Óda a lélek erejéről | Pierre Assouline: Az úszó

 kistibi |

Az ókori görög szerzők igen sokféle módon magyarázzák az ember teremtését és abban az istenek szerepét, de egységesek abban, hogy az istenségnek teljesen mindegy, hogy műve boldog-e vagy boldogtalan. Persze, ha az ember égbekiáltóan rosszul viselkedett, megkapta a büntetését. A Biblia istene sem fukarkodott a bosszúval, mikor az általa teremtett ember úgy elkanászodott, hogy utóbb özönvizet kellett rábocsájtania. De az is lehet, hogy így vagyunk teljesek: hibáinkkal, gonoszságunkkal, hétköznapi aljasságainkkal együtt. Talán sokkal unalmasabb lenne az emberiség története, ha bármelyik teremtő kihagyta volna teremtményéből a hibákat.

Pierre Assouline regényének főhőse, Alfred Nakache élete azért izgalmas, mert megjárta a mennyet, megjárta a poklokat is, és a pokolból úgy volt képes visszakapaszkodni, hogy nem vált hasonlatossá a pokol szereplőihez. Kicsit előre ugorva a történetében hadd idézzek egy nagyon jellemző példát. Jóval a háború után egy német család állít be a bisztróba, segítséget keresve.

– Franciaországban vasárnap minden zárva van, a benzinkút is, és nekünk elfogyott a benzinünk – magyarázza neki letörten a német családfő. Alfred azt mondja nekik, hogy üljenek le, ő pedig eltűnik. Fél óra múlva egy benzinkannával jön vissza, amit odanyújt nekik.
– Nagyon köszönjük, uram. Mennyivel tartozunk?
– Semmivel.
A családfő erre egy meleg kézszorítással mond köszönetet az egész asztaltársaságnak. Amikor Alfred kerül sorra, ő nem fogadja el a neki nyújtott kezet, hanem az agresszivitás legkisebb jele nélkül a német orra alá dugja az alkarját, amelyen még mindig ott van a rabszáma.
– Nézze csak…
A férfi elsápad, Artem pedig anélkül, hogy a tekintetét levenné róla, határozottan megragadja és megrázza a kezét…

Auschwitz után erre igen kevesen lennének képesek.

Sok auschwitzi történetet ismerünk, és nem nagyon lehet találni jelzőt arra, hogy milyen mélyre tud süllyedni az emberi aljasság, és a másik oldalról milyen magasra az emberi becsület és tisztesség. Alfred Nakache története a mentális erő csodája. Versenyzett a berlini olimpián, aztán részt vett a londoni játékokon is – de a kettő között megjárta Auschwitz és Buchenwald halálgyárait is. Ehhez kevés az edzettség. Kell valami hihetetlen belső erő, valami olyan cél, ami az átlagemberben nincs meg. Ezért kell ismernünk Nakache életét.

Az úszó tényirodalom, nevezhetjük akár rekonstruált dokumentumregénynek is. Assouline a kötet végén rengeteg forrást jelöl meg, de a regény jelleg ettől nem vész el, nem csorbul. Az elemzések, visszaemlékezések csupán még hitelesebbé teszik. De miért is talál rá egy francia újságíró-író Nakache figurájára? Assouline ugyanúgy francia gyarmaton, Marokkóban született, és csakúgy, mint hőse, zsidó családból.

Kortársai Nakachét úgy hívják: Artem, a hal. Az algériai Kaszentínában születik 1915-ben. „Egy város, amely olyan, mint egy citadella: a sziklákra épült Kaszentína városrészeit a semmi fölött 650 méteres magasságban átnyúló hidak és viaduktok kötik össze. A »hidak városának« nevezik ezt a hatalmas sziklára épült, szakadékokkal határos különös várost.” Abban az időben három nép lakta: a déli városrész arab, északon a zsidók, a többi az európaiaké: ekkoriban Algéria francia gyarmat. Az arab-zsidó ellentét már ekkor is megvan, de a felszínen nemigen látszik. Az arabok Kaa chaharának, azaz a város seggének nevezik a zsidók lakta városrészt. A zsidók jogait látványosan korlátozzák: le kell lépniük a járdáról, ha egy muszlim jön szembe, bizonyos színeket nem viselhetnek…

Ebben a csodálatos szépségű, különös kultúrájú városban nő fel Artem, itt kezdődik úszó karrierje, és innen indul az anyaországba, hogy a csúcsra juthasson. A regény első fele ezt az utat mutatja be.

Olykor túlzottnak éreztem az úszástechnikákról szóló gondolatmenetek mennyiségét, de kénytelen voltam elismerni, hogy szükségesek. Pályájának elején Artem azért tud sikeres lenni, mert hihetetlenül erős mind fizikailag, mind lélekben. „Minél figyelmesebben nézik Alfrédot az edzői, annál inkább elképeszti őket az energia, amellyel a testét kiemeli a vízből, miközben egy, az idők mélyéről jövő nyögés szakad ki a torkából.”

• Olvass bele!

1934-ben az új úszógeneráció legnagyobb tehetségének tartják, de nem mehet el Németországba, az Európa-bajnokságra, mert a francia válogatottba csak az kerülhet, aki francia földön született és francia klub versenyzője. De nem csak ez a baj. Egész Európában erősödik az antiszemitizmus, a kontinensen már éledezik a német revans szelleme. „Ha egy zsidó sportoló megnyer egy versenyt, egyesek az mormolják, biztosan csalt, hiszen ezek mind olyanok.”

Eközben Artem folyamatosan edz, aktív és sikeres részese a pillangó technika kidolgozásának, mert 1933-ra ez már elfogadott, versenyen szereplő úszásnem lett.

Egymást követik a medencében elért sikerek, világcsúcsok, érmek. Ezek nemcsak az önbizalmát és szurkolótáborát növelik, hanem az irigyei számát is. Közben magánélete is boldog fordulatot vesz, felesége, Paule szintén testnevelő tanár, és 1941-ben megszületik kislányuk, Annie.

De Európa egén már fenyegetőek a viharfelhők. Artem ezt nyilatkozza: „Nagyon sajnálom, de nem állt módomban megvédeni francia bajnoki címeimet. Annyira szerettem volna leúszni ezt a 400 métert, és legyőzni őket. Olyan jó kondícióban vagyok...”

Ami ezután következik, az túlságosan is ismert. Artemet nem tudja megvédeni sem a hírneve, sem széles ismeretségi köre. Családjával együtt letartóztatják és Auschwitzba deportálják. „És egyikük, egy francia férfi, a szavakat halkan súgva, nehogy valaki más is meghallja, többször is figyelmeztette Paule-t: »Engedje el a kislány kezét! Küldje oda a gyereket egy idős asszonyhoz, különben…«” Paule természetesen nem hajlandó engedni el a lányát. Két órával később már mindketten halottak.

Artem erről mit sem tud, jó fizikumára tekintettel munkára küldik. Nem részletezem a koncentrációs tábor életét, hiszen erről ma már sokat tudunk. Akad viszont van néhány olyan részlet, amit máshol nem olvashatunk. Az egyik megalázó ötlet: a ruháik zsebeit bevarrják, mert egy zsidó csak ne mászkáljon zsebre dugott kézzel… Amikor az SS-őrök megtudják, hogy Artem versenyúszó, egy szennyes vizű medencébe hajigálnak mindenfélét, hogy hozza fel őket. Egy tréfásabb kedvű náci a tőrét dobja be oda, és Artemnak a fogai közé fogva kell visszahoznia.

Artem tűr, és minden nap újratanulja a túlélés leckéit. Ismertsége révén a tábor kórházába kerül betegápolónak: itt nagyobb a túlélés esélye, mert valamivel jobb a koszt, és kevésbé terhelő a munka.

A tábor felszabadulása után hazatér, és próbál szerettei nyomára jutni. Amikor kiderül, hogy Paule és Annie már sohasem tér haza, végképp összeomlik. Hosszú harc kezdődik ekkor. Nem csak fizikailag kell rendbe jönnie; a lélek útja fáradságosabb, mint a testé. De hát erre valók a barátok.

Artem történetét olvasva mélyen megdöbbentem, hogy a több száz éve demokratikus Franciaország polgárainak nagy része ugyanúgy viselkedik, mint a 20. században is feudális rendszerben élő magyarok. A hatvanas évek diákjaiként mi nem lepődtünk meg azon, hogy Magyarországon a háború alatt mindenki partizán volt, a nyilasok nem elhanyagolható része teljesen természetesen állt át az ÁVH szolgálatába. (A legtökéletesebb ív talán azon a családfán rajzolódott ki, melynek kortárs hajtása az egyik ismert magyar politikus, aki állítólag elsírta magát, mikor kiderült, hogy nagyapja nyilas volt, apja meg párttitkár az MSZMP-ben. Ő is jól elvan a kormánypártban.) Franciaországban majdnem „mindenki részt vett az ellenállásban”, a névtelen feljelentők eltűntek – pedig voltak… Sőt: Artemet meggyanúsítják, hogy csak azért élhette túl Auschwitzot, mert összejátszott a németekkel. Vajon kinek az agya járt ilyen srófra? (Alighanem ott is voltak Virág elvtársak…) Artem végül győztesen kerül ki a nemtelen harcból, és újra megtalálja boldogságát.

A történet befejezése stílszerűen tömör: „Alfred Nakache élete egyetlen mondatban összefoglalható: megszületett, úszott, meghalt. Azt beszélik, hogy eltűnését követően egy hónapon át körözött egy delfin a sète-i kikötőben.”

Takács M. József munkája a magyar változat. A francia kultúra szerelmese Assouline előtt fordított Boris Viant, Agota Kristofot, Saint-Exupéryt és még sokakat – s ezúttal is kiváló szöveget adott kezünkbe.

Pierre Assouline: Az úszó
(Berlin – Auschwitz – London)
Fordította: Takács M. József
Trubadúr Könyvek , Budapest, 2024
272 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
online ár a kiadónál 3817 Ft
ISBN 978 963 656 0324

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Tizenkét év nagyon hosszú idő a sportolók életében. Csupán tíz versenyző volt, aki részt tudott venni a háború előtti utolsó és a világégés utáni első olimpián is, de közülük csak egyetlen mondhatta el magáról, hogy Berlin és London között megjárta Auschwitz és Buchenwald poklát.
Az egyetemi világbajnok, kétszeres Európa-bajnok, kétszeres világcsúcstartó, úszóként és vízipólósként egyaránt sokszoros francia válogatott Alfred Nakache – akit világszerte Artem („a hal”) néven tiszteltek – tizenhárom évesen költözött át algériai szülőföldjéről Franciaországba. Néhány év múlva már a francia úszóválogatottal járta be Európát, és az ifjú generáció egyik legnagyobb reménységeként tekintettek rá. Sikerei azonban irigységet, féltékenységet szültek egyes vetélytársaiban, és amikor – a francia hadsereg kapitulációja és az ország német megszállása után – alkalmuk nyílt rá, bosszút álltak a medencében elszenvedett vereségeikért. (…)
Franciaországban ma is több uszoda viseli a francia úszóbajnok nevét, aki a floridai International Swimming Hall of Fame-ben is emléktáblát kapott.