Winkler Nóra: Csillagtúra (részlet)

Posted on 2012. január 10. kedd Szerző:

0


Csillagtúra - címlapHerr Tünde

2005 tavaszán Münchenben csodálatos reprezentatív kiállítás nyílt Franz Marc, illetve a Blaue Reiter csoport műveiből. Csupa erőteljes, kifejező, gazdag színhasználatú festmény. A főtámogató egy nemzetközi energetikai cég volt, akik nálunk is aktívak, így megkerestek, volna-e kedvem kiutazni, és a Kultúrház számára filmet forgatni. Nagyon szívesen mentem, operatőrt viszont nem találtam magam mellé, szinte mindenki, akivel szerettem a tévében dolgozni, máshova volt beosztva, nem tudott egy háromnapos külföldi munkát bevállalni. Operatőr haverjaimat is kérdeztem, de akkor a hazai filmgyártás még értelmezhető fogalom volt, őket az kötötte Budapesthez.

Tünde barátnőm szuperszonikus művészettörténész, az Artmagazin főszerkesztője, művészeti tanácsadó, illetve komoly céges és magángyűjtemények felépítője. Őt is érdekelte a nagyszabású anyag, amelyhez a festményeket a világ számos pontjáról adták kölcsön gyűjtők és múzeumok. Tünde mindeme kvalitásai mellett leginkább a barátnőm, ezért mikor elpanaszoltam neki, hogy mindjárt repülni kellene Münchenbe, de nincs operatőröm, elgondolkodott, és azt mondta, majd ő felveszi. Bátorságát, ami nagyon gyorsan vakmerőségnek bizonyult, arra alapozta, hogy fiának édesapja operatőr. Nemi úton szakirányú jártasság nem terjed, de valami azért ragad az emberre – abban meg abszolút egyetértettünk, nem lehet akkora ördöngösség ez a kamerázás, mindenki agyonforgatja magát a nyaralásain.

Arra már nem tértünk ki, hogy ezek a nyaralásokon forgatott egész estés filmek – képernyőt betöltő foltok, amik néha az Akropolisz oszlopainak tűnnek, tengerben ficánkoló család, koktélbár ananásszal, idegen emberek törülközői, Józsika a svédasztalnál –, szóval ezek az életlen, rángatott képek annyira büntetőek, hogy a kényszermoziztatottak se oda utazni, se a film forgatóival többé találkozni nem akarnak majd. Mi viszont a Magyar Televízió kulturális műsorába készítünk egy anyagot, a közszolgálati csatornának dolgozunk, a BBC sztenderdjeiben mérjük mindennapi munkánkat és e szerint visszük Franz Marc színpompás képeit megbecsült nézőtáborunk elé. Legalábbis ilyen ambíciókkal indultunk.

Ha valaha készült volna útifilm nálunk családi nyaraláson, lehet, hogy másképp döntök, de mi sose forgattunk az utakon. Még idejekorán kaptunk ebből egy gyilkos dózist, a Kacsóh Pongrác úti lakótelepen. Nyolcéves lehettem, mikor mind a négyen átmentünk a szüleink ismerőseihez, Császárékhoz, akik akkor jöttek vissza Rómából, hogy megtekintsük az úti felvételeket. Izgatottan fészkelődtek a kanapén, mi is letelepedtünk, ahova tudtunk, lekapcsolták a lámpát, és kezdetét vette a Róma-útifilm.

Vendéglátóink, a baráti házaspár narrálta a mozit, például mikor a lányuk, Enikő bement egy fagyizóba, rögtön mondták, hogy na, itt, Enikő bement egy fagyizóba, amikor meg a Villa Borghese bejárata volt a képen, egymást túlkiabálva mondták, hogy na, figyeljetek, jön a Villa Borghese. Apukám nem az a durván horkolós típus, de én lent, a dohányzóasztal előtt ülve meghallottam egy-egy horkanását. Császárék nem, mivel folyton kiabáltak, hogy na, tessék, itt Mari próbálgat egy szalmakalapot. De akkor is iszonyú kínos volt, mikor két óra után – röppent az idő – felkapcsolták a csillárt és a kanapén egymásra dőlve aludtak a szüleim. Anyukám hunyorogva igazgatta a fürtjeit, apám meg gyűrött arccal kérdezte, hogy mi van, már vége is?

Szóval mi semmit se vettünk fel, a ballagás és a szalagavató kötelező kivételével, és Tündével megerősítettük egymást, menni fog ez dolog. Nem tud nem menni. Kameránk például még nem volt, a tévé értelemszerűen csak saját operatőrnek adta ki őket, de Tündével abban is abszolút egyetértettünk, ehhez a mozihoz nem kell nagy, nehéz batár, ide egy fürge kis kamera lesz a jó. Kimentünk Pest határába, ott állítólag van egy jó kölcsönző. Szokatlanok voltunk, mi ketten nők, a sok operatőrmellényes, optikákat tekergető, szerelő pasi között, de egyenrangúan kezeltek, hogyaszondja, mire gondoltatok, kérdezték.

Lazáztunk – profiknál ez természetes –, hogy kameráért jöttünk, fiúk. Ők is lazák voltak, kérdezték, hogy „mit vinnétek mellé, ezres balogot vagy elég a háromszázas kobold?” Mutattam, hogy nálunk Tünde a főnök, ő az operatőr, ez az ő asztala, én csak kísérem. Ha muszáj, persze beleszólok, láttam már egy-két forgatást életemben. Ilyesmik jöttek erre: „Kábeldob? Ceppelin? Nullanyolcas nagylátó? Lasztót visztek?” „Lasszót? – kérdeztem vissza –, hát, remélem, nem kell erőszakkal nyilatkozót vadászni!” Viccesnek gondoltam, két ember között a legrövidebb út a mosoly. Lehet, hogy azért nem működött, mert hárman voltunk, nem tudom.

Tünde és én kiguvadt szemekkel néztünk a fiúra, ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a BBC infotech témájú műsorába a szakértő helyett a recepción rá váró taxisofőrt hessegették be az adásba. Gyorsan rácsíptették a zakójára a mikrofont és már ült is a stúdióban. Az igazi szakértő, egy fehér bőrű, szakállas férfi elkerekedett szemekkel nézte az előcsarnokban, hogy egy szeretetre méltó, joviális, fekete ember nyilatkozik az ő névinzertjével. A műsorvezető kérdezgette, ő szegény pedig egyre elképedtebben ült és irtó vicces arcokat vágott. Olyasmikben kérte ki a véleményét, hogy mit szól az ítélethez, ami az Apple piaci politikája kapcsán született, illetve egyetért-e azzal, hogy a zeneipar fejlődésével egyre nő az online letöltések száma. Erre, némi vállhúzogatás után, azt válaszolta, hogy gyakran jár ő is netkávézókba, és ma már nem akkora dolog ez a letöltés. Persze, ha valakit érdekel. Őt nem izgatja annyira.

Mi még ilyeneket se tudtunk mondani, mikor arra került a sor, kell-e magic arm, berakjanak-e dimmert a kamera mellé, illetve oké-e, ha 500 sor alá lőjük a minőséget. Szívesen meséltünk volna nekik Franz Marcról, a Blaue Reiter szerepéről az expresszionizmus kibontakozásában, és hogy miért volt annyi orosz emigráns a csapatban, de erre nem került sor. Századik kérdésként azt tették fel, kell-e statív. Minek, vonta meg a vállát Tünde. Hát, a kamerát megtartani, mondta a fiú. Nem kell, mondta Tünde, kicsit úgy, mintha járókeretet akarnának ráerőltetni. Picit erősködtem, hogy na, azért nem rossz, ha van egy statív, például a körsvenkeket szépen meg lehet vele csinálni, de rám is járókeretesen nézett, úgyhogy feltettem a kezem, te vagy a profi, bocs, nem szólok bele. Hazavitte a cuccot, és gyermeke apjától kapott egy eligazítást arról, mi hol van, melyik kar mit állít, hova csatlakozik, és mit szabályoz.

Magabiztosan csattogtunk ki a reptérre a többi újságíró és stáb közé. Münchenben rögtön egy kis fogadással köszöntöttek minket, ahol mindenki kapott egy kitűzőt, hogy gördülékenyen kommunikálhassunk egymással. Nálam sokáig kérdéses volt a kísérő operatőr neve, és mivel ez férfias szakma, ők e szerint készültek, így barátnőm egy Herr Tünde feliratút hordott a következő napok során.

Este a szállodában csöng a szobatelefonom, sikító, elfúló, vonyító hang, gyere át. Tünde pizsamában ül, kezében a kamera, nem tudom bekapcsolni, mondja hisztérikusan. „De hát mit tanított Tibi?” „Ezt. De nem megy.”

Ki-be rángatunk minden elemet, ami mozog rajta, valahogy életre kel a dolog, rátesszük a töltőre, nyugovóra térünk. Másnap pompás reggeli a szállodában, energikusan nézünk a feladatok elé. Elsőként buszút, a festőcsoport egyetlen nőtagja, Gabriele Münter egykori házához a közeli Murnauba.

Takaros épület, kicsit úgy ül rajta a tető, mint cselédlányokon a fityula, szép virágos kert, világoskék spaletták, madárcsicsergés. Épületként nem jobb, mint a rendezett német tájban sok másik, de a tény, hogy itt lakott Gabriele, Kandinszkij későbbi felesége, kellőképp érdekessé teszi. Münter sokat tanult férjétől technikailag és magabiztosságban is, és a pár rendszeresen látta itt vendégül a csoport összes többi tagját. Itt kávéztak a kertben, vitatkoztak a szalonban, festettek, kiállításokat terveztek, sőt Gabriele itt a pincéjében bújtatta a Blaue Reiter-művek nagy részét a nácik elől a II. világháborúban.

Herr Tünde és jómagam egy tenyér nagyságú fényképezőgéppel tipegünk le a buszról, a többiek kameratáskákat rángatnak, lámpákat cipelnek, mi meg, mint két Grace Kelly, könnyű léptekkel lejtünk a ház felé. Egyik meghívónk érdeklődik, itt, ezen a csodálatos, látványos, kedves helyszínen nem forgatunk? Nem, mondja Tünde magabiztosan, ez nekünk nem kell az anyagba, mi másképp építjük fel a beszámolót.

Azt végül is nem mondhatja, hogy tegnap éjjel rátettük a kamera akkuját a töltőre, de azt már csak reggel láttuk, hogy a konnektor mellett lógott a zsinór, nem benne, így hiába is hoztuk volna magunkkal a magatehetetlen kis jószágot. Cserébe az emlékházban, ahol színesre pingált lépcsők és korlátok, festmények, az egykori élet tárgyai sorakoznak, fekszünk, vetődünk, kiküldünk másokat – „Entschuldigung, aber wir brauchen mehr Licht, danke!” –, komponálunk, összehajolunk a gép kijelzője fölött – 6×8 cm –, elemezzük, és néha szigorúan megvitatjuk, hogy nem, nem jó, ezt újra kell csinálni.

Másnap jön a nagy nap, megnyitó és interjúk a múzeumban. Tünde hanyagul veti vállára a kamerát és bevonul a múzeumba. Körbenézünk, kiválasztjuk, mit kellene felvennünk, én elmegyek a sajtótájékoztatóra, ő addig a festményekről csinál képeket. Fél óra múlva görbe szájjal jön, fogalma sincs, milyenek a színek, most jutott eszébe, hogy nem állított fehéregyensúlyt az elején. Ez egy operatőrnek olyan, mint a jógásoknak reggel a Napüdvözlet – a nullpont, minden dolgok kezdete, a legelső éber mozdulat. Az operatőr keres egy fehér felületet, és ehhez állítja a gépén a színeket. Egy operatőr. Mi barátnők vagyunk. Bölcsészek amúgy. Sokoldalú bölcsészek.

Megrogyok a hírtől kicsit, ez a csoport a színei miatt a legérdekesebb, ha egy olasz kis falu hímzőkörében lennénk, nem izgatna, hogy Maria Rosa néni gobelinjén nem lila a lila, de könyörgöm, ezek ismert főművek.

Eszembe jutott, mikor pár évvel korábban, a Kozmóban a produkciós igazgatónő egy tonna félrenyomott óriásplakát mellett azt mondta az összeroppanni készülő ügyfélnek, ugyan már, ne izgassa magát! Persze hogy nem stimmelnek a logó színei. Nem véletlen! Nyár van, ember. A plakátokat folyton szívja a nap, fakulnak majd, azért nyomtuk sötétebbre – türkiz helyett feketébe forduló mély királykékre –, hogy a kampány végére még maradjon színük.

Azt még nem láttam, mit fogunk kezdeni a sárga tavakkal, piros egekkel, mályvaszín fákkal, de majd azt mondjuk, tessék, ez a művészet. Vége a fotórealizmusnak. Vagy valamit. Mindenesetre jött az interjú. A kurátor finom, német úr, aznap sok kamera előtt mesélt már, most épp mi jöttünk. Picit leizzadva láttuk, hogy mások – eminens kis kényszeresek, ezeket már az óvodában kiközösítették – lámpákat is hoztak. Kurátorunk is érdeklődött, hova világítottuk be a helyszínt. Elküldtük picit, járjon egyet, szedje össze a gondolatait, addig kölcsönöztünk egy lámpát egy pihenő stábtól, bedugtuk, leállítottuk a fal mellé és magabiztosan intettünk, készen vagyunk! Forog! Kezdhetünk!

Rácsíptettem a finom zakóra a minimikrofont, leültettük egy kép elé – ha jól emlékszem, inkább nekitámasztottuk –, és faggatózni kezdtem. Tünde sziszegett, hogy álljunk le, árnyékot vetek a képre. Leguggoltam, lábszártól kérdezősködtem, és szépen megkértem, ne rám nézzen, mert nem fogják a nézők érteni, miért fekve készítek interjúkat, nézzen a kamerába és oda feleljen. Cserébe életem legbátorítóbb, legfigyelmesebb és legérdeklődőbb tekintetével nézek felé. Minden szándékom, hogy úgy tűnjünk, mint egy normális, átlagos forgatócsapat, a két szemembe koncentrálódik. Amire ugye a nyilatkozó nem nézhet, hisz erre utasítottuk, sebaj, én nézek melegen, kíváncsian, viszonzatlanul

Jó volt a hangulat. Profi, leginkább. A többi civilizált stáb meg-megpihentette a tekintetét rajtunk, Herr Tünde remegő kézzel, vállal, terpeszben próbálja stabilan tartani magát, egy förtelmes fénypászma vágja ketté a festményt, aminek nekidőlve egy úr beszél, előtte guggolok én. Azt hiszem, mindannyiunknak emlékezetes pillanat. Megköszöntük az interjút, elbúcsúztunk, már csak pár vágókép a maradék festményekről. Meghalok, sziszegi Tünde, leszakad a vállam, ezt nem lehet bírni, valamire rá kéne tenni, és onnan venni. Van ilyen valami, statívnak hívják, ott rohad a külvárosi kölcsönző felső polcán.

Tünde kimerülten járkál körbe, kitől kérhetnénk valamit, bármit, iszonyú állapotban vonszolódik, A lovakat lelövik ugye? végén járunk, más emberek statívja nem passzol a mi kameránkba. Sírva-nyöszörögve felvesz még pár képet.

Itthon a forgatott anyagot, érzékletes bevezető után, Yvette-nek adom. Nemcsak nagy múltú szerkesztő, de eredeti végzettsége szerint vágó, továbbá mániákusan precíz és nagy teherbírású nő. Bevonul vele a vágószobába. Én leülök kint a hosszú bőrkanapén és várok. Amerikai filmekből ismerős jelenet, csak ott kórházakban szoktak várni szótlanul, búsan, a kávéautomata és a kanapé között telnek az órák, mire végre kinyílik az ajtó – ott a műtőből az elcsigázott orvos jön ki, itt a szerkesztő a montírozóból.

Nincsenek szavai.

Nagy nehezen elmondja, két-három másodpercnél tovább semmit se tud használni, mert remeg a kép, nem is hogy remeg, hanem ráng ide-oda. Jó, hozom fel védelmünkben, a végén már nehéz volt venni. Nem, nem, mondja, a legelejétől. A képek színe el van csúszva, a kurátort alig érteni és amúgy is sötét valahogy minden.

Visszarogyok a kanapéra. Négy nap múlva ennek adásba kell menni. A kurátor még megmenthető, az eredeti német hang úgysem kell – különösen így, hogy nincs más választásunk –, azt lefedjük a magyar szinkronnal. De a képek. A szépséges erős sárgák, vibráló zöldek, nyugtató kékek. Jelenleg a felvételen olyanok, mint a nagyvonalúan vegyített, de fehérítő mosóporral lefuttatott program végén a dobból előkerülő megalázott trikók.

Katalógus! – ugrott be a mentőötlet. Komoly, nagy könyv jelent meg a kiállítás kísérőjeként, tele reprodukciókkal, onnan vehetnénk fel részleteket a festményekből. A múzeumban forgatott nagytotáloknak, mert azért meg kéne mutatni a terét ennek a sok képnek, utólag beállítjuk a színét a vágóban, a nyilatkozókat szinkronizáljuk, a hátralevő estéken pedig Herr Tünde és én, ágy mellé térdelve imádkozunk. (Igaziból nem.)

Yvette olyan volt, mint aki többévnyi sürgősségi mentőzés után került át az iktatási osztályra, és a véletlenül összegemkapcsozott papírok felett sírdogáló, elkeveredett mappák ügyében idegösszeomló munkatársak látványára ásítozni kezd. Képbe került, megértette a feladatot – halkan beszélők egy sötét térben, hányingerig mozgó felvételek koszos vásznakról, két kétségbeesett nő és egy szép kivitelű, nehéz album. Ezekből kell négyperces filmet csinálnunk a német expresszionizmus kulcsfiguráiról, továbbá a Kandinszkij és Javlenszkij legszebb munkáiból rendezett nagykiállításról.

Winkler Nóra - a televíziós

Winkler Nóra

Szokásos hátizsákját felcsapva hazament, én a kanapén szotyorogtam lesújtva, de éreztem, jó vége lesz valahogy. Így is lett. Szép, informatív anyag született, mind a nézők, mind a megvalósítást támogató cég munkatársai szerint. Kérdeztem Herr Tündét, szeretné-e nevezni a Kamera Hungáriára az operatőrök versenyszekciójába, de nem volt fogékony a humoromra.

Egyébként Tibi azért ajánlotta nekünk azt a kamerát, amelyiket magunkkal vittünk, mert van rajta egy gomb. Ha bekapcsolod, kiegyenlíti a kézremegés és a mozgás okozta rázkódást. Hobbioperatőröknek nagyon megnyugtató, így elég a képre koncentrálniuk, az is épp elég stressz. Ez a gomb kétszer volt bekapcsolva. Egyszer Pesten, mikor betanította Tündét. És még egyszer Pesten, közvetlenül az után a mondat után, hogy: „Kár, hogy elfelejtetted, hisz itt van, ahol mutattam.”

Interjú: Winkler Nórával

Adatok: A könyv fülszövege

Winkler Nóra: Csillagtúra

Libri Könyvkiadó, 2011