Kézikönyv egy taníthatatlan (?) szakmáról | Tóth Szabolcs Töhötöm: Első leütés

Posted on 2012. január 30. hétfő Szerző:

0


Írta: Cserhalmi Imre

Első leütés - borítóÓvakodjunk a sebésztől, aki nem tanult anatómiát, mielőtt szikét kapott volna a kezébe. Műtőben ilyesmi nem lehetséges. A sajtóban igen! Pedig a mi szikénk sem éppen veszélytelen. Nem létezik valóban értelmiséginek nevezhető szakma, amelynek praktikus teendői színvonalasan volnának elvégezhetők elméleti általánosításuk, alapjaik ismerete nélkül. Az újságírás igenis tanulható-tanulandó, s noha valóban a gyakorlat teszi a mestert, csupán a gyakorlati tudás a hosszú távú és rangos teljesítményhez kevés. Sőt egyre kevesebb.

Tóth Szabolcs Töhötöm, a Magyar Nemzet hétvégi mellékletének szerkesztője gyakorlatias ismeretek átadására törekedve írt tankönyvet az újságírásról. Az Első leütés című kiadvány nagy igényű és széleskörű ismeretanyagot felmutató kötet, tanácsgyűjtemény, ötlet- és példatár, szabályrendszer, olvasmányajánló, amely a médiatanulásban és -oktatásban jelentős segítséget nyújthat. Ismereteim szerint a hazai könyvpiacon nincs ehhez hasonlítható.

Elmélettől a gyakorlatig és vissza

Ha kilóra mérnénk a négyszáz oldalas (plusz 27 oldalnyi irodalomjegyzék, név- és tárgymutató, jegyzetek) vállalkozást, akkor is volna ok az elismerésre s a kollegiálisan aggódó kérdésre: ha a szerző bevallottan hat esztendőt áldozott e könyvre, miként juthatott mellette energiája, ideje például szerkesztésre a Magyar Nemzetnél?

Sokat lehetne s talán kellene is beszélni azokról a pedagógiai, szerkesztőségi, tudományos stb. szempontokról, motivációkról, célkitűzésekről, lehetőségekről és akadályokról, amelyeket a szakmai praxis tágabb – néhol, persze, szűkebb – kontextusában e jelentékeny munka érint. Írásom keretében mindössze néhány reflexióra nyílik tér, s ha itt-ott a vitathatóság állításával is, azért az általános elismerésnek nem az ellenében, hanem a közegében.

A Tao-tö-king, Camus és Havas Henrik

Nem tudok ellenállni a szemérmetlen divatnak, hogy önmagamtól idézzek: „…mindenfajta médiatevékenységnek kell, hogy legyen diszciplináris háttere… az újságírás nem önálló tudomány, hanem több tudományterület (szociálpszichológia, történelem, szociológia, politológia, nyelvészet, kommunikáció- és műfajelmélet) eredményeit felhasználó, sajátos tömegkommunikációs működés…elméleti alapok nélkül nincs színvonalas praxis”. (Médiafüzetek 2004/2., 76. o.)

A szerzőnek igaza van abban, hogy „az újságírás nem tudomány”, és abban is, hogy tanulható, de – noha nem mondja ki – mintha azt sugallná, hogy inkább csak a gyakorlatban. Nem hiszek ebben. Ezért fájlalom, hogy nem használja ki e nagy lehetőséget, hogy elméleti igényesség felé is terelje olvasóit. (Amire azért is érdemes lett volna erőteljesebben ügyelnie, mert könyvét felsőoktatási intézmények hallgatóinak is szánta.)

Konkrétabbá válik ez a hiányérzetem, amikor a „sajtóműfajokkal való bíbelődést” már-már a diktatúra örökségeként aposztrofálja. Abban igaza van, hogy a műfajelmélet a praxis szempontjából „kevésbé létfontosságú kérdés”, de hogy azért mégis csak volna valamennyi súlya-szerepe, azt azzal is demonstrálja, hogy többször is bajba kerül, amikor műfajokat kellene definiálnia. „Nehéz pontosan definiálni” – írja a hírről, de becsületére legyen mondva: megpróbálkozik vele. Idézi Lao Ce gondolatait a Tao-tö-kingből, Camus, Rostand, Hearst sorait, Walter Fischer narratívaparadigma-elméletét, még Havas Henrik inkább jogászi személetű vélekedését is, de elmulasztja a lehetőséget egy saját, elméleti igényű definíció megalkotására.

Sok mindenről van benne szó sok helyen

Persze nem olyat, amilyet többek között a tárcáról szólva ír: „… a tárca tipikus kávéházi vagy kocsmai műfaj, mert igényli, hogy a szerző benne legyen abban a miliőben, amiről ír.” A vezércikkről azt írni, hogy a jegyzet „különleges válfaja”, szerintem legalábbis pontatlanság. A riport és a tudósítás közti – hasonlóságukon túli – különbségtevést sem érzem eléggé határozottan karaktereseknek. Pedig hát kevés olyan elméleti tudás van, amely olyan közvetlen segítséget nyújthatna a praxishoz, mint a műfajismeret. A műfaj ugyanis rendezőfogalom, nélkülözhetetlen abban, hogy a mondandóhoz azt a formát válasszuk meg, amely a leghatásosabban közvetíti. És milyen egyszerűen megtanulható!

A könyvet nemcsak szerzői, hanem szerkesztői igényesség is jellemzi. Az ikonok, jegyzetek, utalások, címek, fejezetek sora és egymásra épülése, az egésznek a tagolása, a látványa és követhetőséget, gyors áttekinthetőséget célzó megannyi gesztusa már-már olyan kellemessé teszik a lapozgatást, mint a Readers’s Digest népszerű, tematikus albumai. Persze a hatalmas anyag így sokkal inkább alakul böngészdévé, aminek előnye mellett hátrányos következménye a rengeteg ismétlés.

Tóth Szabolcs Töhötöm kézikönyvnek minősíti művét, és a nyilvánvaló kiadói érdekeknek is megfelelve jelöli meg felhasználóinak lehetséges körét. Könyve elsősorban azoknak szól (akár diákok még, akár nem), akik már a média bűv- és foglalkoztatási körébe kerültek, de kezdők, illetve azoknak a kinevezett profiknak, akik valamilyen oknál fogva elmulaszthatták megtanulni a szakmát, s akikre érvényes a régi mondás: könnyebb az igét hirdetni, mint ragozni.

A mínuszos hír presztízse és a hivatás ethosza

A könyv mindvégig E/2-ben és T/1-ben íródott, ami megfelel műfajának és funkciójának. Rendkívüli erénye, hogy talán nincs is a médiavilágnak olyan új, sőt legújabb (például WikiLeads) fejleménye, amiről megfeledkeznék. Azt hiszem, hogy az internet, a web, az online, a blog stb. számtalan lehetősége és tennivalója magyar médiaszakmai kézikönyvnek mindeddig nem volt ennyire magától értetődően szerves és nagy részletességgel tárgyalt része. A mínuszos hír presztízsétől a csaknem patetikus hivatásmegvallásig, a „terepen” viselkedés követelményeitől az etikai szabályokig, a tájékozódás, a felelős gondolkodás, a fogalmazás, a felelősségvállalás megannyi kis és nagy problémájáig van érvényes mondandója Tóthnak, aki valóban átfogó ismeretanyag anyag átadását tűzte ki céljául. Elérte.

És még egy, 2011-ben sajnálatosan aktuális megjegyzés: sohasem titkolja vagy keni el a véleményét – különösen fejezetindító publicisztikáiban érvel kitűnően –, de sohasem sérteget, sohasem gúnyol, sohasem választ olcsó megoldást. Ezért nem csak az tisztelendő, amit mond, hanem az is, ahogyan.

Az írás a MÚOSz e-masa oldalán megjelent recenzió rövidített, szerkesztett változata

Adatok: A könyv fülszövege

Tóth Szabolcs Töhötöm: Első leütés – Gyakorlati újságírás nem csak kezdőknek

Másfél Flekk Kiadó, 2011.