Grancsa Gergely (szerk.): Nem mondtam nemet (részlet)

Kiss Judit Ágnes: Augusztus, éjszaka

Négy hónapja vagyunk együtt Péterrel, amikor felteszi a kérdést. Nem direkt, annál azért jobban ismer, tudná, hogy zavarba hozna, nem is egyszerűen zavarban, hanem kínban, és menekülni akarnék. Csak így: „mikor alszol nálam?”

Mindketten tudjuk, akkor is tudnánk, ha nem csókolózás közben kérdezné, mit jelent, sejtettem is, hogy előbb-utóbb valahogy itt kötünk ki, végül is ez így normális. Tudom, hogy szeret, én is szerelmes vagyok belé, nem élném túl, ha elveszíteném, valamit válaszolnom kell, mert a hallgatás elutasítás, nem beleegyezés. Meg kell tudnia akkor is, ha nevetségessé válok.

„Én még senkivel sem…” A levegőben hagyom üresen a mondat végét, de Péter nevet, megsimogatja az arcom, „tudom, kicsim”. De honnét tudja?

Meg se gondolom, mikor megkérdezem, mennyire pontos szó, hogy meggondolatlanul kérdezem, rögtön meg is bánom, mert válaszol, azt mondja, ha nem lennék szűz, már rég megfogtam volna a farkát.

Mégis sikerült, kínban vagyok, bekapcsol a menekülési ösztön, Péter jól ismeri, számtalanszor rohant már utánam, most időben elkapja a karom, békítő a mozdulat, amivel visszahúz, mondana is valamit, de a szavába vágok, és elmondom, hogy nekem mennyire fontos, hogy ne akárkivel és akárhogy, hanem azzal, akit nagyon szeretek, és ő is engem, akivel akár egy életet is el tudnék tölteni. Magához húz, miközben beszélek, a mellkasába motyogom az utolsó szavakat.

Azt mondja, ezt szereti bennem, hogy ennyire romantikus vagyok. Aztán eltart magától, a szemembe néz, és azt kérdezi: „te tényleg azt gondolod rólam, hogy én nem veled akarom leélni az életem?” Látom magam előtt a karcsú, tornyos templomot, a fehér ruhámat, a virágcsokrot. Péter mosolyát. Jobban izgalomba hoz ez a kérdésnek álcázott vallomás, mint a csók, visszabújok a mellkasára, nem hagyja, megint a számat keresi, én meg a csókolózásba menekülök a válasz elől. Mert még mindig nem feleltem a kérdésre, hogy mikor alszom nála.

Nyár van, június, mindjárt vége a tanévnek, eddig ha komolyan szóba is jött volna köztünk, amit Péter együtt alvásnak nevez, nem lett volna lehetőségünk rá: korán kell otthon lennem esténként, hétvégén tanulnom kell, most is a vonatot várjuk, megyek haza. De jön a nyári szünet, többet leszünk együtt, és nem lehet ezt tovább húzni. Péter nem sürgetett, nem mondhatom, hogy nem türelmes, minden más fiú már rég rám mászott volna, a lányok azt mondják, meg azt is, hogy nem lehet egy pasit a végtelenségig váratni, mert keres magának mást, aki könnyebben elérhető. De nem jelenthetem ki, hogy majd a nászéjszaka után, az tényleg nevetséges, és amúgy is, kit érdekel maga a nászéjszaka? Csak szeretném, hogy én akarjam.

Van egy nyaralójuk Leányfalun, apró házikó, megbújik a sok terpeszkedő villa között a hegyoldalban, egyszer voltunk már ott tavasszal, cseresznyevirágzáskor,de képtelenek voltunk bekapcsolni a fűtést, és inkább hazajöttünk. Ha akkor működik a konvektor, lehet, hogy már túl lennénk az egészen, bár talán akkor még Péter is korainak érezte volna. A szalagavatón jöttünk össze, én figyeltem már hónapok óta, a lányok mondták, hogy vegyem már észre, hogy néz, hogy tetszem neki. Nem hittem, hogy tényleg, nem vagyok ehhez hozzászokva, aztán beszélgetni kezdtünk, végül elkísért a vonathoz. Lekéstem, tehetetlenül néztem, ahogy kihúz a szerelvény az állomásról, egyre kisebb lesz. A következő egy óra múlva jön, te jó ég, mikorra érek haza. Péter azt mondja, aludjak nála. Megrémülök, ez vajon csak udvariasság, vagy rögtön le akar fektetni. Rázom a fejem, megértően bólint, és felajánlja, hogy megvárja velem a következőt, pedig rohadt hideg van, undorító, nyirkos, február idő. Átkarol. Először furcsa, aztán egyre kevésbé idegen. Mire megcsókol, egészen természetes.

A tavaszi szünetben már tudták a szüleink is. Anyán érzem, hogy mondani akar valamit, és sejtem is, hogy mit, de nem akarok erről beszélni vele, annyira ciki lenne. Biztos nem felvilágosítani akar, hanem valami mást, kerülöm, nem engedem, hogy szóba hozza. A lányokkal se beszélek erről, félek, hogy kinevetnek, ők már rég túl vannak rajta, lesöpörnék az aggályaimat azzal, hogy ha szeretjük egymást egy fiúval, akkor ennek kell jönnie, vagy vénkisasszony maradok.

A vonat begördül, a kérdés a levegőben marad, Péter nem teszi fel többet, pedig éjfélig csetelünk. Anya nem is érti, hogy miért nem beszélünk telefonon, wifin még a videóhívás is ingyenes, ők annak idején addig lógtak a kagylón, míg rájuk nem dörrentek, hogy magas lesz a számla. Elképzelem anyát, amint egy kagylón lóg, fekete tengeri kagylót képzelek. Ő épp úgy nem ért semmit, ahogy én nem értem, hogy lehet egy kagylón lógni, beszélni egy falhoz rögzített készüléken, hogy más is hallja, amit mondok.

A leányfalui nyaralóba végül társasággal megyünk, cseresznyét szedünk, meg cseresznyébe oltott meggyet, két hatalmas fa áll a kertben, mászkálunk az ágak között, ott alszunk mindnyájan, este szalonnát sütünk a tűznél, másnap a fák árnyékába menekülünk a kánikula elől. De Péter vár, úgyhogy nem történik semmi.

Telik a nyár, családi nyaralások, nem találkozunk annyit, mint a suliban, mégis félek, hogy Péternek feltűnik a halogatás. Cseten egyre többször ír erről,én meg úgy válaszolok, mint aki pont úgy akarja, mint ahogy ő, csak a körülmények meg a szülők. Akarom is, szerelmes vagyok, és pont erre vágytam, hogy legyen valaki, akit ennyire, akiben meg merek bízni. Várom, hogy a szerelem és a vágy átrepítsen az akadályon, mégis előttem magasodik, nem tudom, miből és mikor épült. Egyre több bennem a szorongás.

A következő Leányfalun töltött éjszaka előtt megjön. A fiúk azzal hencegnek, jó kapitány a vörös tengeren is hajózik, de a lányok szerint ez kamu, egyik se akarja valójában, csak menőzni lehet vele egymás előtt. Nekem meg fáj a hasam. Péter gyógyteát főz, körülöttem sündörög, lesi, mire van szükségem. A ház felforrósodik, nincs benne légkondi, nem lehet benn megmaradni. A cseresznyefa alá költözünk. Most sokkal kevesebbet csókolózunk, és Péter sem simogat állandóan. Megérti, ha elhúzódom, nem erősködik, nem sértődik meg. Inkább beszélgetünk. Nem romantikus, hanem meghitt. Mintha évek, évtizedek óta együtt lennénk. Estére feltámad a szél, esni is kezd, bemenekülünk a házba. Szorosan összebújva alszunk. Reggel Péter kávéval ébreszt, rántottát süt a rozsdás főzőlapon. Tudom, hogy nem azért. Hogy nem volna szabad úgy éreznem, tartozom neki bármivel is, mégis piszkál valami, hogy most már itt az ideje. Hogy akarjam végre jobban. Jobban, mint ő.

És most itt vagyunk megint. Augusztus van, szinte eltelt a nyár. Három teljes napig miénk a nyaraló. A házban elviselhetetlenül forró és fülledt a levegő. Az első nap kirándulunk, eltévedünk a hegyen, hatalmasat kell kerülni, mire visszaérünk. Szinte eldőlünk az ágyon, nem akarunk semmit, csak pihenni, hiába vagyunk hullafáradtak, nehéz elaludni a melegben. Másnap mindketten tudjuk, hogy itt az idő, mintha kijöttünk volna a templomból, és kettesben maradnánk, lassan veszem le a menyasszonyi ruhát, és nincs már miért nemet mondanom. Egész nap ölelgetjük és csókolgatjuk egymást. Az estét várjuk, amikor már senki nem láthat meg.

Péter megágyaz a cseresznyefa alatt. Kihordja az összes polifoamot és paplant a házból. Ez lesz a nászi ágyunk. Párnát igazít a fejem alá. Vetkőztet. Csókol és simogat. Máskor is voltunk már így, összebújva, meztelenül, simogattuk egymást, és kívántam őt, most viszont mintha egy súlyos függöny zuhanna le bennem. Nem felizgulok, csak izgulok, mint dolgozat előtt. Nem érzek semmi mást. Később már ezt a lámpalázat sem. Direkt nem ittam, józanul, ítélőképességem és büntetőjogi felelősségem teljes tudatában akarok vele… akarom vele csinálni. Az alkohol eltompítana. Péter ivott egy pohár bort. Talán ő is izgul, pedig neki nem én vagyok az első, tudom, elmondta, ki mindenkivel volt már együtt. Nem vagyok féltékeny. Azt hiszem, örülök, hogy nem fog bénázni. Hogy vigyázni fog rám. Megígérte. Szeretem, mondogatom magamnak, őrülten szeretem, szerelmes vagyok, imádom érezni a nyelvét a számban, a kezét a mellemen, izgató, ha a fenekemet simogatja. Most megteszi mindezt, de nem tölt el az ismerős feszültség.

Péter a lábam között ügyködik, próbálom figyelni, mit csinál, próbálok koncentrálni az érzésre, de sokkal erősebb, hogy a bal lapockám alatt egy kő lehet, nyomja, de csak akkor tudnám kiszedni, ha felemelném az összes gondosan odasimított derékaljamat, és megzavarnám Pétert abban, amivel foglalkozik. Velem foglalkozik. A fejét épp csak elérem kinyújtott kézzel, simogatom a haját, elképzelem a hullámos, fekete fürtöket, ahogy először megcsodáltam, ahogy a homlokába hullanak. Szeretem és akarom. Akkor éreznem kell.

A fülem mellett idegesítő vékony hang: megjöttek a szúnyogok. Létezik egyáltalán romantika, mikor a valóságban a természet lágy ölén kemények a kövek, a jó illatú széna szúr, és tengerparton hentergéskor homok megy a füledbe? Most még leállíthatnám. Most még mondhatnék nemet… Még most is, igen.

Most már nem. Érzem, ahogy bennem van, sokkal nagyobb, mint gondoltam. Nem fáj, nem mondhatnám, inkább feszít, mintha túl nagy falatot próbálnék lenyelni. Aztán ez a feszítés is lassan múlik, mintha feloldódna. Szinte iszapos alattunk a takaró a nedvességtől. Valaminek történnie kellene. De csak a csalódás marad, hogy ennyi az egész, nem történik meg a csoda. Nem több, mintha megvakarnám a hasam, ahol nem is viszket. Ez az, amitől annyira féltem, és amit annyira vártam? Amiről mindenki beszél, ami körül az egész világ forog, az összes film, amit megnézek, az összes szám, amit valaha meghallgattam? Ennyi az egész?

Péter megpróbál megcsókolni, elfordítom a fejem, zavar a szaga, a bor és az én szagom keveredik benne. Remélem, nem bántom meg, de most nem törődik vele, egyre gyorsabb, és tudom, hogy lemaradtam, nézem az állomásról kihúzó szerelvényt. elem nem történt semmi. Szerintem nem véreztem. Nem az ártatlanságomat veszítettem el, micsoda ostobaság! Csak a lehetőséget, a nemtudást, hogy milyen lehet, hogy lehet másmilyen. Hogy tényleg csoda, szilveszteri tűzijáték, hogy ősrobbanás és csillaghullás. Csak egy nagy falat valami nem is finom ételből. Péter rám borul, végre megszólal, hogy megint ő legyen az, akit szeretek. Szeretem, mondogatom magamnak, őrülten szeretem, szerelmes vagyok. Üres vagyok. Nincs miről álmodoznom. Kioperálom a hátam alól a követ. Megvakarom a szúnyogcsípést a karomon. Még jobban viszket.

Grancsa Gergely (szerk.):
Nem mondtam nemet – novellák
Pagony Kiadó, Budapest, 2026
Tilos Az Á sorozat
206 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft