Ha bezárt a Kultúrház | Csillagtúra Winkler Nórával – interjú

Posted on 2012. január 11. szerda Szerző:

1


Írta: Hegedűs Claudia

Winkler Nóra

Winkler Nóra

Ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy milyen lenne, párhuzamos életeket élni, nem metafizikai értelemben, hanem szó szerint – egy napon többféle szerepet, más és más hivatást, ha úgy tetszik, személyiséget ölteni, hm? Érdekes lenne reggel rádiós műsorvezetőként, délelőtt lapigazgatóként, este pedig mondjuk, egy jelentős árverés vezetőjeként színre lépni. A többségünk fejében azonban még a gondolat is torzó marad, mivelhogy ez így felsorolva is elég kimerítően hangzik. Vannak azonban olyanok, akik ezt másként élik meg, pontosabban, megélik. Közéjük tartozik Winkler Nóra, tudják a mosolygós lány a Kultúrházból, aki a tévézés mellett, az előbb felsorolt hivatások mindegyikét gyakorolta az elmúlt években. A december elején megjelent Csillagtúra című könyvében az elsőkötetes szerző, többek között, ezeket az élményeit osztja meg az olvasókkal.

Amikor jó pár évvel ezelőtt elolvastam Virág Judit: Senki többet? Harmadszor! – című könyvét, amint alkalmam volt rá, beültem egy árverésre, mert annyira izgalmasan mutatta meg az aukciók addig misztikusnak tűnő világát. Aki pedig elolvassa a Csillagtúrát, várhatóan nem csak árverésekre fog rögtön elrohanni, persze oda is, hanem ezer helyre akar majd ellátogatni. Mennyi tudatosság volt abban, hogy ennyire ínycsiklandóan számoltál be egy-egy kiállítás hangulatáról, vagy egy könyv, filmélmény hatásairól?
Annyiban nem volt tudatos, hogy előre eldöntöttem volna, mik lennének azok a dolgok, amelyekre ilyen értelemben szerettem volna felhívni a figyelmet. Inkább csak az történt, hogy leültem, és elkezdtem írni mindarról, ami az elmúlt években megesett velem. Ezeket a helyeket és eseményeket annyira élveztem, hogy fontosnak tartottam másokkal is megosztani, így nyilván olyanra írtam meg, ami kedvcsináló, Én szeretem így az életet, és szívesen beszélek róla úgy, hogy átragadjon másra is ez a kíváncsiság, de mindez nem egy előre elhatározott szándékkal történt. Vannak dolgok, amelyekhez nem kell feltétlenül marketing, mert az emberek maguktól is csinálják, meg élvezik, de sokszor a kultúráról azt hiszik, hogy az egy olyan magaslati dolog, ahova nem érdemes felmászni. Közben meg ez a terület egyáltalán nem ilyen, hanem iszonyatosan izgalmas és színes, én pedig nagyon-nagyon élvezem az azon való járkálást, és ezek szerint úgy is írok, hogy mindez átjön.

Azon gondolkodtam, hogy az írás, meg persze a könyv stílusa aszerint változik-e, hogy tévés munkákról, vagy képzőművészeti barangolásokról számolsz-e be, vagy éppen egy irodalmi élményedet osztod meg az olvasóval? Végül arra jutottam, hogy igazából, a hangulatok váltakoznak, vagy tévednék?
Biztos vannak olyan részek, amiket féktelen jókedvemben írtam, és azok lendületesek és viccesek, és vannak benne olyan sztorik, amelyek elgondolkodtatóak, vagy meghatóak, és ezekre úgy emlékszem vissza évek múltán is, hogy kicsit bekönnyezik a szemem, amikor eszembe jutnak… Viszont stiláris értelemben sem volt előzetesen kitalált koncepcióm, hanem úgy írtam meg, ahogy történt. Természetesen sokat bíbelődtem azzal, hogy pontos-e az, amit leírtam, vagy átélhető-e, de nem volt tudatosan kitalált. Egyébként ebben nagyon jó tréning volt a tévében eltöltött 5-6 év.
Ott megtanulja az ember, hogy miként beszéljen úgy egy témáról, ami számára belülről evidens, megélt dolog, hogy egy olyan befogadó számára is, aki még sosem találkozott azzal az élménnyel, szintén kibocsásson csápokat, amikkel behúzza őt is a sztoriba. Szóval, igen, mindig megpróbáltam úgy írni, hogy az passzoljon hangulatilag a helyzethez, témához.

Winkler Nóra rendhagyó tárlatvezetése a MoDembenAzt mondod, írod, hogy kineveted magad amiatt, hogy akár egy percig is komolyan gondoltad, hogy meg tudsz állni, és nézelődni, vagyis átadni magad egy lassabb tempónak, mert egyelőre úgy látszik, ez nem megy. Azt azonban el kell ismerned, hogy amíg ez a könyv elkészült, kénytelen voltál lassítani, visszapörgetni élethelyzeteket. Mit tanultál magadról, vagy mit szűrtél le ezekben a hónapokban?
Látod, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, mivel semmit nem vártam a könyv írása közben, csak szimplán jólesett. Kellemes volt egy kicsit megállni valóban, mert egyébként hihetetlen gyors tempóban történnek velem a dolgok, és állandóan egy szanaszét tartó gyönyörű káoszban létezem. A könyv írása közben azonban rájöttem, hogy miközben soha nem tudtam magamnak definiálni, hogy mi lenne az a szakma, amit űzni szeretnék, és éppen emiatt nagyon sok mindent kipróbáltam, ami tetszett, most kiderült, hogy végül is én ezeket megcsináltam. Az írás közben volt egy olyan igazi megállapodás pillanat, és én ezen, hihetetlenül meglepődtem, mert nem volt bennem ilyen szándék, hogy összegezzek. Jól emlékszem még arra a kislánykori érzésre, hogy kábé mit szeretnék, vagy milyen életet gondolok magamnak, és akkor hirtelen egyik nap rádöbbentem, hogy de hiszen afelé mentem, amerre szerettem volna, tehát ez úgy megvan.

A sok kísérletezés és útkeresés dacára, olyan érzésem volt a Csillagtúra olvasása közben, hogy te nagyon tudatosan kerested meg a – mások által – szerencsésnek nevezhető helyzeteket, munkákat, lehetőségeket. Tudatos szerencse?
Igen, de ez csak visszanézve tűnik egy ilyen szépen, felfele építkező ívnek. Menetközben én csupán hagytam, hogy ösztönösen megérezzem a dolgokról, hogy azt nekem kell csinálni, vagy nem, egy-egy felkérésre, helyzetre, igent kell-e mondanom vagy nemet. Visszanézve valóban kiad egy rendszert, az összes mellék-és oldalágával együtt. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy ezek az évek, miként teltek, és arra, hogy ebben nagyon sok munka van, meg akarása és belefeszítése mindennek egy akkora keretbe, amibe az nem akar elférni, de most innen nézve, mégis azt mondom, hogy megérte.

Csillagtúra - címlapAmit szerettem a könyvben, az a „meztelensége”, úgy érzékeltem, hogy mertél benne az lenni, aki vagy. Aki látott már téged rohanni a helyszíneid/életeid között, valószínűleg nem költői túlzásnak gondolja például azt, amit a második otthonodról – az autódról leírsz… Nehéz vállalás az önirónia?
Ezen pedig nagyon sokat hezitáltam, és fárasztottam a kiadót, hogy lehetek-e önironikus magammal, hogy ezt értik-e majd az olvasók? Én megőrülök attól, ha valaki túlontúl komolyan veszi magát, mert az nem tesz jót senkinek, ha emelkedetten gondol és beszél arról az életműről, amit létrehozott. De én valóban nem beszélek mellé, az autóm tényleg így nézett ki ezekben az években:
„… A jobb oldali ülés előtt mindig volt két-három pár cipő, üres ásványvizes palackok, télen mandarinhéj, nyáron szőlőszár… Hátul az ülésen több rend ruha. Újságok, könyvek. Futócipő. Fülbevalók és szájfény… Az összes mozgókellék helye és bázisa az autóm…
Jön velem mindenhova, játssza a zenéimet, és belefér ennek az őrült csillagtúrának minden eleme…”
… és a saját tapasztalatomból tudom, hogy az milyen megkönnyebbülés, hogyha látjuk a dolgok visszáját is. Mert az nem úgy van, hogy a dolgok mindig szépek és sikeresek, meg felfelé tartanak, hanem nagyon sok ügyetlen és kaotikus elem van benne, mint például az én autóm, amiben egy évnyi túlélésre alkalmas kellék megtalálható. Annak örülök, hogyha szerinted a könyv iróniája jó és működik, mert szerintem ez így őszinte.

Azt azért mondjuk ki, hogy ebben a pillanatnyi megállásban az is közrejátszott, hogy már nincs az életedben a tévézés. Felmerül a kérdés, hogy keresed-e a máshol, máshogyan a tévézés lehetőségét, vagy Winkler Nóra megint ismét pördül egyet, és kitalál újabb dolgokat?
Winkler Nóra - a televíziósAzt a folyamatot, amiben a tévézés abbamaradt, én tulajdonképpen átszörföltem ezzel a könyvvel. Ezáltal, így nem a veszteség oldalát láttam, hanem jó érzéssel nyugtáztam, hogy mennyi minden megvolt. Azóta nagyon kevés megállási időm volt, hogy erre az egészre reflektáljak, és nem is nagyon akarok ezzel tudatosan foglalkozni. Voltak olyan korszakok az életemben, amik nagyon hasznosak és jók voltak, de lezárultak, és teljesen más fejezetek jöttek utána. Úgyhogy én most abban gondolkodom, hogy vajon mi lehet az, amihez újra akkora kedvem lesz, mint annak idején a Kultúrházhoz volt. A tévézés most nincs, de a művészeti életben azt érzékelem, hogy vannak nagyon izgalmas kezdeményezések, úgyhogy én most kíváncsian várom, hogy akkor most mi lesz!

Az írás a Szerep.hu művészeti portálon megjelent interjú szerkesztett változata

Kapcsolódó könyv: Winkler Nóra: Csillagtúra

Olvass bele: Részlet a könyvből

Libri Kiadó, 2011