Sjón: A macskaróka (részlet)

Posted on 2011. december 20. kedd Szerző:

0


A macskaróka - címlap

A barna bundás sarki róka olyan ördöngös módon hasonlít egy kőhöz, hogy azon csak ámulni lehet. Mikor télen a földre kushad, lehetetlenség a szemnek elválasztania a szikláktól, bizony, sokkal nehezebb, mint a fehér szőrűt, ami árnyékot vet vagy sárgán villan a havon.
A barna nőstény róka szorosan a kőhöz lapul és hagyja, hogy a vihar átsöpörjön felette. Hátsó felét a szélnek fordítja, gyűrűbe kucorodik, orrát a combja alá rejti; szeme csak résnyire nyitva, épp csak a szembogara látszik. Így figyeli az embert, aki meg se moccant azóta, hogy a hóperem alá telepedett itt, az Isten-hegy legfölső meredélyén – teljes tizennyolc órája. Azóta úgy behavazta a förgeteg, hogy nem lehet megkülönböztetni egy kőrakástól.
De az állatnak vigyáznia kell, hogy el ne feledje: az ember vadász.

Délen, a Völgyaljában kezdte a hajszát. Az ég tiszta volt, a hajnal pírja sötét, mint a legkomorabb télben. Az ember leereszkedett a réten és észak felé, a hegyeknek vette az irányt, a Kis-sziklához. Ott még nem esett hó.
Ahogy odaért, mozgást látott a domb tetején. Benyúlt a kabátja alá, elővette a messzelátót, széthúzta és a jobbik szeméhez emelte: Igen, kétség nem fér hozzá!
Csalfamenyét volt az.

A róka teljesen gyanútlannak tűnt. Mozdulataiból ítélve falat után kajtatott, hogy éhét csillapítsa. Nyugodtan viselte magát, semmi más nem foglalkoztatta.
Az ember jobban szemügyre vette. Csak a rókára figyelt; bár megtudhatná, mire készül, merre veszi az útját, miután a dombháton felhagyott a szimatolással. Az állat hirtelen nekiiramodott, a férfi nem tudta, mivégre. A róka egész magatartása arról tanúskodott, hogy nagy veszedelmet érez. Az emberről nem szerezhetett tudomást – szokványos úton legalábbis. Az egyedüli magyarázat az lehet, hogy megérezte a szándékát: Az ember vadászni akart.

Felkapaszkodott a dombra. Próbálta a róka képét élesen az elméjébe vésni, hogy később könnyebben megtalálja: „Úgy surran a havon, mint a nyíl.”
A dombtetőre felérve megvizsgálta a róka nyomait. Az egyik lábnyomot hüvelyk- és mutatóujja között méregette; jókora állat lehet. Az ujjbegyén egy hópelyhen fényes szőrszál maradt – világosan látszott a színe: gesztenyebarna. Nyugat felé függőleges felhősávok.
Talán vihar készül.
A róka sehol.

A csapás tisztán kivehető volt, egészen míg a szem ellátott. A férfi fürgén gyalogolt, hátában a széllel. Most nem számított, ha a róka megérzi a szagát; tudja már úgyis, hogy követik. Néha meg-megállt és körülkémlelt. Ugyanazt a módszert használta, mint az imént. Minden gondolatát erre irányította, hogy kitalálja, melyik úton szalad a róka, és hol érhet a nyomába. Egyszerre valami megsúgta neki, hogy merre igyekszik a róka, hol érhet a nyomába: „Északra tart a fennsíkon. Élesen elkanyarodik keletnek, ott meg a Kövesmező kezdődik, nincs ott semmi, csak kavics; jó rejtekhely a barna bundás ravaszdinak.”
Túlzásba vitte volna az óvatosságot a róka? Minden idegével átadta magát a veszélynek – és beengedte ezáltal az embert a tudatába? Nem ügyelt volna, hogy az embert távol tartsa magától? Üzent a róka az embernek?

A mezőn szélcsend volt és harapós fagy; csupán enyhe szellő érintette az arcát. A férfi barna rögöt pillantott meg a messzi-messzi távolban, észak felé. Megtorpant, várt. Némi idő múlva a rög megmozdult. És kisvártatva barna róka emelkedett fel a sziklák közül.
– Igen, ott van!
Micsoda pompás állat volt! Sötét, mint a föld, bozontos, hatalmas farokkal, láthatóan ideges, rebbenékeny. A róka felszökkent és hirtelen, fürge ugrásokkal elszaladt.
A férfi nekilódult.
Úgy lett, ahogy sejtette; a róka egyenesen az omlás felé tartott. De épp mielőtt elnyelte volna a fehér örvény, egyszerre megállt és a férfi irányába nézett. Aztán megint nekiiramodott, mint a kilőtt nyíl. Süvített valami a levegőben. Hirtelen hófajd suhant el közvetlenül a férfi mellett; a szél sodorta. Sólyom követte, magasan repülve, egyenletes és biztos szárnycsapásokkal. Hátat fordított a szélnek, szorosabbra húzta magán a sálat és a vállszíjat háromszorosan körbetekerte a jobb karján, hogy a tarisznya a csípőjéhez simuljon. Még épp idejében elérte a vihart.

Súlyos léptekkel küzdött a vak hófúvásban.
Eleinte kavics volt a lába alatt, s az út nem volt nagyon rossz, de a hó gyorsabb volt; nehezebb lett a járás. A sejtésére kell hagyatkoznia:
„A róka néha gyermekien kényes a rossz időre. Beássa magát a hóba vagy elbújik mélyre a lyukba, a fagyhatár alá; s ott is marad, míg a förgeteg tovább nem áll.”
Most van esélye, hogy csökkentse a távolságot maga és a ravaszdi között.

Épphogy tovább tudott araszolni.
Mikor már azt hitte, hogy beérte a rókát, hirtelen mélyült a hó. Már egészen az ágyékáig ért – s a következő lépésnél az ember megrekedt a hóban.
Nem jutott se előre, se hátra; az orráig se látott.
Hó örvénylett körülötte mindenfelől, felülről és alulról.

Sjón

Sjón

Az este folyamán a vihar erősödött, fagy kúszott a ruhája alá, noha vastagon volt öltözve, fázni kezdett, reszketése ébren tartotta. Úgy döntött, hagyja, hogy a hó belepje. Közben mozgolódott egy keveset, így a hókéreg biztos menedéket nyújtott neki a szél ellen.

Közepes termetű volt, zömök, mellkasa vaskos. Vonásai durvák, homloka közepesen magas, de széles, és ez adta arca jellegzetességét. Apró, acélszürke szeme mélyen ült a bozontos, összenőtt szemöldök alatt. Orra nagy volt, húsos. Arcvonásait és állát elrejtette a vörhenyes, ezüsttel csíkozott szakáll, amely egészen a mellkasáig leért. Földbarna haja már szürkült. Felül a bal orrcimpáján domború anyajegy ült. Ilyen volt az ember a hóbucka belsejében.

Fagyos volt az éjszaka, a hosszabbik fajtából.

(Egyed Veronika fordítása)

Bővebben a könyvről:

Adatok: A könyv fülszövege

Sjón: A macskaróka

Magvető Kiadó, 2011