Ámosz Oz: Párduc a pincében (részlet)

Posted on 2012. január 30. hétfő Szerző:

0


Párduc a pincében - borító7
A nyári szünidő elején történt. Egy kora délután elindultam, hogy átfésüljem a Szanhedria negyed mögött fekvő üregeket, amelyek esetleg búvóhelyül szolgálhatnának a mozgalom számára. Az egyik üregben felfedeztem egy kis benyílót, amelyet szinte teljesen elrejtett egy nagy halom kavics és homok. A benyílóban rögtön találtam négy tárat tele puskagolyókkal, így kötelességemnek éreztem, hogy folytassam a feltárást. De közben lement a nap, és olyan sötét lett az üregben, hogy jobbnak láttam kimenekülni, mielőtt rám tör a halálfélelem. Elindultam haza. Az utcák meglepően néptelenek voltak, amiről eszembe jutott, hogy kijárási tilalom van. Pánikba estem, és a szívem úgy elkezdett kalapálni, mintha kis üreget akarna vájni a testemben, amelyben elbújhatnék.

Elhatároztam, hogy a hátsó udvarokon át lopódzom haza. Szervezetünk tavasz óta dolgozott a térképen, amely a titkos átjárókat tüntette fel. Ben Hur kiadta az utasítást Csitának, hogy járja be a környéket, és térképezzen fel minden laza kerítésdeszkát és félretolható akadályt, és helyezzen el a stratégiai helyeken nagy köveket és ládákat, amikre ráállhatunk, és köteleket, amelyeket mászásra felhasználhatunk. Ilyen módon bárhonnan vissza tudtunk térni a bázisra anélkül, hogy a nyílt utcán kellett volna közlekednünk.

Hirtelen lövés dördült nem messze tőlem. Valódi lövés, éles lőszerrel. Dermesztő élmény volt.

Elöntött a veríték. Az ingem a hátamhoz tapadt, a vér dobolt a halántékomban. Felpattantam, és ugrálni kezdtem keresztül a kerítéseken, akár egy majom. A térdemet lehorzsoltam, a vállam nekicsapódott egy falnak. Amikor a rövidnadrágom beleakadt egy drótkerítésbe, le sem lassítottam. Csak rohantam tovább, mint a csapdába került gyík, amely ledobja a farkát. Egy darabka szövet és egy kevés véres bőr a drótkerítés foglya maradt.

Sikerült eljutnom a postahivatal hátsó bejáratához, amelynek sötét ablakait rács fedte, de most rézsútosan át kellett kelnem a Sofóniás utcán. Kifutottam a nyílt terepre, és ekkor erős fény vakított el. Megmerevedtem, mint a nyúl, amely autó reflektorának pászmájába kerül. A gerincemen végigfutott a hideg: most aztán kelepcében vagyok. Innen nem kerülök ki élve. A sötét háttérből megszólalt egy hang: „Halt!” Nem a szokásos ugatásszerű angol vezényszó volt, hanem annál puhább, határozatlanabb. A hang még hozzátette bibliai héber nyelven, érezhető angol akcentussal: „Vajh merre megyen a te utad?”

Lomhának, sőt kissé puhánynak tűnő angol rendőr volt, félrecsúszott sapkával. A vállain megcsillantak a fémből készült azonosító számok. Nyilván futott utánam, mert erősen lihegett, akárcsak én. Mindkettőnk arcáról folyt a veríték. A rendőr majdnem térdig érő sortot és majdnem térdig érő zoknit viselt. Kövérkés, puha térde szinte világított a sötétben a két khakiszínű ruhadarab között. Összeszedtem angoltudásomat, és kérlelni kezdtem:
– Kérem, uram! Nagyon kérem! Haza szeretnék menni!

A rendőr megint héberül válaszolt, de nem az általunk beszélt héber nyelven:
– Az ifjú uraság még eltévedhetne a homályban. Elkísérem a háza kapujáig. Mutassa nekem az utat, ifjú uraság!

Megint bajban voltam, mert szövetségünk alapszabályában az állt, hogy semmilyen információt nem adunk ki az elnyomó hatalomnak. De mit tehettem volna? A rendőr keze ott nyugodott a vállamon. Ez volt életemben az első alkalom, hogy egy angol hozzám ért. Az újságok sokat írtak az ellenség kezéről, ilyeneket például: „El a kezekkel a zsidó menekültektől!” Vagy: „Vágjuk le az arrogáns kezet, amely utolsó reményünket is elvenné!” Vagy: „Átkozott legyen az, aki elfogadja az elnyomó kinyújtott kezét!” Vagy idézték Ráhel, a költőnő sorait az óriások súlyos kezéről.

És most itt volt a vállamon az ellenség keze, ami egyáltalán nem volt súlyos. Épp ellenkezőleg, mintha vattából lett volna. Már-már szégyelltem magam, mert olyan volt, mint egy leánykéz. (Akkoriban azon a véleményen voltam, hogy ha egy nő érint meg egy férfit, azzal belegázol a férfi becsületébe. A férfi viszont bátran megérintheti a nőt, mert ez férfias tettnek számít. De hát ilyen dolgok csak az ember álmában történnek meg, vagy filmeken láthat ilyet. Ha ilyen dolgokról álmodunk, azt reggelre jobb elfelejteni.) Meg akartam mondani az angolnak, hogy vegye le a kezét a vállamról, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Meg féltem is. A város néptelen volt és sötét, a házak úgy álltak ott a behúzott spalettáikkal, mint az elsüllyedt hajók. A sűrű, fojtó levegőben volt valami fenyegető. A rendőrnek égett a zseblámpája, s ez adott egy kis biztonságot a gonosz ellen, ami ott ólálkodott a néma város utcáin. A rendőr azt mondta:

– Nos, az én nevem Stephen Dunlop. Angol ember vagyok, aki háza minden kincsét odaadja cserébe a próféták nyelvéért, és akinek a szíve a kiválasztott népért dobog.

– Nagyon köszönöm, uram! – mondtam, ahogy az angolórán tanultuk, de szégyelltem magam. Még jó, hogy senki sem látja, ahogy megalázkodom. Egy kicsit azért is szégyelltem magam, mert a szó eleji sziszegő hangot képtelen voltam kiejteni és a „Thank you” kifejezést úgy mondtam, hogy „Tank you”.

– Az én házam Canterbury városában van, de a szívem a Szent Városé. Emitt a szolgálatom napjai gyorsan letelnek, és nemsokára visszaküldenek ama földre, ahonnan jöttem.
Hirtelen egy kicsit megkedveltem ezt az angolt. Lázongott a lelkiismeretem, mert ez ellenkezett az elveimmel és a józan ésszel, de nem tehettem róla. (Vajon egy rendőr, aki bennünket a királya parancsa ellenére barátnak tekint, árulónak tekintendő-e?) Én is használtam ezt az emelkedett nyelvezetet, például abban a három versben, amit Dávid királyról írtam és csak Jardénának mutattam meg. Tulajdonképpen nagyon szerencsés ez az őrmester, hogy engem kapott el és nem mondjuk Ben Hurt vagy Csitát. Ok biztos kigúnyolták volna a kacifántos héber beszédéért. Ezzel együtt egy belső hang óvatosságra intett. Nem szabad hinni nekik. Ne fogadd el, bármit mondjanak is. Gihon tanár úr ezt így magyarázta:

– Azt írják a Példabeszédek: Mikor kedvesen szól, ne bízzál ő hozzá: mert hét iszonyatosság van az ő szívében. És az is áll az Írásban, hogy „álnokság van az ő szívében, gonoszt forral minden időben”. Az egyik dolog, amit gyűlöl az Úr, az „az ártatlan vért ontó kezek”.
És persze Apa is gyakran mondta: a Hitszegő Albion. A kifejezést még egy angol nyelvű kiáltványban is használta, amelyet a földalatti mozgalom megbízásából fogalmazott.
Szégyellem nagyon, de azért leírom: vidáman elszökhettem volna. Lerázhattam volna a kislány-kezét, és eltűnhettem volna az egyik udvar mélyén. A nagydarab tohonya rendőr annyiban hasonlított Gihon tanár úrra, hogy szórakozott volt és jóindulatú. Egyre erősebben zihált, pedig a Sofóniás utca nem is volt nagyon meredek. (Csak később tudtam meg, hogy asztmás.) Ha tényleg párduc akartam volna lenni a pincében, még a fegyverét is elvehettem volna. Már kissé korábban észrevettem, hogy a pisztolytokja nincs ott, ahol lennie kellene, azaz oldalt, hanem hátracsúszott, és minden lépésnél nekiverődött az őrmester fenekének, mint egy rosszul bezárt ajtó a szélben. Napnál világosabb, hogy az a feladatom, hogy kikapjam a pisztolyt a tokból, és elillanjak. Vagy még jobb, ha kikapom a fegyvert a tokból, és ráfogom, arra a pontra, ahová kell: a két szeme közé. (Szerintem az őrmester rövidlátó is volt.)

Ámosz Oz

Ámosz Oz

Ráüvöltenék angolul:
– Fel a kezekkel!
Vagy még jobb, ha azt kiáltom:
– Ne mozdulj!

(A filmekben az olyan magányos hősök, mint Gary Cooper, Clark Gable vagy Humphrey Bogart akár ötven ellenséggel is elbántak egymaguk. Egy ilyen tohonya rendőr meg se kottyant volna nekik.)

Bár a pisztoly nagyon kellett volna az én népemnek, mégsem vettem el tőle. Bevallom, azt kívántam, bárcsak messzebb laknék és tovább tartana az út hazafelé. Elszégyelltem magam, hogy ezt kívánom. Tényleg szégyenkeztem.

(Fordító: Rajki András)

Bővebben a könyvről: Érett gyermekek földje

Adatok: A könyv fülszövege

Ámosz Oz: Párduc a pincében

Európa Könyvkiadó, 2011