Az ezer »talán« földje | Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Írta: Kibédi Varga Sándor

Ez egy nagy regény. Remélhetőleg nem csak azért, mert közel négyszáz oldalt tartalmaz. A romániai, határközeli, magyarok és románok által lakott városka, és azon belül egy jól körülhatárolt csoport bemutatásával történelmi kór- és körképet készít a szerző. Ambíciója ennél is merészebb: az önkényuralom működését akarja ábrázolni.

A történelmi idő szintén egyértelmű, ez a romániai kommunizmus ún. arany korszaka, azaz főleg a ’80-as évek. Rengeteg szereplő nyüzsög a könyvben, ők többnyire egy négyemeletes házban laknak. Ez a ház a három részre tagolódó mű jeleneteinek legfőbb színpada.

A település nevével nem találkozunk, de csak Szatmárnémeti lehet, ahol az író gimnáziumba járt. Ezt a benyomásunkat erősíti a belvárosban álló, többször emlegetett tűzoltótorony. Papp Sándor Zsigmond szereti is, meg nem is ezt a várost – idézetet mindkettőre találni lehet. Érthető. Hiába kedves, szívünkhöz közel álló a hely, a messianisztikus politika mindent tönkre tud tenni. Megtudjuk, például, hogy a világon legtöbb magában motyogó ember talán itt látható. És a következő idézet is sokatmondó. »Itt a mértéket már gyerekkorában beleverik az emberbe. Ha álmából költik fel, akkor is tudja, ki előtt kussol, és kinek köszön előre.«

*

Az első rész Schiffer Rudolfról szól, aki fogtechnikus és mellékállásban besúgó. Hogy spicli lett, azt nem lehet felróni: másként nem adják ki – éppen szekusok által – meggyilkolt fiának holtestét. Rudolf lassan megszokja a jelentgető-írást, sőt már-már művésznek érezi magát. Kapcsolata, tartótisztje, Nicu Zmeura gyakran meglátogatja. A szomszédok mégsem gyanakodnak, talán nem akarják tudni, hogy ki a tégla. Végül öngyilkos lesz, talán mert Zmeura, azaz Málna elvtárs el akarja árulni, miért halt meg a fia, aki talán nem is az ő fia. Rudolfot mégsem tudjuk sajnálni. Ellenszenves ember. (Mint szinte mindenki a regényben.) Azért szokik rá a dohányzásra, például, hogy ne érezze kedves feleségének penészszagát. Pedig Márta különb, mint ő. Végül a nő hagyja el a férjét, képtelen elviselni az egyetlen erős kapocs, a gyerekük elvesztését. Balázs át akar szökni a határon, de lelövik. Ez persze nagy hazugság, mert a szeku helyi börtönében verik agyon. De hát ebben a miliőben a kamu olyan, mint a levegő, élni sem lehet nélküle.

A második részben a nagyhatalmú Mihai Gondru és családja költözik Rudolfék lakásába. Gondru elvtárs ludas Balázs halálában, de ez nem zavarja. Cinikus, mint minden hatalmat gyakorló, manipuláló pártember. Titulusa bizonytalan: talán katona, szekus ezredes vagy tábornok, talán civil, pártbizottsági titkár vagy valami hasonló. Ő Lucifer partiumi helytartója. Aztán kiderül, hogy a magyar feleségét és a fiait nagyon szereti, de a portréját ez jelentősen nem módosítja. A nagyobbik fiát, Rolandot katolikusnak, a kisebbet, Viorelt ortodoxnak nevelik. Talán hívők, templomba járók? Erre nincs utalás. Talán az egyik fiú inkább magyar, a másik román? Erre sem tér ki a szerző. Nemzetiségi ellentét szinte nincs a négyszáz oldalon, pedig a korszaknak ez az egyik jellemzője, pláne azokon a helyeken, ahol a magyarok és románok aránya nagyjából fele-fele.

Inkább Rolandról szól ez a középső rész. Ő líceumba jár, és az apja ellentéte: belevaló, tisztességes, bátor srác. Egy alkalommal, heccből, nem akarja megmondani, mikor van a pártfőtitkár elvtárs születésnapja. (Ami az év legfontosabb ünnepévé avanzsál Romániában.) Sőt, a hányaveti válasza trágár: „Honnan a faszomból tudjam?!” Ezen a kijelentésen fordul meg vele és apjával a világ. A nagyfőnök kétségbe esik, azt gondolja, hogy a felségsértés után bármi történhet velük. Meg akarja védeni a fiát és persze önmagát, de a líceum igazgatója, a Lupu elvtárs hajlíthatatlan elvtárs. A heves szópárbaj arról szól, ki erősebb kutya, ki tudja a másikat elintézni. Azt gondoltam, ez a rész nem reális, mert ha nincs komoly ok, az egyik román a másikat testvérnek érzi – főleg kétnyelvű, azaz „ellenséges” közegben. Csakhogy kiderül, az igazgatónak személyes oka van a hepciáskodásra, az ő feleségét is elcsábította Gondru. A befolyás-féltést és hatalmi acsarkodás porszagát egy romantikus illatú történet enyhíti: a kamasz Roland beleszeret az iskola nővérébe, Novák Eszterbe.

A harmadik rész már Eszter körül bonyolódik, aki Gondruék lakásának egy szobáját béreli volt szeretőjétől, Rolandtól, miután a család – a rendszerváltás után – Kanadába költözik. Ám most is az aranykorszakos múlt dominál. Eszter egy disszidálási kísérletére, zöld határon – talán a magyar–román határon – történő szökésére emlékezik, a ház lakói pedig a forradalom idején meghalt szomszédjukról, a hős Veterényi Lajoskáról beszélnek – egy osztrák tévé forgatócsoportja előtt.
Nagyjából ennyi a történet.

*

Könyvének megjelenésekor nyilatkozta a szerző az MTI-nek: »A nyolcvanas években voltam gimnazista, ami az ember legnyitottabb időszaka, szinte szívtam magamba a kort. A nagy kérdés inkább az volt, hogyan tudom mindezt fikcióvá átgyúrni, hiszen engem nem a dokumentálás vágya hajtott, hanem az, hogy megfogjam a diktatúra természetét.«

Az írói szándék megvalósul. Ez nem dokumentumregény – bár a korszak jegyeivel gyakran találkozunk: áruhiány, áramszünet, magyar tévéadás-vadászat, hazafias munka – hanem szépirodalom. Ez nem dicséret, nem is elmarasztalás. Egy biztos, nehéz lehetett eldönteni, hol legyen a rögvalóság meg a fikció határa. Papp Sándor Zsigmondot ebben az írói példaképei alig vagy csak felemás módon segítik. Igaz, a Bodor Ádám-féle szürrealizmus, mágikus realizmus föllelhető a regényben, főleg a titokzatosságban és az állandó feszültségcsiholás szándékában. Mesébe illő fordulat is van. Branner Feri apja olyan kenőcsöt talált fel, ami bárkit képes láthatatlanná tenni. Egy nap, megelégelve a szekuritáté zaklatását, az egész családot bekeni vele, és hipp-hopp eltűntek. Talán kár, hogy nem ilyen meg hasonló a regény vezérfonala.

Fordulatos a cselekmény, a befogadáshoz mégis türelem és belső indíttatás szükségeltetik. Mert minden lebeg: leírások, portrék, motivációk, magyarázatok. Mert a történések végét kegyetlenül levágja az író – mintha az kutyafarok lenne –, és eldugja egy későbbi részbe. Ezzel talán a kíváncsiságot fokozza, csakhogy nem biztos, szereti-e az olvasó a bújócskát. És végül, mert az élményszerzést megnehezíti a túlbonyolítottság. Ebben a könyvben majdnem minden majdnem mindennel összefügg – állapítja meg Károlyi Csaba is az ÉS-ben közölt kritikájában.

Az utolsó lapokon tudjuk meg, hogy Novák Eszter is »elrepül«, vagyis elmegy, elpályázik, kivándorol valahová. Valószínűleg nem Magyarországra, mert kis hazánk vonzási képessége a rendszerváltás óta rohamosan és katasztrofálisan csökken. Talán Kanadába megy. Lassan mindenki eltűnik az író által meg- és felidézett térből: vagy így, vagy úgy. Talán mert vannak olyan helyek, ahol élni lehetetlen. Ennek oka lehet a sok embertelen szabály, törvény, a korrupció, a szegénység, a vadnacionalizmus vagy más egyéb. Papp Sándor Zsigmond szereplői, a semmi kis életet élők, és az ilyen sorstól megválni akaró olvasók akár kórusban énekelhetik a Cabaret formáció Kis ember című dalát: Kis ember, hát itt a vége, / látod, kár volt sírni érte…

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Libri Könyvkiadó, 2011