzájuk, hogy mindenki sebeket hord és titkol. Egymáshoz való viszonyulásuk is gyakran a sérülés nagyságának függvénye. Ebben a világban a gyermekek érettebbek, komolyabbak, miközben persze játszanak, fantáziájuk szárnyal.

Oz könyve semmiképpen nem abban az értelemben „gyermeki”, hogy gyermekded, hanem hogy igazi gyermekkori konfliktusokat idéz. Nekem mégis mást, többet is adott. Meglepően tiszta visszapillantást, amely egyszerre fikció és önigazolás, legalábbis reflektálás az életrajzi elemekre. A kiskamasz Profi élethelyzete – a körülötte lévő felnőttek, múltjuk, helyzetük –, ha nem is azonos, de több ponton hasonlóságokat mutat Oz életrajzával. A gyermekkori szövegfolyamba be-beszúrt felnőtt mondatok az önmaga életútját is kutató, a saját életét is értelmező író szavai.

A regénybeli Profira barátai rásütik az áruló bélyegét, mert kiderül, hogy összebarátkozott egy angol őrmesterrel. Profi – miközben megfejteni készül az „áruló” szó értelmét, mellékzöngéit egyaránt –, önmagával vív szellemi párbajt. Ennek során rajzolódik ki élete, szüleivel való kapcsolata és bimbózó szerelme is. A gyerek töprengéseit persze csaknem ötven év távlatából idézi fel az író; ez a távlat egyszerűsít és pontosít egyszerre. Nem a megszépítő messzeség, mégis eltünteti például a személyes sorsok fájdalmának azon éleit, amelyek a feszült légkörű, brit megszállás alatt élő – földalatti harcokkal és harcosokkal teli – Palesztinát jellemzik azokban az években.

Nagyon jólesett olvasnom ezt a könyvet, habár a történet korántsem kedélyes. Ám az a személyes hang, amit Oz használ, Profi gyermeki hangja, ami időnként felnőtt énjének visszautalásaival, reflexióival gazdagodik – fogva tart, magával ragad. Tiszta, világos mondatok, a kifejezések értelmét kutató eszmefuttatások, a helyzetrajzok árnyalatai egyszerre konkrétak és elemeltek – köszönet érte a fordító Rajki Andrásnak is. Oz egyaránt megértéssel szemléli azokat a dolgokat, amiket gyerekkorában már értett, s amiket csak később értett meg. A világ legalább annyira valóságos, mint amennyire gyermeki fantáziával színezett. A legfontosabbak a felismerések, amelyeket – különösen az angol tisztre vonatkozóan, de legalább annyira az „áruló” kifejezéssel kapcsolatban – megfogalmaz.

A megbocsátás, a másik megértésének olthatatlan vágya érződik a regény minden lapján. A gyermekkor szépségei és fájdalmai ott lüktetnek a felnőtt visszatekintőben is. (József Attila visszhangzik: „a kisgyerek ki voltam, ma is él, s a felnőttet a bánat fojtogatja…”)

Oz nem gőgicsél, nem bagatellizál, nem akar gyerekként szólni. Csak emlékszik önmagára. Emlékszik a tisztaságra. Valahol mélyen, legbelül – akár magától, akár mástól – tudja, hogy akit megismerünk, akinek az életéhez bármilyen módon kapcsolód(t)unk, az többé nem lehet igazából ellenség számunkra. Azt együttérzéssel kell szemlélnünk. Így jár Profi, a kiskamasz is Dunlop őrmesterrel, a „hitszegő Albion” képviselőjével. Hiába az elszánt elhatározás, amely szerint Dunlop csupán eszköze a gyerek kémkedésének – rajta keresztül Profi fontos információkhoz remél jutni –, gyakorlatilag összenőnek. Legalábbis egy rövid időre, ami alatt barátság szövődik a két ellenfél között: az őrmester angolra tanítja Profit, ő pedig modern héberre a jámbor, inkább mulatságos, mint félelmetes, kissé ódivatú, bibliai hébert beszélő, jó szándékú angolt.

Ámosz Oz

Ámosz Oz

A történet puszta leírása nem tudná megindokolni, mitől izgalmas, lenyűgöző a könyv. A lényeg a bensőben zajlik, ahogy a felelősségteljes gondolkodás tanulási folyamatában egy gyerek szembesül a nagyobb összefüggésekkel. Ámosz Oz a saját gyerekkora élményeiről mesél őszintén némi öniróniával, ugyanakkor bölcsen és morális felelősségtudattal: »Gyermekkoromban azt hittem, a tragédia és a komédia két külön bolygó. Ma már tudom, hogy két ablak, amin keresztül ugyanazt a tájat látjuk.«

A Párduc a pincében olyan olvasmány, amelynek társaságában pár órára kizárható a külvilág. A történetet meg is filmesítették, A kis áruló címmel. Stílusa, felépítése maga kínálta a lehetőséget. Olvassuk és látjuk, pereg előttünk a film.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Ámosz Oz: Párduc a pincében

Európa Könyvkiadó, 2011.