Per Petterson: Szájában hamu, cipőjében homok (részlet)

A cipő nélküli ember

Apának olyan arca volt, amit Arvid szeretett nézni, de ami ugyanakkor nyugtalanította is, mert ez nem egyszerűen csak egy arc volt, hanem egy üregekkel, árkokkal barázdált erdei szikla is, legalábbis, ha sokáig nézte hunyorítva. Az ember nyilván kissé ideges lesz, ha az apját nézi, és a feje helyén egyszer csak ott van egy jókora szikla!

Azok, akik szóvá teszik az ilyesmit, azt állították, hogy ők ketten hasonlítanak, és Arvidot talán ez nyugtalanította igazán, de amikor tükörbe nézett, nem értette, mire gondolnak, mert apa szőke volt, Arvid pedig csak két pufók orcát látott a tükörben, és apának kétség kívül nem volt pufók arca.

Apa azonban szerencsére többnyire egyszerűen csak apa volt, akit Arvid szeretett, és akit nem félt megérinteni. Rolf bácsi azt mondta, hogy apa arckifejezésében van valami elszánt konokság, ami konokul céltalan, de Rolf bácsinak mindig túl sokat járt a szája.

Apa cipőgyári munkás volt, és lassacskán egyre feljebb jutott a ranglétrán a Kiellands Plasson lévő Salomon-gyárban. Már képesített szakmunkás volt, és kinevezték művezetőnek, amikor a norvég cipőipar léket kapott és elsüllyedt, akár a Titanic. Ezután úgy vándorolt gyárról gyárra, mintha csak úszó jégtáblák lettek volna tavasszal a Bunnefjordban, egyre távolabb és távolabb került, míg végül a dániai Fyn szigetén talált munkát. Egyszerű munkáslétére elég magas beosztásba került, a hét felét az irodában tölthette, lássuk be, ez igazi elismerés, mondta anya, akinek szemmel láthatóan tetszett a gondolat, hogy visszatérhet a szülőföldjére.

Apa fél évig volt távol, Arvid, Gry és anya pedig csak ott topogtak egy helyben, és a jelre vártak, hogy utána mehetnek. Arvid lassacskán elbúcsúzott az őt körülvevő világtól, a szobájától, melynek mennyezetéről repülőmodellek lógtak alá, a kuka mellett álló süvöltős fától és a bokrok mögötti titkos ösvénytől a Lejtőn. De aztán egy este apa váratlanul ott állt az ajtóban, kezében a hatalmas útitáskával, és kissé zavart mosollyal azt mondta:

– Sajnálom, gyerekek, de nem kenyerem az aktatologatás!

Volt benne néhány feles, Arvid rögtön látta rajta.

A család úgy elképedt, hogy hirtelenjében nem jutott eszükbe más kérdés, mint hogy mi van a táskájában. Amikor kiderült, hogy tele van marcipánnal, whiskyvel, Toblerone csokoládéval és Elephant sörrel a dán komp vámmentes boltjából, betódultak a konyhába, akár egy falka éhes kölyökkutya. A konyha kicsi volt, így a gyerekeknek állniuk kellett, miközben a felnőttek leültek az asztalhoz, hogy egy feles kíséretében higgadtan megvitassák a helyzetet. És Rolf bácsinak persze most is volt mondandója. Arvid sosem értette, miért lebzsel folyton náluk, elvégre van saját lakása.

– Az a te bajod, Frank, hogy hiányzik belőled a társadalmi ambíció, de ezzel magad is tisztában vagy! – jelentette ki Rolf bácsi, és a konyhában olyan csend lett, hogy hallani lehetett az ablaküvegen kopogó esőt. Az a halk, alattomos eső esett, amit addig észre sem vett senki. November volt, és már besötétedett, az este benépesült csúf, csupasz fákkal, amik úgy kaparászták a falat, mint a Miki kapitány és a gonosz tekintetű férfi című képregényben. Arvid a mosogatókagylónak támaszkodva állt az imént még olyan kellemes hangulatú konyhában, kezében egy félig megevett Toms-féle marcipánrudat szorongatva, és még szipogni is alig mert, pedig náthás volt.

Ebben a konyhában nem volt senki, aki pontosan tudta volna, hogy mit jelent a „társadalmi ambíció”, valami újfajta kifejezés lehetett, Rolf bácsi ugyanis elolvasott néhány könyvet, és rettentő okosnak tartotta magát. Mindenesetre nem bóknak szánta, Arvid látta, ahogy apa arcára kiül az ingerültség, és ez ragályként terjedt, mert érezte, hogy ő maga is kezd feldühödni.

– Egészségedre, Rolf, és reméljük, hogy nem robban szét a fejed attól a sok társadalmi ambíciótól, ami mind kijutott neked – mondta apa élesen, vékonyra összehúzott szemmel és fáradtan, majd egyetlen korttyal felhajtotta az italát. Azzal felállt, és elment lefeküdni.

Rolf bácsi egy ideig csak ült, és két keze között forgatta a poharát, de senki sem szólt többé hozzá, anya pedig gyors mozdulatokkal elkezdte letörölgetni az asztalt, így végül Rolf bácsi is felhajtotta az italát, és hazament Vålerengára. A vålerengai lakásban óriási felfordulás volt, minden sarokban porcicák, a dohányzóasztalon egymás hegyén-hátán hevertek a magazinok és hetilapok, az Allerstől a Det Bestén keresztül a Norsk Ukebladig, és valahányszor meglátogatták Rolf bácsit, Arvidnak mindig segítenie kellett elmosogatni, pedig otthon sosem mosogatott. Rolf bácsinak nem volt felesége, de kinek is kellene egy ilyen fickó, gondolta magában Arvid.

Rolf bácsi a Jordan-kefegyárban dolgozott Økernben. Egész nap egy gép mellett állt, és az volt a feladata, hogy figyelje, megfelelően illeszkednek-e a sörték a piros, zöld és kék fogkefék kis réseibe. Micsoda felesleges foglalatosság nap mint nap fogkefét gyártani, gondolta Arvid. Ha Rolf bácsi felhagyna ezzel a marhasággal, sok gyereknek könnyebb dolga volna esténként, lefekvés előtt. De két héttel azután, hogy hazatért Dániából, apa is ott állt Rolf bácsi mellett a saját gépénél. Rolf bácsinak sikerült bejuttatnia őt a gyárba. És ez elviselhetetlen volt!

Rolf bácsi ráadásul szerette a munkáját, annak ellenére, hogy állandóan a Det Bestét meg az efféle magazinokat bújta, és folyton arról beszélt, hogy a saját lábára áll, önálló céget alapít, szabadalmaztatni meg importálni fog, meg ilyen hülyeségekről. Rolf bácsi szeretett beszélni, semmit sem szeretett annyira, mint a saját hangját hallani, amint épp előadja, hogy mit kezd majd az életével. Arvid azonban, annak ellenére, hogy kicsi volt, és mindenki azt hitte róla, hogy nem ért semmit, mégis pontosan értette, hogy Rolf bácsi egész életében fogkeféket gyárt majd. Nem mintha sokat beszélt volna a fogkefékről, érthető módon, hiszen mindennek van határa, még annak is, hogy mennyit lehet beszélni egy olyan felesleges hülyeségről, mint a fogkefe.

A cipőkről ellenben valóban sokat lehet beszéli A tornacsukákról, alkalmi lábbelikről, gyerekcipőkről, körömcipőkről, síbakancsokról és lovaglócsizmákról. Apa sokat beszélt erről, és nagyon értett hozzá. De most ennek is vége szakadt. Immáron még azt sem volt szabad kimondani, hogy cipőtalp. Mert akkor apa dühös lett.

– Ebben a házban a cipőt hordjuk, és nem beszélünk róla, világos? – jelentette ki, és ezzel az ügy le volt zárva, bár Arvid látta, hogy anyát eléggé bosszantja, hogy minden lábbelivel kapcsolatos dolgot körül kell írnia.

Az alagsorban kezdtek felgyűlni a fogkefék. Másodosztályú, hibás fogkefék voltak, amiket apa kapott a gyárban, mert túl rövid volt a nyelük vagy hiányos a sörtéjük. Hamarosan annyi volt már odalent, hogy elegendő lett volna az örök élethez is, már ha létezik ilyen, habár apa nem hitt benne, és anya sem. Arvid elbizonytalanodott, mert a dániai nagymama más véleményen volt, és neki tudnia kellett, hiszen minden vasárnap templomba járt, és zsoltárokat szerzett. Arvid utálta a műanyag tasakba zárt, szín szerint szortírozott fogkeféket. Elfoglalták a helyet, és kiszorították a polcokról a gyári mintadarabokat, bőrtekercseket, kaptafákat és cipész szerszámokat, amikkel apa megjavította a cipőjüket, ha levált az orruk vagy elkopott a sarkuk, vagy hasonló bajuk esett. Arvid egy zsámolyon ült, és nézte. A bőrnek jó szaga volt, és jó volt apa hátát nézni, miközben ott görnyedt.

– Mit csinálsz most, apa?

– Kísérletezek – így beszélgettek ilyenkor, mert apa gyakran ezt tette, ott ült és töprengett, feltehetően cipőkhöz kapcsolódó problémákon.

Most ennek is vége szakadt. És egy nap Arvid látta, hogy apa fogja és kicipeli az alagsorból az összes bőrtekercset és mintadarabot, és begyömöszöli őket a süvöltős fa melletti kukába. Aztán megint eltűnt odalent, léptei alatt dübörgött a lépcső, és egy idő után zihálva megjelent egy hatalmas kosárral, ami tele volt különféle méretű és formájú kaptafákkal, amelyeken gyönyörűen csillogott a lakk, és csodaszép látványt nyújtottak, amíg ott sorakoztak az alagsori polcokon, szinte táncra perdültek.

Apa letette a kosarat a nappali közepére, aztán fogta a kaptafákat, és egyenként, egyiket a másik után behajította a régi, fekete, oroszlánlábú Jøtul vaskályhába, ahol szép vörös lánggal elégtek.

– Hát ez van, Arvid – mondta apa csúf nevetéssel, és az arca most pont olyan volt, mint egy szikla –, immáron cipő nélküli ember vagyok!

– Tudom – felelte Arvid, és összehúzta a szemét. – Most már fogkefés ember lett belőled!

És habár Arvid csak száztizenöt centi magas volt, és elég cingár, hangjából olyan súlyos megvetés áradt, hogy apa először rábámult, aztán kiment a konyhába, és nagy csattanással bevágta maga mögött az ajtót.

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Per Petterson: Szájában hamu, cipőjében homok
Scolar Kiadó, Budapest, 2024
96 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft