A címkék nélküli ember | Anthony Hopkins: Jól csináltuk, kölyök!

Paddington |

Vannak olyan emberek, akikről azt hisszük, már mindent tudunk, vagy legalábbis mindent, ami érdekel. Anthony Hopkins is ilyen. Shakespeare-színész, kétszeres Oscar-díjas, Hannibal Lecter megformálója, zeneszerző, rendező, lovaggá ütött legenda. Mit tudna még mondani magáról csaknem kilencvenévesen? Nos, meglepően sokat. Ráadásul nem azt, amire számítunk.

Bevallom, amikor megláttam a Jól csináltuk, kölyök! magyar kiadását, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Tényleg megéri ennyiért piacra dobni egy újabb hollywoodi memoárt? Aztán végül az angol hangoskönyvet hallgattam meg. (Tulajdonképpen senkinek nem kell lemondania róla: a magyar kiadás bizonyára a könyvtárakban is elérhető, az angol hangoskönyv pedig megtalálható a Spotify-on.) Egy biztos, ezt a történetet minél több embernek lenne érdemes megismernie.

Anthony Hopkins ugyanis nem legendát épít. Épp ellenkezőleg: lebontja. A könyv legnagyobb erénye az őszintesége. Olyan természetességgel ír alkoholizmusáról, depressziójáról, kudarcairól, tönkrement házasságairól vagy arról, hogy milyen sokáig menekült saját maga elől, hogy az ember néha el is felejti: egy világsztár történetét hallgatja. Nincs önsajnálat, nincs önfelmentés. Hopkins egyszerűen elmeséli, mi történt vele, és ha hibázott – márpedig sokszor hibázott –, azt ugyanilyen természetességgel ismeri el. Ez ma ritkább, mint hinnénk.

Persze szó esik a legendás szerepekről is. Hannibal Lecterről, Nixonról, A napok romjairól, vagy Laurence Olivier-ről, akitől pályája elején rengeteget tanult. De meglepő módon ezek abszolút egyáltalán nem tengenek túl a könyvben. Hopkins sokkal inkább arról számol be, hogyan lett abból a kisfiúból világhírű színész, akit gyerekkorában tanárai és sokszor még a saját családja is lassúnak, ügyetlennek vagy egyszerűen tehetségtelennek tartottak. A cím is erre utal: mintha idős önmaga megszólítaná azt a bizonytalan walesi kisfiút, és csak ennyit mondana neki: Jól csináltuk, kölyök!

Különösen érdekesek azok a részek, amikor saját személyiségéről beszél. Azt írja, ma valószínűleg Asperger-szindrómával diagnosztizálnák, de soha nem vágyott arra, hogy címkéket aggassanak rá. Nem keres magyarázatokat, nem akar utólag felmentést találni. Inkább csak megjegyzi, hogy ez talán sok mindent megmagyaráz. Például azt is, hogyan volt képes szinte eidetikus (vagyis fotografikus) memóriával elsajátítani a szövegeket. Nemcsak a saját szerepét tudta kívülről, hanem gyakran az egész darabot. Ahogy meséli, kétszázszor ismételte el ugyanazokat a mondatokat, amíg azok teljesen természetessé nem váltak. Ez egyszerre lenyűgöző és kicsit ijesztő is.

• Olvass bele!

Egyáltalán nem idealizálja a színészi pályát – ezt lehet szimpatikusnak is találni. A színházi életet egy idő után unalmasnak találta. Sokkal jobban élvezte a filmforgatások változatosságát, az új embereket, az új helyszíneket. Ez talán meglepően hangzik egy olyan embertől, aki a brit színház legnagyobbjai között nőtt fel, de éppen ettől hiteles. Hopkins nem azt mondja, amit elvárnánk tőle, hanem amit valóban gondol.

A hangoskönyvről muszáj külön is beszélnem. Az utóbbi időben több memoárt is végighallgattam kutyasétáltatás közben. Okos színész (és/vagy jó szellemíró) maradandó olvasmányélményt tud nyújtani, de nagyon nem mindegy, hogy a könyvet – akármilyen jó is az írott szöveg – ki olvassa fel. A teljes könyvet Kenneth Branagh olvassa fel, és ki kell mondanom, fantasztikus munkát végez. Nem próbál Anthony Hopkins lenni – ez amúgy is lehetetlen vállalkozás lenne –, inkább megteremti a saját Hopkins-képét. Branagh-nak azokat a részeket is fel kellett olvasnia, ahol Hopkins éppen őt dicséri, ami biztosan nem lehetett a legkényelmesebb feladat. Ennek ellenére egy pillanatig sem érezni rajta feszengést. Végig elegáns, természetes és elképesztően jó hallgatni.

A legszebb pillanat azonban a legvégére marad. A könyv függelékében Anthony Hopkins kedvenc versei szerepelnek, a saját előadásában. A hangja természetesen idősebb, törékenyebb, mint amit megszoktunk a filmekből, de éppen ettől válik olyan meghatóvá. Ezeket a verseket gyerekkora óta hordozza magában, némelyiket még az édesapjának szavalta kisfiúként. És most, nyolcvanhét évesen újra elmondja őket. Nagyon különleges élmény. Ha valaki a hangoskönyvet választja, ezt a részt semmiképpen ne hagyja ki.

Legjobban nem egy filmes kulisszatitok vagy egy Oscar-díj története maradt meg bennem, hanem az, hogy Anthony Hopkins ennyi siker után is képes kételkedni önmagában, képes bocsánatot kérni, elismerni a hibáit, nevetni saját magán. A könyv végére az ember nem egy legendát lát maga előtt, hanem egy rendkívül esendő, ugyanakkor kifejezetten bölcs embert.

Szerintem ez az egyik legerősebb színészmemoár – Patrick Stewarté mellett –, amit az elmúlt években olvastam (illetve hallgattam). Még azoknak is bátran ajánlom, akik nem feltétlenül Hopkins-rajongók, mert valójában sokkal inkább szól az önelfogadásról, a megbocsátásról és az öregedésről, mint a film világáról.

Anthony Hopkins: Jól csináltuk, kölyök!
Fordította: Gellért Marcell
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
386 oldal, teljes bolti ár 8999 Ft,
online ár a kiadónál 8099 Ft,
e-könyv változat 6299 Ft
ISBN 978 963 543 4886 (papír)
ISBN 978 963 543 6095 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Sir Anthony Hopkins egy kis walesi iparvárosban, Port Talbotban született. Gyerekkorát beárnyékolta a háború és megkeserítette az a társadalmi közeg, melyben a férfias keménység, az alkohol és a nyers brutalitás vitte a prímet, kíméletlenül elnyomva a lelki érzékenység, a szépség iránti vonzalom minden formáját. Gyenge tanulmányi előmenetele miatt diáktársai, tanárai és szülei egyaránt leírták mint tehetségtelen fajankót, aki semmire sem fogja vinni az életben.
A sorsdöntő fordulat akkor következett be a semmibe vett walesi fiú életében, amikor egy szombat este megnézte Shakespeare Hamletjének 1948-as filmváltozatát. Ez az élmény volt a szikra, amely lángra lobbantotta lelkében a vágyat, hogy színész legyen; ekkor határozta el, hogy rálép az útra, amelyen eljutott a világhírig.