Robert Seethaler: A trafikos (részlet)

1937-ben egy nyár végi vasárnapon szokatlanul heves zivatar zúdult le Salzkammergutra, ami Franz Huchel eladdig jobbára eseménytelenül folydogáló életének váratlan és egyben következményekkel terhes fordulatot adott. Franz már az első távoli égmorajlás hallatán beszaladt a halászházikóba, ahol anyjával élt az Attersee mellett fekvő kis Nußdorfban, és bebújt az ágyba, hogy meleg dunnabarlangja biztonságából hallgassa a félelmetes robajt.
A szél innét is, onnét is rángatta a kunyhót. A gerendák nyögtek, az ablaktáblák csapkodtak, a tetőn pedig rezegtek a sűrű mohával benőtt fazsindelyek a viharban. Szél hajtotta eső verte az ablakot és fullasztotta cserepükbe a lefejezett muskátlikat. A nyűtt ruhás láda fölött úgy imbolygott a vas-Jézus, mintha bármelyik pillanatban kitéphetné magát a szögei alól, és leugorhatna a keresztről, a közeli part felől pedig odahallatszott a halászbárkák reccsenése, amint a felkorbácsolt hullámok oda-odavágták őket a partfalnak.

Amikor a zivatar végre kitombolta magát, és az első bátortalan napsugarak a több generáció nehéz halászcsizmái által kitaposott, koromfekete fapadlón az ágyig settenkedtek, Franz hirtelen támadt kellemes érzésében összegömbölyödött, de mindjárt ki is dugta fejét a dunna alól, hogy körülnézzen. A kunyhó nem dőlt össze, Jézus még mindig a kereszten lógott, a vízcseppek pettyezte ablakon pedig magányos muskátliszirom virított, mint valami haloványpiros reménysugár.

Franz kimászott az ágyból, és odament a konyhasarokba, hogy fölmelegítsen egy zsíros tejjel felöntött bögre kávét. A tűzifa száraz maradt a tűzhely zugában, és úgy égett, mint a szalma. Franz egy ideig nézte a világos lobogást, aztán hirtelen reccsenéssel kivágódott az ajtó. Anyja állt az alacsony ajtókeretben. Frau Huchel vékony, negyvenes nő volt, még mindig egészen takaros, habár egy kicsit már megszikárodott, akárcsak a legtöbb helybéli, akiket megviselt a munka, amit a környező sóbányákban, az istállóban vagy a nyaralókat elszállásoló fogadók konyháján végeztek. Frau Huchel csak állt ott, fél kezét az ajtófélfának támasztva, zihálva, lehorgasztott fejjel. Köténye testéhez tapadt, haja vad pászmákban a homlokára ragadt, orra hegyéről esőcseppek pottyantak le lassú egymásutánban A háttérben a felhőktől szürke ég alatt komoran magaslott a Schafberg, amelyen itt-ott már újra kitisztult egy-egy kék folt. Franznak önkéntelenül arra a ferdére faragott Mária-képre kellett gondolnia, amelyet valaki egyszer nagyon régen a nußdorfi kápolna ajtófélfájára szegezett, az eső meg a hó pedig idővel csaknem teljesen felismerhetetlenné tett.

– Megáztál, mama? – kérdezte Franz, egy zöld ággal piszkálva a tüzet. Frau Huchel fölemelte a fejét, és akkor a fiú látta, hogy anyja sír: könnyei összemosódtak az esővel, válla meg-megrázkódott.

– Mi történt? – kérdezte Franz ijedten, és bedugta az ágat a füstölni kezdő tűzbe. Válasz helyett Frau Huchel ellökte magát az ajtófélfától, tett néhány bizonytalan lépést a fia felé, majd megtorpant a szoba közepén. Egy pillanatig mintha keresett volna a szemével valamit, azután tehetetlenül égnek emelte a kezét, és térdre rogyott.

Franz tétován odalépett hozzá, kezét anyja fejére tette, és ügyetlenül simogatni kezdte a haját.

– De hát mi történt? – ismételte meg rekedten. Valahogy furcsán és bután érezte magát. Eddig mindig fordítva volt: ő bőgött, és az anyja simogatta. Tenyere alatt finomnak és törékenynek tűnt az anyja feje, a fejbőr alatt érezte a meleg lüktetést.

– Vízbe fúlt – válaszolta anyja halkan.
– Kicsoda?
– A Preininger.

Franz megdermedt. Néhány pillanatig még anyja fején nyugtatta a kezét, azután visszahúzta. Frau Huchel kisimította a haját a homlokából. Azután fölállt, megfogta a köténye csücskét, és letörölte vele az arcát.

– Telefüstölöd itt nekem az egész kunyhót! – mondta halkan, kivette a zöld ágat a füstből, és felszította a tüzet.

Alois Preininger saját állítása szerint a leggazdagabb ember volt egész Salzkammergutban. Igazság szerint csak a harmadik leggazdagabb volt, ami mérhetetlenül dühítette, egyszersmind azonban azzá a becsvágyó akarnokká is tette, aminek később mindenki megismerte. Birtokolt néhány hektár erdőt meg legelőt, egy fűrészüzemet, egy papírgyárat, a környék utolsó négy halüzemét, ki tudja, hány kisebb-nagyobb parti telket a rajta álló felépítménnyel együtt, valamint két komphajót és egy kirándulóhajót, meg egy autót, ami állítólag négy kilométeren belül az egyetlen volt: egy pompázatos bordó Austro-Daimlert, ami azonban a Salzkammergutra jellemző módon folyton sártengerré váló utak miatt egy rozsdás bádogbarakkban sínylődött.

Alois Preiningeren nem látszott meg a hatvan év, még mindig ereje teljében volt. Szerette önmagát, a szülőföldjét, a jó ételeket, az erős italokat meg a szép nőket. Mindamellett a szépség inkább szubjektív és ezért relatív dolog volt nála. Alapjában véve minden nőt szeretett, merthogy minden nőt szépnek talált. Franz anyjával évekkel korábban ismerkedett össze egy nagy tavi mulatságon. Az asszony az öreg hársfa alatt állt égszínkék ruhában, és a vádlija olyan világosbarna, sima és makulátlan volt, mint a bordó Austro-Daimler faborítású kormánya. Preininger frissen sült halat rendelt, hozzá egy korsó mustot meg egy üveg cseresznyepálinkát, és miközben ettek és ittak, meg sem próbáltak kitérni egymás tekintete elől. Nem sokkal utána polkát jártak, később meg még keringőztek is, apró titkokat sugdosva egymás fülébe. Azután kart karba öltve sétáltak a csillagokkal pöttyözött tó körül, majd egyszer csak a bádogbarakkban, azután pedig az Austro-Daimler hátsó ülésén találták magukat. Az ülés kellőképp széles volt, a bőr puha, a lapos rugók meg olajozottak, mindent összevetve sikeresnek bizonyult az este. Attól fogva rendszeresen összejöttek a bádogbarakkban. Rövid, kirobbanó találkozások voltak, minden követelőzés és elvárás nélkül. A hátsó ülésen zajló kellemesen izzadós találkozásoknak azonban volt egy további, ha lehet, valamivel még kellemesebb mellékhatása Frau Huchel számára: minden hónap végén nem éppen jelentéktelen összegről szóló csekk érkezett a nevére a nußdorfi takarékpénztárba. Ez a rendszeres pénzáldás tette lehetővé, hogy Frau Huchel beköltözzön a közvetlenül a víz mellett álló egykori halászkunyhóba, naponta egyszer meleget egyen, évente kétszer elbuszozzon Bad Ischlbe, hogy a Café Esplanadéban megigyon egy forró csokoládét, és a szomszédos méteráruboltban vegyen magának pár méter vásznat egy új ruhára. Fia, Franz számára pedig azzal a haszonnal járt Alois Preininger gáláns gesztusa, hogy a többi parasztfiúval ellentétben neki nem kellett valami nyomorúságos fizetésért egész nap sóbányajáratokban vagy szemétdombokon kúsznia-másznia, hanem reggeltől estig az erdőben sétafikálhatott, a stégen süttethette a hasát, vagy ha rossz idő volt, egyszerűen ágyban maradhatott, és gondolataiba vagy ábrándjaiba merülhetett. Ám ennek most vége szakadt.

Alois Preininger, ahogy azt már majdnem negyven éve szokta – és ebben csak nagy ritkán gátolta meg egy-egy zavaró tényező, például az első világháború vagy a fűrészüzemben kitört tűzvész –, ezt a vasárnap délelőttöt is az Arany Lipót vendéglő törzsasztalánál töltötte, szarvassültet fogyasztott párolt káposztával és szalvétagombóccal, továbbá nyolc kis korsó sört és négy kisüstit, és mélyen zengő basszusán mindenféle nagy fontosságú dolgot fejtett ki a felső-ausztriai műemlékvédelemről, az Európában viszketegség módjára terjedő bolsevizmusról, az ostoba zsidókról, a még ostobább franciákról és az idegenforgalomban rejlő már-már határtalan lehetőségekről. Amikor aztán végül déltájban, kissé elálmosodva, hazafelé támolygott, különös csönd támadt körülötte. A madarak eltűntek, a rovarok elhallgattak, és a vendéglőben a még izzadságtól fénylő tarkója körül döngő döglegyeknek is nyomuk veszett. Az égbolt súlyosan nehezedett a tóra, a víztükör kisimulva feküdt alatta. Még a nádas sem rezdült. Mintha megaludt volna a levegő, az egész vidéket csöndes mozdulatlanságba zárva. Alois az Arany Lipót kocsonyájára gondolt: azt kellett volna rendelnie, nem pedig szarvassültet, ami most minden kisüsti ellenére úgy nyomta a gyomrát, mint a kő. Ingujjával letörölte homlokáról az izzadságot, és végignézett a víztükrön, ami bársonypuhán és kékesfeketén terült el a szeme előtt. Azután levetkőzött.

A víz kellemesen hűs volt. Alois nyugodtan tempózva úszott, az alatta rejlő sötét mélybe fújtatva a levegőt. Amikor a tónak majdnem a közepéig jutott, lehulltak az első esőcseppek, újabb ötven méter után pedig már úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Egyenletes zápor szakadt a tóra, súlyosan csapódtak a vízre az esőcseppek, az ég feketeségét vastag esőzsinórok kötötték a tó feketeségéhez. Szél kerekedett, csakhamar viharrá dagadt, tajtékossá korbácsolva a hullámtarajokat. Az első villám egy pillanatra valószerűtlen, ezüstös fénybe borította a tavat. Fülsiketítő volt a mennydörgés. Akkorát robajlott, mintha szét akarná szakítani a világot. Alois fölnevetett, és karjával meg lábával vadul paskolta a vizet. Kurjongatott élvezetében. Még sosem érezte magát ennyire elevennek. A víz sistergett körötte, az ég beszakadt fölötte, de ő élt. Élt! Kinyomta felsőtestét a vízből, és nagyot kiáltott föl a felhőkbe. Épp ebben a pillanatban csapott le a villám a fejére. Tündöklő világosság töltötte be a koponyáját, és a másodperc töredékéig mintha az örökkévalóság érzete sejlett volna fel benne. Azután megállt a szíve, és Alois csodálkozó arccal, finoman csillogó légbuborékok fátylába burkolva a tó fenekére süllyedt.

A temetést a nußdorfi községi temetőben tartották, népes sereglet előtt. Sokan eljöttek a környékről, hogy végső búcsút vegyenek Alois Preiningertől. Mindenekelőtt fekete fátylas nők gyűltek össze feltűnően szép számban a sír körül. Sok volt a sírás és zokogás, Horst Zeitlmaier, a fűrészüzem rangidős művezetője pedig jobb kezének három ujjcsonkját a mellére téve remegő hangon kipréselt magából néhány szót:

– Preininger jó ember volt – mondta –, és amennyire tudjuk, sosem lopott meg vagy csapott be senkit. A szülőföldjét pedig úgy szerette, hogy annak párja nincsen. Már kisfiú korában is nagy kedvvel ugrott bele a tóba. Múlt vasárnap tette utoljára. Most az Úristennél lakozik, mi pedig minden jót kívánunk neki. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen!

– Ámen! – felelték rá a többiek. – Pedig milyen jó étvágya volt! – súgta valaki, és a körötte állók elérzékenyülve bólogattak. Az egyik fekete fátyol alól csukladozó sírás hallatszott, itt-ott váltottak még néhány szót – majd szétszéledtek.

Hazafelé menet Franz anyja felhajtotta fátylát, és kipirosodott szemével belehunyorgott a napba. A tó nyugodtan terült el, tompán fénylőn. A sekély vízben daru álldogált, mozdulatlanul várva a következő halat. A túlsó parton gőzhajó kürtje harsant, az indulást jelezve. A Schafberg úgy állt a háttérben, mintha odafestették volna, a tiszta levegőben pedig fecskék cikáztak.

– Preininger elment – szólalt meg Frau Huchel, kezét Franz karjára téve –, az idők meg nem lesznek jobbak. Valami lóg a levegőben. – Franz óhatatlanul fölfelé irányította a tekintetét. De nem volt ott semmi. Anyja fölsóhajtott. – Tizenhét éves vagy már – mondta. – De még mindig egész finom a kezed. Olyan finom és fehér, mint egy lányé. A magadfajta nem mehet az erdőre dolgozni. A tóra meg pláne nem. És a nyaralók se tudnak mihez kezdeni az ilyennel. – Közben már megálltak, Frau Huchel keze még mindig melegen és puhán fia karján nyugodott. Odaát elindult már a komp, és kezdett lassan átdohogni a tavon.

– Gondolkodtam egy kicsit, Franzi – mondta az anya. – Van egy régi barátom. Időtlen időkkel ezelőtt itt lubickolt nálunk a tóban egy nyáron át. Otto Trsnjek a neve. És ennek az Otto Trsnjeknek Bécs kellős közepén van trafikja. Igazi trafik újsággal, cigarettával meg minden egyébbel, ami hozzátartozik. Ez már önmagában sem volna rossz, de amitől még jobb az egész: tartozik nekem egy szívességgel.
– Miért?

Anyja megrándította a vállát, és ujjai hegyével helyre húzkodott egy fátyolredőt.

– Forró volt az a régi nyár, mi meg fiatalok voltunk, és csak a butaságon járt az eszünk…

A parton álló daru hirtelen megrázta a fejét, csőrével beleszúrt néhányszor a levegőbe, kiterjesztette a szárnyát, és fölszállt. Egy ideig még követték a röptét, amíg végül le nem bukott és el nem tűnt a nádas mögött.

– Ne gondolkodj ezen, Franzi, jóval azelőtt volt még, hogy az ölembe pottyantál – mondta az anyja. – Mindenesetre írtam neki. Mármint Otto Trsnjeknek. Hogy lenne-e munkája számodra.
– És?
Válasz helyett Frau Huchel benyúlt kötött kabátja alá, és kihúzott egy hivatalosnak tűnő cédulát. Távirat volt, szabályos kék nyomtatott betűkkel: joejjoen a fiuu stop de ne szaamiitson tuul sokra stop koeszoenoem stop otto stop

– Ez akkor most mit jelent? – kérdezte Franz.
– Ez azt jelenti, hogy holnap útnak indulsz Bécsbe!
– Holnap? De hát az nem lehet… – habogta ijedten Franz. A következő pillanatban az anyja szó nélkül lekevert neki egy pofont. Olyan váratlanul érte az ütés, hogy a fiú két lépést oldalra tántorodott tőle.

Fordította: Blaschtik Éva