Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek (részlet)

Posted on 2011. december 20. kedd Szerző:

0


Semmi kis életek - címlapAz állomásnak csak a határ felőli oldalán égtek a lámpák. Végül hárman szálltak le, a halálfejes fiú a fülkében maradt. Már Apátfalva után elaludt, a feje eldőlt, furcsa szögben, mintha nem is tartozna a testéhez. Senki sem akarta felébreszteni.
Egy óra felé járt, a lámpafény mögött átszakíthatatlan függönyként lebegett az éjszaka.
Nem messze az ajtótól, a peronon állt a kiskatona. Pár lépésnyire tőle még egy várakozott, s a betoncsík legvégén egy harmadik, kutyával. A távolabbi őrbódé előtt két rendőr cigarettázott. Rajtuk kívül még vagy öten szálltak le. Egy házaspár hasas bőröndökkel, akik máris mutatták, hogy az állomás túlsó oldalára tartanak, így a középső katona nem is törődött velük. Két férfit meg egy suhancot a kutyás őr állított meg. Nekik nem voltak csomagjaik, csak egy válltáska, amit a legnagyobb cipelt.
Az a katona, amelyik közelebb esett hozzájuk, alacsony, jellegtelen arcú férfinak látszott. Az a fajta, akit nem merne senki egyedül hagyni a kocsmában. Mégsem tudtak csak úgy elsétálni előtte. A gépfegyver megemelte, az egyenruha pedig kiszélesítette a vállát. Egy kicsit úgy tűnt, mintha csak a ruha és a fegyver lenne szolgálatban.
– Mi az utazásuk célja? – kérdezte még katonásabban.
– Sanduhoz jöttünk, a keresztelőre – válaszolt gyorsan a Felügyelő.
– Nincs ahhoz már túl késő?
– Ismeri Sandut. Nála még csak most kezdődik az ünneplés.
– Rokon?
– Az unokatestvére vagyok.
– Akkor is illetlenség ilyenkor beállítani – ismételte meg a katona.
– Tudom, de mit csináljak, nálam is volt ma este egy buli – kacsintott a katonára, s félreállt, hogy Mihaelát is megnézhesse magának, ne csak Esztert. – És egy kicsit elhúzódott.
– Azt megértem – vigyorodott el a katona, majd hátrafordulva az őrbódé felé nézett, hogy mit csinálnak a rendőrök. Igazából a lányok miatt állította meg őket. Szerette, ahogy a félelem miatt összeszűkül a szemük. Egy kis hal marad olyankor a helyén. Élettelen, pikkelyek nélküli. Csak akkor kelt életre, kezdett el fickándozni, ha a rendőrök hátravitték az őrbódéhoz és a szem megtelt, akár egy akvárium. De ezek a fiatalok nem voltak gyanúsak, persze attól az igazoltatás még nem árt. Már épp felemelte volna a kezét, hogy magához intse az egyik rendőrt.
– Ja, majdnem elfelejtettem. Sandu meghagyta, hogy ezt adjam oda maguknak – mondta gyorsan a Felügyelő, és egy üveget húzott elő a sportszatyorból. A finn vodka volt. – Igyák meg a parancsnokkal a fia egészségére.
– Hát fiú lett?
– Igen. Jól jött a két lány mellé.
A katona csak nézte a palack vodkát, de nem akart hozzányúlni. Mihaela riadtan hol Eszterre pillantott, hol a katonára. A Felügyelő ugyanazzal a magabiztos mosollyal, amivel az ajándékot kínálta föl, megfogta Mihaela kezét. Jó szorosan foghatta, mert még a csuklója is elfehéredett. Az lett volna a legrosszabb, ha futni kezd.
A vonat kelletlen szuszogással meglódult, a fülkében még oly megnyugtató csattogás pillanatokon belül elhalt az elnyújtott kanyarban. Kopár és odahagyott volt az állomás a maga sértődött, központi tömbjével. Mögötte a város kültelkei húzódtak, sötét, egymáshoz préselődött foltok. Arrafelé már nem nagyon lehetett építkezni. Az egyik rendőr újra kilépett a bódé elé, és rágyújtott a korábban félretett cigarettára. Fáradt árnyéka hosszan rálógott a sínekre. Amikor észrevette, hogy a katona még mindig velük beszélget, intett, hogy eressze el őket. Már megvolt a mai fogás.
Azt tegyék le a kontroll mellé – mondta a katona, és elfordult. Kutyás társa a peron végén várt rá.
A Felügyelő mielőtt elindult volna a megadott helyre, a sportszatyorból farmerdzsekit vett elő, s az üres nejlont zörögve a zsebébe gyűrte. Hűvös, kellemetlen szél söpört végig a vágányok fölött. Eszter is összehúzta magán a blúzt, pedig sosem volt fázós típus. A fiú a piros gombos dzsekiben már egészen úgy nézett ki, mint egy külföldi. Nagy, férfias léptekkel indult el a bódé felé. Eszter büszkén nézett utána, mintha már hozzá tartozna.
Harminclépésnyire lehetett a bódé, és egyre nagyobbnak tűnt. Kényelmesen elfért benne egy kisebbfajta asztal és két szék. Az egymáshoz hegesztett vaslemezek mögül nem szivárgott elő semmiféle hang, csak a palack alja ütődött halkan a betonhoz, ahogy lerakta a bódé mellé. Az elnyomott csikk vége még ott parázslott a földön. A suhanc, akit az előbb még a peronon láttak, már idekint állt. Unalmában a talpfák közül kipiszkált követ passzolta ide-oda. Egy-egy jobb rúgás után az ajtóra nézett, hátha megdicséri az apja vagy a testvére, de őket még nem engedték ki. Kenőolaj, dízel és szénpor szaga lüktetett a levegőben, minden, amit a rúgások lendülete felkavart.
– El fogják engedni őket – mondta a lányoknak, amikor visszaért. – Az egész csak valami tévedés lesz.
A tévedés lehetősége mindkettőjüket megnyugtatta. Tévedni emberi dolog, ismételgette magában Eszter. Nem akarta elengedni az ezerszer hallott mondatot. Bár itt ez inkább olyasféle csínynek tűnt, mint amikor történelemórán karórát rajzoltak Burebista, a dák vezér kezére. De ha nagyon sokáig bámulta az ember a tollrajzot, akkor egy idő után már inkább hitt a karórában, mint a festett, égnek emelt kardban, vagy a szövegben, ami alatta sorjázott. S bár elképzelhetetlennek tűnt, hogy esetleg elnézést kérnek tőlük, mielőtt útjukra engedik a három férfit, mégis könnyebb volt ebben bízni, mint abban az elnyújtott, panaszos kiáltásban, ami a sorompónál érte utol őket. Akár egy kutya is lehetett volna, vagy egy csapdába lépett róka.
Ahogy elérték az átkelőt, a négy lámpából, amely a sínpárokat világította meg, három kialudt. Hajnali négyig egyetlen vonat sem jön, nincs miért pazarolni a villanyt. Eszter szeme nehezen szokta a szénporos sötétséget. De ez most újra a kaland ízét erősítette fel, szinte érezte, ahogy a hátizsák pántja a vállába vág.
Sandu kocsmája alig különbözött a többi háztól, és a sorompótól húzódó főút közepén volt. Az utcára néző ablakból fáradt fény hullott a járdára.
– Várjatok meg itt – mondta a Felügyelő.
A kinyíló ajtóból részeg éneklés hangjai csaptak ki. Mint a pára, gyorsan felszívódtak a sötétben. Eszter, amennyire a kevés fény engedte, győztesen nézett Mihaelára. Teljesen világos volt, hogy azért álltak meg itt, hogy ezt a rajzfilmlányt, ezt a gyors karikatúrát a kocsmáros gondjaira bízza. Másnap felteszi a vonatra, és kész. így is lesz majd mit mesélnie a barátnőinek. Ok ketten pedig nekivágnak a határnak. A felnőttek. Ha átérnek, az lesz az első dolga, hogy szerez magának egy nagy tábla tejcsokit. Vagy dunakavicsot. Annyira nem volt naiv, hogy elhiggye, az a világ jobb odaát, de néha az is elég, ha finomabb az íze. Egy ideig nem is enne mást csak édességet, amíg ugyanúgy meg nem csömörlik tőle, mint a hiányától.
Talán öt percet kellett várniuk. Egy nagy tokájú, csupasz képű emberrel jött vissza.
– Gyertek – mondta Sandu.
A kocsmában kiömlött sör- és kölniszag terjengett. Középen, egy fehér asztal körül ültek a vendégek. Szegényes volt a terem díszítése, de látszott, hogy egész nap ezen dolgoztak. A kocsma igazából ma nem is nyitott ki, csak a kisablakon adtak ki egy-két felest.
Sandu erősen pálinkaszagú volt, és inkább komor, mint vidám. Határozottan lépdelt előttük, egy kicsit sem dülöngélt. Jó kocsmároson minden átfolyik, mondogatta Eszter apja, és Sandun is ez a keserűség látszott: hiába döntötte magába a félretett barackot, semmi sem kapaszkodott meg benne. A hátsó ajtóhoz vezette őket, majd ki a kertbe, egészen a fáskamráig. A kalyiba mellett, a kerítésbe vágtak egy ajtót. A kert végéből úgy látszott, mintha egy sötét veremre nyílna az ajtó, de végül egy földút körvonalai rajzolódtak ki a holdfényben. Hepehupás és keskeny út volt, épphogy elfért rajta egy szekér.
A Felügyelő megszorította Sandu kezét. Összehajtott papírdarabot adott át, ahogy ráesett a fény, megvillant a százlejes szürkéskék hasa. Sandu a fejéhez emelte a kezét, mintha megemelné a kalapját, majd bereteszelte mögöttük az ajtót. Köszönésre, ismerkedésre nem maradt idő.
– El kell érnünk az akácost – mondta halkan a Felügyelő. Úgy hangzott, mintha egy jól átbeszélt terv következő lépését idézné fel.
Az úton rosszulesett a járás. A nyári cipő alig fogta Eszter bokáját, de nem vehette le, mert apró és éles kövek csikorogtak a talpa alatt. Talán öt, talán tíz perc múlva az út kikanyarodott a település szélére. A szél, ami eddig folyton beleütközött a kerítések mögött kushadó házak tömbjeibe, most szembe kapta őket. Alig tudtak körülnézni. Jobbra, a vasút felé, a gyümölcsfeldolgozó tömzsi foltja lebegett a sötétben. Balra tágas üresség hullámzott. Az akácost könnyű volt észrevenni, mert az volt a legmagasabb árny az egész tájon. Talán csak egy-két ládákból emelt torony versenghetett vele, ami a feldolgozó felé kanyarodó utat szegélyezte. Jó volt ez így, mert mindenkinek jutott télire egy kis tüzelő, és nem a még ép ládákat lopkodták ki az üzemből.
Az akácoshoz át kellett vágni az előttük húzódó krumpliföldön, azután már egy keskeny ösvény futott végig az erdő mellett. Itt könnyű volt a terep és biztonságos, mert bármilyen gyanús zajra be lehetett lépni a fák közé. A lombok a szelet is fölfogták, a nappali forróság viszont megült a törzsek alján, mintha a nyár kuporodott volna le, hogy elvégezze a szükségét. Erős szaga volt mindennek. Ha nem fújt a szél, akkor egészen közel jött.
Inkább homokos, mint poros volt az ösvény, néha bokáig is besüppedt az ember lába. Szinte simogatta Eszter átfázott talpát, de futni kész öngyilkosság lett volna. Nem szóltak egymáshoz, a Felügyelő néha intett, hogy siessenek, mert nincs idő nézelődni. Eszter kissé sértetten engedelmeskedett, hiszen nem elég, hogy nem hagyták hátra a román lányt, de a srác időnként még segített is neki, ha megbotlott egy faágban. A karját nyújtotta neki, mintha csak a sétatéren illegetnék magukat.
Hajnali kettő is elmúlt, mire elérték az akácos szélét. Innen már semmi sem nyújtott igazán menedéket. A holdfény csak a répaföldek elejét világította meg úgy-ahogy, távolabb, ahol egyre sűrűbbé, kiismerhetetlenné vált a sötétség, húzódhatott az őrtornyok vonala.
– Ott megvárjuk a váltást – mutatott balra a Felügyelő. A bizonytalan körvonalú tömb egy nem túl széles kukoricatáblát rejtett. Bár a legmagasabb szál is csak a fák térdéig érhetett, mégis ezerszer jobb volt, mint a nyílt terep. Óvatosan lépkedtek, mert minden zaj, ami erősebb volt a szöcskék percegésénél, a távoli, elszórt ugatásnál vagy a ziháló légzésüknél, szinte ordításnak hatott. Mihaela, akár egy varrni tanuló kamasz lány, többször is felszisszent Eszter előtt. A hosszúkás levelek már elkezdtek száradni, és ha nem jól hajtotta őket félre az ember, vágtak, mint a borotva. Amikor már minden oldalról körülölelte őket a kukorica izgő-mozgó fala, megálltak. A Felügyelő leült a földre, s megpróbálta úgy forgatni az óra számlapját, hogy ráhulljon a fény.
– Húsz percet kell várnunk – mondta végül. – Te addig menj ki őrködni. Tíz perc múlva leváltalak.
Eszter boldogan vállalta a feladatot. Ez is mutatta, hogy a Felügyelő csak őt veszi komolyan. Csak benne látja az egyetlen lehetséges partnert. Mihaela meg is szakadhat a nagy hallgatásával, akkor is csak egy csetlő-botló senki marad, akit még egy kukoricalevél is kettévág. Két lépésnyire a táblától állította fel az őrhelyét. Innen azt is látta, ha az akácos irányából közeledett volna valaki, s azt is, ha az őrtornyok felől. A falkavart sötétség hullámai lassan elültek, megint olyan nyugodt és közömbös volt minden, mintha sosem jártak volna erre. Igazából csak a kutyáktól félt, az őrjárat sehogy sem illeszkedett ebbe a békébe. Van az a nyugalom, ami már nem tűri az embert. Akár a györkösi víkendház udvarán is ücsöröghetett volna, csak itt valahogy nyitottabb volt az égbolt, és több a szeplő. A városban mindig olyan az ég, mintha egy albérleti szoba plafonja lenne, amibe előbb vagy utóbb mindenki beveri a fejét, a hold pedig egy piszkos lámpabura, amiben ideje izzót cserélni. Ez a tágasság már a régi, otthoni tágasság volt, ami már nem is hiányozhatott. Nem engedte, hogy hiányozzon.
Megint megpróbálta elképzelni magát a saját temetésén, de folyton elrontotta a jelenetet: felnevetett a koporsóban, vagy felkönyökölt a ravatalon az ima kellős közepén. Inkább a csoki ízére gondolt, meg hogy jó lenne elmenni a tengerre ezzel a sráccal. Egyszer majdnem megbuktatták földrajzórán, mert azt mondta, hogy Romániának nincs tengere. És tényleg így gondolta. Tengerhez nagyvonalúság kell, derű és világnézet, olyan mindennapok, amelyeket áthat a sós pára. Hol van ez ebben a mogorva tengődésben? Állt a térkép előtt, és egyszerűen nem akart a Fekete-tenger kék foltjára mutatni, mert az úgyse lehet más, mint valami átverés, vagy ha volt is, akkor már biztosan fölszántották és bevetették a helyét, mint a végtelen bárágani mezőket. Ha ilyen országot akarnak, akkor ne dicsekedjenek a tengerrel. Ezt persze már nem mondta, gyáva volt hozzá, de így is igazgatói beírást kapott, amit órák után a mosdóban vésett alá az apja helyett. Pedig jó tanuló volt, nevelhető, gyúrható, csak épp nem a tanárok szeme fénye.
Alig mozdult az idő, valami mégis azt súgta, hogy a tíz perc már bőven letelt, sőt lassan már indulhatnának is. Azért még várt egy kicsit, a lélegzetvételeit számolta, hogy ne tűnjön túl buzgónak. Amikor meglátta őket, már tudta, hogy baj van. A fiú dzsekije már Mihaelán volt, és mindkettőjük arcát ugyanaz a bűntudat torzította el.
– Épp most akartam szólni – mondta a Felügyelő.
– Mégis mit?
Nem volt könnyű kimondani.
– Azt hiszem, visszamegyünk.
Eszternek elakadt a lélegzete. És ő még a lányt nézte gyereknek! Mivel nem látta az arcát, a fiú felbátorodott a hallgatáson.
– Irina nem maradhat itt.
– Kicsoda?
– Irina.
Szóval, ez a rendes neve. Irina. Szép. És nem maradhat itt. Mégiscsak okosabb volt, mint gondolta. Ezt a nyilvánvaló igazságot tartogatta a legvégére. A törékenységét, a félelmét, ami már majdnem bátorságnak tűnt. Már nem is érdekelte, hogy mit csináltak a háta mögött. Csak smároltak vagy a mellét is megmutatta, mielőtt elsírta volna magát. De hát az is hülye, aki idáig jön egy kis malackodásért.
– Én nem megyek vissza.
– Ne butáskodj, ez itt most…
– Nem megyek és kész! – emelte fel a hangját Eszter. Ez már veszélyes volt.
– Rendben – vonta meg a vállát a fiú.
Ahogy kiértek a táblából, egy távoli pontra mutatott.
– Látod azt a sötét részt a két fényes pont között? Vagy jobbra, vagy balra menj, de semmiképp ne az erdő felé. Arra drótok vannak kifeszítve, amikhez ha hozzáérsz, jelzőrakéták indulnak el és olyan világos lesz, mint nappal. Megértetted?
– Vagy jobbra, vagy balra, de ne előre – ismételte meg gépiesen Eszter. Igazából nem is értette nagyon, hogy mit mond, de már nem érdekelte. Nem volt fontos. Eltűnt a csokoládé, a tenger égszínkék foltja viszont felragyogott a térképen. Sima felület a dobrudzsai kitüremkedés után. Még vakon sem lehet eltéveszteni.
Felgyorsította a lépteit, nem akarta látni, hogy azok ketten, egy kisebb és egy nagyobb árnyék rááll az akácos felé vezető útra. Tekintetét, mint egy kampót, beleakasztotta a jobboldali fényes pontba. Úgy húzta magához, ahogy a túlpartot a kimerült úszó makacs, őrült vágyakozása. A kinti, egyre áthatolhatatlanabbnak tűnő sötétséggel csak a belsejét feszítő düh feketesége versenghetett. Ide-oda mozgott, alattomos, néma ingajárással, mintha keresné, hogy hol törhetne felszínre.
A lövés hangja valahol a gerincében állt meg. Aztán még két dörrenést hallott, majd egy sikolyt. Nem pipiskedős, kényeskedő kiáltás volt, nem szimpla ijedtség, mint amikor egér fut át a szőnyegen, hanem fájdalmas és ijedt, mintha a saját fájdalmától ijedne meg. Irina kiáltása egyértelművé és visszavonhatatlanná tette a lövés csattanását.
Először lekuporodott a földre, de amikor felfogta, hogy mi történhetett, azonnal futásnak eredt. A répaföldet már elhagyta, fölszántott, de be nem vetett területre ért. A barázdák teteje kérgesre száradt, olyan volt, mintha megkövült hullámokon rohanna. Szinte csak a lábujjaival érintette a talajt. Attól félt, ha megbotlik, már nem tud felállni. A föld átveszi a félelem súlyát és nem engedi el. Minden lépés fájt, de egy idő után az égető, szaggató fájdalom már nem jutott el hozzá, mintha a teste letiltott volna mindent, ami nem a meneküléshez tartozott. Mintha valaki más futott volna, és más viselte volna el a fájdalmat.
A földdarab végét egy árok szelte át. A tavaszi és őszi esők idején talán patakká is földuzzadt, de most csak vékony, fekete víz csillogott az alján. Ahogy lábbal előre belezuhant, bokáig elnyelte a sűrű anyag. Egy ideig úgy érezte, hogy nem is képes továbbmenni, az árok elképzelhetetlenül mély, az iszap lehúzza, összeroppantja a csontjait, hólyagosra marja a bőrét, mint a tűz. A lába mellől fölbuggyanó szag józanította ki. Valahol feljebb dögkút lehetett, s annak a bűzös leve, mintha csak pincebogarak sorjáztak volna a föld alatt, idáig szivárgott. Nem maradhatott itt. Ha itt marad, sose találják meg. A teste helyett erjedt iszapot lapátolnak majd a koporsóba. Belekapaszkodott az árokba hajló rekettyebokor ágaiba, s úgy húzta ki magát. Lépésről lépésre. A könyöke alatt forró volt a föld, az egyik tüskés ág pedig a ruháját szakította föl, égő csíkot hagyva maga után.
Odaát még nem állt föl. Hallgatózni próbált, de a saját zihálása, a fülében doboló szívverés minden zajt elnyomott. Nem tudta eldönteni, hogy a csaholást az akácos mögül vagy a kukoricatáblából sodorja-e felé a szél. A szíve úgy zakatolt, mintha a kutyafalka már odabent lármázott volna, aritmiás elszántsággal. Bár nem akarta, folyton azt képzelte el, hogy az a katona lőtte le Irinát, aki a pályaudvaron is megállította őket. Vagyis már tudják, hogy három embert kell keresni. És valaki hiányzik… A hirtelen feltámadt rémület odatapasztotta a földhöz. Ideát nyirkosabb volt a föld, keserű avar, rozsda és átizzadt testek szagát árasztotta, a megszokott délutánt az ingázókkal zsúfolt vonaton, émelygős fáradtságot és az otthon közelgő szorítását a bordái között, mert sokáig most sem maradhat. A szag húzta lejjebb és lejjebb, a puha és morzsalékos földréteg alá, ahonnan nem sarjad ki semmi, ha van is élet ott lent, csöndben lapulva várja ki a maga idejét.
Még mindig kapkodva szedte a levegőt, de oxigén helyett csak a sötétséget nyelte le, ami már kezdett összecsomósodni a gyomrában. Pár perc, és hosszú, fekete fonalakban öklendezi ki az éjszakát. Az arcához szorította a kezét, hogy ne remegjen annyira. Az érintés, mintha csak egy idegen tenyér lenne, megnyugtatta. Ahogy csitult a szívverése, imádkozni próbált a maga alkalmatlan, káromkodni való szavaival. Beszélni akart valakihez. Az apjához talán. Vagy egy szakállas emberhez, akit az albumokban látott, drága festményeken.
Tudta, hogy nemsokára fel kell állnia, ki kell választania egy fényes pontot a horizonton, és rohanni, rohanni felé bármi áron. Nemsokára hajnalodik. Az ég legalján már tétova, ezüstös rés nyílt, a most még fakó derengés lassan eléri a fákként tornyosodó őrállásokat. Felállt. A törzse, mint a cirkuszban, két gólyalábon egyensúlyozott. Bűzlött a teste az árok szagától, és szomjas volt. A hold lepedékes, száraz fénye a hátára tapadt. Megint futni kezdett, nehéz, véres léptekkel, mert a föld már karmolt, harapott. Ha meg akart állni, maga mögé képzelte a lihegő üldözőket, hogy már épp a vállukhoz emelik a fegyvert. A rémület gépként hajtotta előre. Legelő jött, puha szántó, majd homokos út, buckás, bizonytalan terep, néhány fa futott el jobboldalt, majd a csend mély kútja. Már nem hallott semmilyen zajt. Kiáltásokat, lábdobogásokat sem. A lövés előtti nyugalom hullámzott körülötte. Átért. Kimondta, hangosan kiköpte maga elé a földre. Tompán csillogott, mint egy érme. Látnia kellett, nemcsak gondolni rá, mert úgy nem ért semmit. A homokos rész lehetett a határ. Körülnézett. Itt már minden idegenként volt ismerős: a lombok, a fű, a fekete bodza bokrai.
A fényes pontról csakhamar kiderült, hogy egy csupasz égő egy kerítéssel körülzárt ház falán. Lepkék és szúnyogok rajzottak körülötte, néhány örökre a forró üvegre tapadt. A ház előtt villanyoszlopok sora futott el, majd öreges lendülettel kapaszkodott fel a dombra. Az egyik oszlop mögé bújt el. Fáradtan dőlt neki a beton hűvösének, feketén izzott a teste. Erőt akart gyűjteni, hogy bekopogjon a házhoz, vizet és ruhát kérjen, majd együtt felhívják a határőröket. Minden rendben lesz, így fogják nyugtatgatni. Egy fémlap körvonalait tapogatta ki az ujjaival. Dombornyomású volt, körömnyi betűkkel a közepén. Mohón olvasta végig. Pericol de moarte, figyelmeztetett a felirat.
Nem sírt. Dühöt sem érzett már.
Az is mindegy volt, hogy miért került ide. Sandu miatt, vagy a pénz volt kevés, esetleg ő vétett el valamit futás közben. Engedelmesen indult el a ház felé. Engedelmesen hagyta, hogy riadtan behúzzák az ajtó mögé, kapkodva ellássák a sebeit, majd leparancsolják a pincébe, a krumplis zsákok mögé egy kifakult ágybetétre, mert ott még sosem találtak meg senkit. Nem tiltakozott, amikor idegen ruhákat adtak rá másnap reggel, felültették egy szekérre, mint valami távoli rokont, aki csak a szüretre jött át, s befuvarozták a közeli település kihalt állomására. Mindent illedelmesen megköszönt, a jegyet, azt a kevés pénzt, amit kapott, kissé kábán, de megfogadta, hogy erről tényleg nem beszél senkinek, és nem is próbálja újra, vagy ha mégis, akkor nem itt, nem erre, ahol annyira cakkos a határ, hogy ha valaki rossz irányba megy, hát egy órán belül kétszer is átlépheti.

Papp Sándor Zsigmond

Papp Sándor Zsigmond

Sajgott a lába, de legalább volt valami, ami szüntelen makacssággal figyelmeztette, hogy él. Még nem tudott ennek örülni, inkább tudomásul vette, mint egy táviratot. Elek. Stop. Tizenkettőtízre otthon vagyok. Stop. Jó lenne valami meleg étel. Stop.
Az állomás falán akkor már visszafelé járt az óra.

Bővebben a könyvről: Az ezer »talán« földje

Adatok: A könyv fülszövege

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Libri Kiadó, 2011