Kresztyankó Annamária: A szocializáció nyelvi különbségei (részlet)

14. Cigány gyermekek jövőképe

A gyermekek, kamaszok jövőképét a szociokulturális nyelvi portfóliók utolsó rajzán keresztül vizsgáltam. A feladat két részből állt: elsőként a diákok lerajzolták azt az életteret, ahol jelenleg alszanak, majd 20 éves koruk álomlakásának lerajzolására kértem őket – ugyancsak az alvóteret bemutatva. A rajzokat az interjúk során közösen, kisebb csoportokba rendeződve elemeztük. Megdöbbentő tapasztalat az állandóság a rajzok áttekintését követően (lásd 14. kép): számottevő változás nem jelent meg a jelenkori és a jövőbeli életterek között. A gyerekek azt sem tudták elképzelni, hogy másik házba vagy lakásba költözzenek, ezért általában a jelenlegi szobájukat alakították át. A jövőkép kérdése sokszor bizonytalan, kevés különbség jelent meg a jelenlegi és a későbbi életterük között. Az elköltözés lehetősége szinte senkinél nem jelent meg, a legtöbb diák a jelenlegi szobáját vagy szobarészét képzelte el magának és leendő családjának, másik faluba vagy esetleg városba költözés lehetősége pedig fel sem merült. A házak, lakások ábrázolásakor csupán néhány különbség fordult elő.

A tárgyi környezetet, tárgykultúrát tekintve két használati eszköz mérete változott: az ágyé és a televízióé. Az ágy a családalapítás szimbóluma, a televízió pedig a szabadságélmény megtestesítője számukra. A szabadságélmény kapcsán megjegyezték, hogy saját szobát képzelnek el maguknak, tehát egy olyan életteret, amelyen nem kell szülőkkel vagy testvérekkel osztozni. Az interjúk során (még az élettér bemutatása közben is) kitértek beszédmódbeli jegyekre a résztvevők.

(70) Egy vidéki 14 éves fiú tervei a jövőben:

Fiú: Nekem lesz végre egy normális TV-m, és egész nap Sláger TV megy majd (…) És akkor fogunk mindenhogy beszélni.
KA: Mindenhogy?
Fiú: Énekelve, cigány, magyar, minden jöhet.

A diákok jövőképe és az interjúk alapján nem sokban különbözik a jelenlegi életterüktől (sok esetben még a falak színe is megegyezik), mint ahogy a beszédmódok tekintetében sem fogalmaztak meg lényegi különbségeket, új perspektívákat sem. A kutatásban résztvevők alapélménye, hogy a szüleikhez közel szeretnének maradni, aminek több előnyét is megfogalmazták. Eszerint „ha születik gyerekem, akkor abban tudnak segíteni”, „sosem érzem magam egyedül, ha tudom, hogy közel vannak.” Anyagi szempontok alapján, a gazdaságosság is fontos volt számukra („ha mondjuk együtt lakunk, nem kell két áramot fizetni”), de a legyakoribb érv a lehetőségek hiánya volt. Akár vidéki, akár fővárosi kamaszokkal beszéltünk a lakhatásról, minden színtéren megjelenő kilátástalanság és csalódottság jellemezte őket. A 71. interjúrészletben egy budapesti 8. osztályos lány így számol be erről az állapotról:

(71)
Lány: Esélytelen nekem mondjuk elköltözni. Szeretem anyuékat, meg minden, de ha mondjuk külön akarnék menni, annak nem is örülnének, mert akkor nincs befolyásuk rám. De pénzünk sincs, még egy albérletet nem tudunk, egy is sok. Még a magyarokon is látjuk, hogy szenvednek, nemhogy mi.

A szociokulturális nyelvi portfólió e szakasza a jövőkép kapcsán tehát még arra is alkalmassá válhat, hogy a beszédmódokon túl etnicitást érintő különbségeket fogalmazhassanak meg a résztvevők: „Még a magyarokon is látjuk” – mondta a diáklány saját szomszédairól, akik bár az életterének perifériáján helyezkednek el, az őket elválasztó falak szimbolikusak is lehetnek. Az élettér említése még két témakört emelt be a társalgásokba: a munka világát és a gyermekvállalást. A kamaszok elképzelt munkakörei a fiúk és a lányok esetében is fizikai munkára korlátozódnak. A fiúk a hentes, a pék, a felszolgáló és az építőipari munkás kategóriákat említették, a vizsgálatban résztvevő kamaszfiúk közül senki nem készült egyetemi tanulmányokra, ami a gyors pénzkeresési minta követését mutatja, amit a szülők és nagyszülők várnak el tőlük. A lányok helyzete árnyaltabb volt, ugyanis a vidéki iskolákból az óvónő és tanítónő hivatások, míg a fővárosi iskolában egyetlen lány esetében az orvosi pálya is megjelent, mint életcél. A többi beszámolóban a cukrász, a manikűrös és az ápolónő munkakörök jelentek meg. A gyermekvállalás tekintetében egyetlen cél fogalmazódott meg: a család és gyermekvállalás fontossága. A lányok a gyermekvállalás közeledtével az anyai szerep vágyott formáiról gyakran társalogtak nemcsak az interjúk, hanem saját témaválasztás alkalmával is. Az anyaság szeretetteljes, nyugodt, lelassult módjának elgondolásait így fogalmazták meg egy iskolai ebédszünetben 13 éves lányok:

(72)
Lány 1: Hallod, megszületett a testvérem gyereke, annyira imádom!
Lány 2: De jó! Mi lett a neve? (közben mobiltelefonon képet néznek a babáról)
Lány 1: Anna lett, de annyira cuki, nézd, kis cigány hajas, fekete hajú.
Lány 2: Én is nagyon várom, hogy legyen gyerekem, annyira jó lehet! Ilyen babázós, babacuccok, nem kell időre semmit, álom lehet.

A szociokulturális nyelvi portfóliók lezárása után a nagyobbaknak 13-14 éveseknek még feltettem egy kérdést a gyermekvállalást illetően: ez pedig a gyermekek számára vonatkozott. Bár a kutatás során a megismert gyermekek és családok életkörülményeit nem az anyagi jólét és gazdagság jellemezte, a gyerekek számát illetően – a család iránt érzett kötődés, szeretet, biztonságérzet miatt – nem tanakodtak sokáig a válaszon: mindannyian több gyermek születését tervezték, az egyik 13 éves lány megállapítása szerint: „gyereknek lenni azért így is jó, hogy cigány vagy, és van családod, mer’ az a legnagyobb dolog.”

Kresztyankó Annamária:
A szocializáció nyelvi különbségei
– Beszédmód és identitás
cigány közösségekben
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2026
214 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft