Pierre Assouline: Az úszó (részlet)

~~ Róma ~~

Ha meglátom, megölöm.

Évek óta ezt ismételgeti. A megmaradt néhány közeli hozzátartozó emlékszik erre a dühre, amelyet csak zárt körben enged szabadjára. És még ilyenkor sem harsogva világgá kiáltott gyilkos vágyról van szó, s főleg nem régóta tervezett bosszúról.

Szűkebb környezetében és az úszók világában mindenki tudja, mi történt kettejük között. Ez jóval több mint egy konfliktus. Két temetetlen halott. Mindenképpen el kéne kerülni, hogy a két bajnok útjai keresztezzék egymást. Egyikük csodával határos módon visszatért a holtak birodalmából, a másik egy még élő halott. Két csapattárs, akiket a versenyzés riválisokká tett. Két ellenfél, akikből a Történelem ellenségeket csinált: Alfred Nakache és Jacques Cartonnet.

Az utóbbi az ország felszabadulása óta hol eltűnik, hol újra felbukkan, hogy aztán megint köddé váljon. Mindig Olaszországban, és gyakran egészen hihetetlen módon. Rendszeresen jelentik, hogy látták valamelyik kolostorban, ahol álnéven bújt meg. Olaszországban Cartonnet egy szökevény. Franciaországban: halálra ítélt kollaboráns. Az ítéletet a távollétében mondták ki, de a verdikt mégiscsak megszületett. Ekkoriban mindenki azt hiszi, hogy minden rendben van, az olasz rendőrség megtalálta és letartóztatta, sőt egy napon végre késznek mutatkozik arra is, hogy – hosszú adminisztratív huzavona után – kiadja Cartonnet-t Franciaországnak. De amikor beültetik a hatóságok által külön erre a célra bérelt kis katonai repülőgépbe, és a légcsavarok forogni kezdenek, a megbilincselt kezű Cartonnet-nak valahogy sikerül kinyitnia az ajtót, leugrania a lépcsőre, hogy aztán őrült módjára keresztülvágtasson a kifutópályán, és eltűnjön az erdőben. Egy időre elveszítik a nyomát, jóllehet tudják, hogy álnév alatt rejtőzik valahol az országban. Aztán a rendőrség megtalálja a Firenzétől nem messze lévő Folignóban, és arra az időre, amíg elintéződnek a kiadatásához szükséges formaságok, bezárják a perugiai börtönbe. Cartonnet azonban onnan is megszökik.

Ha meglátom, megölöm. Sokan szoktak így fogadkozni. Jelen esetben azonban egy kedves, jóindulatú emberről van szó, aki teljes mértékben ura az idegeinek. A gyűlölet és minden ahhoz kapcsolódó dolog idegen tőle. Egyébként az sem biztos, hogy a másik érdemes a gyűlöletére: túl nagy megtiszteltetés lenne az egy ilyen szemét alaknak. De megértik Alfredot. Dühét évek óta a versenyzéssel próbálja levezetni. A felejtés, a megbocsátás szóba sem jöhet. Persze nem feltétlenül kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy valaki megbocsásson az ellene vétkezőknek. Több nemesség van a megbocsátásban, mint a bosszúban. Ha az ember nem veszi fel a sértést, azzal bizonyságot tesz a másiknál magasabb rendű erkölcsiségéről. Egy sértést, egy vétket tehát lehet negligálni – na de egy bűnt? A kisebb vétkek elkövetőit és a pribékeket mégsem lehet egy kalap alá venni!

Alfrednak megvan a maga életfilozófiája, de egész élete az úszás. Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba – e mondatával Hérakleitosz azt akarta kifejezni, hogy mindig minden változik, minden folyamatosan eltűnik és újjászületik –, mégpedig azért, mert az első és a második vízbe ugrása között az úszó ugyanúgy megváltozik, mint a folyó vize. Na és a bosszúvágyó düh? A tragédia visszavonhatatlanul megtörtént. Nincs mit jóvátenni, mert ez jóvátehetetlen. Egyedül az áldozatok bocsáthatnak meg. De ha ők már nincsenek itt? Mert bizony erről van szó: gyilkosságokról. Úgyhogy felejtsük el a sértéseket, az apró vétkeket. Itt nem neheztelésről, haragról, keserűségről van szó, hanem az idő bizonyos kicsiny szakaszairól, amelyeket az ember nem képes elfelejteni.

Ha meglátom, megölöm. A nagyon higgadt emberek igencsak félelmetesek tudnak lenni. Valami nyugtalanító vibrálás érződik körülöttük a levegőben. A nap ne menjen le az ő haragjukkal.¹ Közel két évtized telt el a háború vége óta. Azon a vidéken, ahol ifj ú éveit töltötte, a háborús áldozatok emlékművei még újak. Ezen a napon Alfred Nakache Rómában van, a főváros északi részén fekvő Vittoria negyedben, pontosabban a Foro Italicóban, ebben a hatalmas sportlétesítményben, ahova Trofeo Sette Colli² elnevezésű úszóverseny szervezőinek meghívására érkezett. Ez az egészen új nemzetközi verseny máris nagy presztízzsel bír. Természetes tehát, hogy Alfred Nakache, az úszóbajnok is itt van. A tömeg nem remélheti, hogy versenyezni látja a nagy öreget, az emberek azért jöttek, hogy közelről megnézhessenek és megtapsoljanak egy élő legendát. Alfred számára ez egy biztos győzelem. Már készül elhagyni az épületet, hogy elinduljon a repülőtérre, és visszatérjen Franciaországba, de hirtelen megállásra készteti egy, a bejárat közelében megpillantott kis tábla: néhány lépést tesz visszafelé, hogy meggyőződjön róla, nem valamiféle hallucináció tévesztette meg. De nem, a táblán valóban ez áll: „Direttore della piscina: Jacques Cartonnet” – a felirat megértéséhez nem kell olaszul tudni.³ Az igazgató ezen a napon nem mutatkozik, és erre jó oka van: bizonyára el akar kerülni egy kellemetlen találkozást.

Ha meglátom, megölöm. Alfred évek óta így fogadkozik magában. Tekintsék ezt erkölcsileg tökéletesen igazolható cselekedetnek. Elég volna szólnia a pénztárosnőnek, hogy beszélni kíván az uszoda igazgatójával. Aztán felkereshetné az irodájában, merthogy Cartonnet bizonyára ott lapul. Rászegezné a tekintetét mindaddig, amíg az igazgató le nem süti a szemét. Aztán kényszerítené, hogy olvassa le az alkarjára tetovált sorszámot. Nézd, mit tettél! Némán hallgatná a férfi hebegve előadott zavaros magyarázkodását. A szokásos hazugságokat. Nézné Cartonnet kezét – a véres kezét. Nem azért, hogy zavarba hozza – ez reménytelen vállalkozás volna egy ilyen, minden erkölcsi érzék nélküli ember esetében –, csupán azért, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, hogy megszabaduljon egy tehertől, mielőtt…

Alfred jobban haragszik Cartonnet-ra, mint a németekre. Istenem, tudni azt, hogy karnyújtásnyira van tőle az az ember, akit a háború vége óta keres, és nem megragadni ezt a lehetőséget, ezt a véletlen kínálta esélyt a bosszúra, nem tenni semmit, semmit! Tétlensége a családja – a felesége és a kislánya – emlékével szembeni bűn lenne. Hacsak nem merül fel az a lehetőség, hogy valójában talán nem is ez az átkozott Cartonnet a bűnös. Milyen zsarnoki tud lenni a lelkiismeret a maga határozatlanságával, a fortélyaival és a kifogásaival. És ha nem ő volt?

Alfred elhagyja az úszócsarnokot anélkül, hogy visszafordulna. Amíg nem tudom egészen biztosan… Ha meglátom azt az embert, aki megölte a családomat… Vagy fulladjon meg a nevem hallatán!

Fordította: Takács M. József

1 Egy bibliai mondat parafrázisa: lásd Pál levele az efezusiakhoz 4,26. – A ford.
2 A „Sette Colli” elnevezes arra a „hét dombra” utal, amelyre annak idejen az antik Roma felépult. – A ford.
3 „Az uszoda igazgatója: Jacques Cartonnet.” Az „uszoda” és az „igazgató” szavak olasz és francia alakja nagyon hasonló. – A ford.

Pierre Assouline: Az úszó
(Berlin – Auschwitz – London)
Trubadúr Könyvek , Budapest, 2024
272 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft