Az olvasó dönt: sír vagy nevet | Olja Savičević Ivančević: Lehet, hogy novella

Posted on 2012. január 13. péntek Szerző:

0


Írta: Zemen Annamária

Lehet, hogy novella - címlapTóth Krisztina gondolatait kell kölcsön vennem Olja Savičević Ivančević novelláskötetéről szólva. „Az emberiség saját történeteit ismétli szüntelen, egyenletes mormolással. Ugyanazok a történetek szállnak anyáról leányra, apáról fiúra, ugyanazokat a történeteket meséljük a vonaton szembe ülő rokonszenves idegennek, a szomszédnak, az időről időre megszólított halottnak, ugyanazok a történetek keringenek a világ telefonvonalaiban sisteregve, egyenletes, szüntelen zümmögéssé olvadva. Időnként kiválik ebből a zsolozsmából egy-egy részlet, amelyre rábólintunk, hitetlenkedünk, majd előhozzuk a saját legigazibb, legfájdalmasabb történetünket…” (Tavaszi szél)

Sorstörténetek ezek, amelyek velem vagy akár veled is megtörténhetnek – vagy megtörténhettek volna –, hiszen a novellák egy része a gyermekkor emlékeiből táplálkozik, ám a szerző előhúzza a „saját legigazibb és legfájdalmasabb” történeteit. Ezért a látszatra hétköznapi, szokványosnak tűnő leírások mögött fölbukkan az egyedi; a megszokott eseményt is sorsfordító folytatás követi. Lüktetővé, sodróvá, sajátossá válik ettől a könyv.

A délszláv, egész pontosan a horvát női prózát képviseli Olja Savičević Ivančević. A máról olvashatunk a 22 rövid történetben, amelyekben a mediterrán humor iróniával keveredik.

Savičević változatos történetei már önmagukban is érdekesek, de nem éri be azzal, hogy bemutassa egy anorexiás lány történetét, aki unokahúgán bosszulja meg saját megoldatlan problémáit (Az éhség gyönyöre), vagy a kiüresedett bányaváros Bányász diszkójának esetét, amikor a nyugdíjasok, az öregek mentik meg, ha csak ideiglenesen is, a szórakozóhely jövőjét (Matiné). Nem elégszik meg a gyermekkori szerelmére való visszaemlékezéssel, a nyári futó kalandot újra átélni szándékozó stoppoló esetével (Út, pavilon). Túlmegy ezeken: groteszk, szinte fekete humorba csap át, amikor Vilma Gjerek történetét tárja föl előttünk, fájdalmasan cseng a „Furcsa, hogy a halál néha közelebb hoz egy emberhez, mint az élet” mondat a Lucijáról szóló novellában, vagy ahogy a Buziban a homoszexuális báty öngyilkosságát megbosszulni kész testvér tettére reflektáló apa meghökkentő válaszát olvashatjuk.

A stílus egyszerű és realisztikus, ám sokszor a fantasztikum határait súrolja. Természetesen nem sci-firől van szó, csupán nagyon átgondolt és érdekes szimbólumrendszer felállításáról (Megdöbbentő Krisztina, Z-anya akcióban, Unatkozó lányok mulatsága).

A novellák többsége pontosan körülírt térbe és időbe illeszthető. Nosztalgikus emlékek a gyermekkorból, amelyekhez az új világ új problémái csatlakoznak; ne feledjük: az 1974-ben született szerző átélte a délszláv háborút, aztán a rendszerváltást, ami arrafelé az ország több részre szakadását is eredményezte. Vagyis az embereknek kivétel nélkül szembesülniük kellett a hontalanság, az elveszettség, gyökértelenség érzésével is. A bizonytalanság, a fenyegetettség, az identitászavar hangulata könnyű lepel az írások többségén. A háború, a viszály, a kilátástalanság hangja, ha konkrétan nem is jelenik meg (bár kivételek akadnak), végigdübörög a kötet minden során.

Vannak téren és időn kívül helyezhető örökzöld témái. Ezekben különböző álláspontok szembesülnek egymással. Az írónő ilyenkor egyaránt koncentrál a jó és a rossz ábrázolására, mintegy kihangsúlyozva, hogy nincsen jó gonosz nélkül és fordítva, illetve, hogy a mese, a fantasztikum sem lenne érthető, ha nem tenyerelne bele minduntalan a valódi világ. Érzékeny rajzú a Forró augusztusi havazás, melynek gyermeki ártatlansága, naivitása áll szemben a felnőttkor drámákkal megtűzdelt valóságával.

A történetek rövidek. Kiváló írói tehetségre vall, ahogy a tömörített élethelyzeteket, karaktereket megrajzolják a villanásnyi sztorik. A néhány oldalon föltárt világnak mindig része az írások többségét átszövő, finom humor, jelezve, hogy talán mégsem a világ legszomorúbb és leglehangolóbb helye az, ahol élünk.

A könnyed stílus és megközelítési mód ellenére a kidolgozás nagyon sajátos. Savičević hagyja, hogy az olvasó dönthessen, az elolvasott elbeszélést hogyan folytatná és zárná le; nevetni vagy sírni szeretne rajta. Legsikerültebb és talán legerősebb történetei a férfi-nő kapcsolatot, a különféle szexuális viselkedésformákat és az újraértékelődő nemi azonosságtudat kialakulását boncolgatják (Rab, Szikkadt fánkok, A légy).

A kötet egyik kiemelkedő darabja a Megnevettetni a kutyát; ez volt egyébként az eredeti kiadás címadója. Minden megtalálható benne, ami a sikeres íráshoz szükséges: erős társadalombírálat, nosztalgiázás, a férfi-nő viszony bemutatása, féltékenység, kutya, aki tudvalevően az ember legjobb barátja, és mint ilyen, képes kimozdítani a kilátástalanságban, megszokásban, célnélküliségben tespedő fiatalokat a lapos mindennapokból, és talán elindítani őket egy szebb jövő felé.

Olja Savičević Ivančević

Olja Savičević Ivančević

Olja Savičević Ivančević A légy című írás szereplővel mondatja ki a (szerinte) sikeres írás titkát: „Vagy történelem, vagy valóság, vagy pornó. Nincs más. Vagy mindez együttvéve, már amennyire lehet. De legyen szemtelenül ütős, vagy legalább olyan mély, legyen valami üzenete, de azért legyen érthető. Kitapintottuk a piac pulzusát. Érted, cicus?!”

A szárnyát bontogató, fiatal írónő tartotta magát ehhez az ars poeticához. A novelláskötet „szemtelenül ütős” és „érthető”, amihez Kollár Árpád kiváló magyar fordítása járult hozzá.

A könyv a »Bora könyvek – Női próza délről« sorozat része.

Adatok: A könyv fülszövege

Olja Savičević Ivančević: Lehet, hogy novella

Nyitott Könyvműhely, 2010