Joanne Harris: Mint pók a kulcslyukon (részlet)

ELŐSZÓ || Thanatosz

„Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet
– kevesen vannak, akik megtalálják” (Máté 7,14)

St. Oswald, 2006. szeptember

Gyakran tapasztalom, hogy a magához hasonló férfiak alábecsülik a magamfajta nőket. Úgy gondolják, hogy valamiképpen sérültek vagyunk. Valóságos vagy képzelt igazságtalanságot akarunk kompenzálni azzal, hogy hatalomra törünk. Bizonyára gyűlöljük a férfiakat, amiért évszázadok óta kizárják a nőket a férfiklubjaikból, visszatartják, bántalmazzák, kizsákmányolják őket. Hát igen, ebben van némi igazság. Bizonyos dolgok visszavágásra késztetik a nőket. Más dolgok pedig – bár kihívást jelentenek – csak erősebbé tesznek minket.

Egy Igazgatónő. Az ön számára ez biztos mindennek az ellentétét jelenti, amiben hisz. Hogy jutottunk idáig?, kérdezi magától. Hogy állhatott így a feje tetejére a világ? A hozzám hasonló nőknek okkal kell ilyennek lenniük, hajtogatja magában. Úgy gondolja, hogy csakis gyengeségből eredhet a siker hajszolása. Dühből vagy gyűlöletből, félelemből vagy bizonytalanságból. És ezért fogok én nyerni. Mert maga a hatalommal bíró nők alapvető gyöngeségében hisz.

De ebben nagyot téved, Mr. Straitley. Nem gyötör bizonytalanság. És egy korai esetet leszámítva eseménytelen gyerekkorom volt. A szexpartnereim az unalomig egyformák voltak az egy Johnny Harrington kivételével, akivel tizenhat és tizenhat és fél éves korom között dugtam. Noha felcsinált, és nem gyilkos, de a majdnem legjobb általa megkefélt kétes újdonságában részesített. Egyébiránt színtelen figura volt, arrogáns és kiszámítható, és a kiváltságát meglovagolva jutott el az igazgatói posztig. Sok szempontból erre született. A St. Oswald-os fiú mintaképe, aki szerint ez járt neki, és sosem kérdőjelezte meg önnön rátermettségét. És igen, mindvégig segítettem az előrejutását. Nem a spermadonorsága miatti érzelmek okán – sosem szerzett tudomást Emilyről vagy arról, mibe került nekem felnevelni –, hanem mert előnyös volt számomra. A távolból követtem a karrierjét, bár ő sosem követte az enyémet. Megláttam a lehetőséget. Mire felvettük a kapcsolatot, készségeket kínálhattam fel neki, és a helyettese lettem, megbízható másodhegedűse. Úgy fogadta el a szolgálataimat, ahogy mindig: egyetlenegyszer sem fordult meg a fejében, hogy nekem is lehetnek ambícióim. És amikor a tavalyi katasztrofális események nyomán megbukott – ahogy ezt első perctől fogva tudtam –, ott voltam, hogy a helyére üljek, miközben a St. Oswald egy újabb szerencsétlen botrányt próbált átvészelni. Utána már könnyen ment minden. Magához hasonlóan ők is alábecsültek. A felemelkedéshez nem volt szükség másra, mint hízelkedésre, szorgalmas munkára, némi türelemre és időre, de elsősorban erőre, hogy elfogadjam a lekezelést és a megaláztatásokat, amelyekkel egy becsvágyó nő elkerülhetetlenül szembesülni kényszerül.

De most itt ülök az irodámban – ami egykor az övé volt –, az ő gépében főtt kávét iszom, olvasom a Dicsőségtáblákat, amelyek a faburkolatos falakat díszítik, és mindezt helyénvalónak érzem. Ez az én irodám, az én íróasztalom. Az én orchideáim állnak az ablakpárkányon. Az ablak alatt az én parkolóhelyem van. Az én kávéfőző gépem. Az én csészém. Az én iskolám. Kiérdemeltem ezt az állást, ide tartozom, és már nem kell bizonyítanom. A St. Oswald a múltjával, a hajthatatlan, patriarchális hozadékával mind az enyém. És ma itt ülök az igazgatói székben, és ma reggel Új Igazgatóként – ezt a címet ötszáz év óta még egyszer sem viselte nő – állok majd az Eligazításon a pulpituson, és fiúkkal és lányokkal zsúfolt iskolához szólok, és én vezetem ki őket a pusztából.

Egy régi St. Oswald-os közmondás szerint könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint egy nőnek belépni ezen a kapun. Nos, én nemcsak beléptem, de a kapu most már az én kapum, a szabályok az én szabályaim. Ön nagyságrendbeli hibát követett el. A férfiak hajlamosak erre, mert hozzászoktak ahhoz, hogy a főbejáraton közlekedjenek. A nőknek diszkrétebbnek kell lenniük. Nekünk elég egy szűk kapu. És amikor láthatatlanul besettenkedtünk, mint pók a kulcslyukon, egész selyembirodalmat szövünk magunknak, és meglepetéssel töltjük el magukat.

Igazán nagyon kedvelem magát, Roy. Ne gondolja, hogy azért, mert tavaly szembeszálltam magával, nem érzek nagy tiszteletet maga iránt. De maga a régi iskola képviselője, én pedig a jövőhöz tartozom. Azt hiszem, magának fogalma sincs, hogy az milyen. Mindig is a St. Oswald része volt. Fiúként és férfiként is ide tartozott. Sosem volt szüksége a szűk kapura. És még a tavaly történtek után is azt hiszi, hogy van szívem.

Milyen kevéssé ismer, Straitley! Több kedvezőtlen sorsfordulatot éltem túl, mint azt el tudná képzelni. Tizenhét évesen szültem a lányomat, és soha nem neveztem meg az apát. Huszonhárom évesen kezdtem el tanítani egy, a St. Oswaldhoz nagyon hasonló iskolában. Minden lehetséges módon harcolnom kellett a helyemért, leküzdve az előítéletet, a szexizmust és a lekicsinylő véleményeket. Túlestem egy kettős mastectomián úgy, hogy senkinek sem szóltam róla. Átvészeltem a férjem és egy idősebb testvérem halálát, egy szerelmi viszonyt. Láttam meghalni a szüleimet, kénytelen voltam elviselni, hogy a lányom Amerikába költözött. Elkövettem két gyilkosságot; az egyiket hirtelen felindulásból, a másikat önös érdekből. Még alig töltöttem be a negyvenet, és most végre kezdem learatni becsvágyam babérjait. Eljött az én időm, Mr. Straitley. És téved, nem vagyok sérült.

Ép egész vagyok.

ELSŐ RÉSZ || Akherón (Bánatot hozó folyó)

~~ 1 ~~

St. Oswald fiúgimnázium Akadémia, őszi trimeszter, 2006. szeptember 4.

Nem teszek úgy, mintha nem érezném gonosz előjelnek. Egy St. Oswald-os napló első oldala áthúzásának. De ettől az évtől már nem a St. Oswald fiúgimnázium vagyunk, hanem a St. Oswald Akadémia, s e változás, amint arról az Új Igazgató biztosít bennünket, az észak nagyszerű független iskoláinak sztratoszférájába röpít minket.

Egy hozzám hasonló öreg visszaeső szemében azonban ez a végnek tűnik. A Johnny Harrington rezsimje idején kezdődő átalakítás ártalmas gyomként burjánzott még a St. Oswald legkisebb zugában is. A Középső folyosóról eltávolított Dicsőségtábláktól a Közös teremben felállított munkaállomásokig, az osztálytermekben elhelyezett fehér tábláktól az összes évfolyamon megjelenő lányokig az Új Igazgató hatása mindenütt érezhető. Még új mottónk is lett: Haladás hagyomány révén, mintha a hagyomány egy alagút volna, amin áthaladva a haladás expresszvonata egy nap diadalmasan kibukkanna, miután ujjongva letarolt mindent, amit képviselünk.

De a tavalyi év káosza és az azt megelőző év tragédiája után azt is mondhatnánk, hogy szerencsések voltunk. Testvériskolánkkal, a Mulberry-házzal régóta halogatott egyesülésünk csökkentette a felénk irányuló kritikát, és az Iskolában megjelenő lányok helyeslő cikkek özönét indították el a helyi sajtóban, mely régóta negatívan viszonyult hozzánk. Az Új Igazgató értelmesen beszél, szalonképes, és nemcsak intelligens, hanem jó érzékkel felfogja, hogyan kell a médiával bánni. A Malbry Examiner e heti számának címlapján szerepel az egyik elegáns nadrágkosztümjében, a fotogénebb új lányaink válogatott karéjában, akik mind a csinos, új egyenruhát viselik (természetesen az Igazgató tervezte újra), és úgy mosolyog a kamerába, mint egy győztes hadvezér.

Igen, miután egy évig helyettesítette a távol lévő Igazgatót, Ms. Buckfast, aki mostanáig Johnny Harrington Válságstábjának egyharmadát alkotta, végre állandó helyet kapott az igazgatói irodában. A Mullberry-házban lévő párjának (Miss Lambertnek, más néven Szólítson-csak-Jónak) helyettesi állást ajánlottak fel, ő azonban a korai nyugdíj mellett döntött, és azóta különféle köztiszteletben álló helyszíneken fedezték fel, ahol – mint hallottam – vacsora utáni szónokként uzsoraáron lép fel. A másik válságstábos helyettes saját igazgatói posztra távozott, és dr. Markowicz, aki tavaly csatlakozott a Német tanszékhez, Második Mesterként elfoglalta a helyét, dr. Devine nagy haragjára, aki miután tavaly támogatta dr. Markowiczot, ezt a lépést árulásnak tekinti, és Bob Strange, a Harmadik Mester haragjára is, aki La Buckfast rendíthetetlen híve volt, és kezdettől abban a hitben élt, hogy régóta húzódó kinevezése immár csak formaság.

A Nyelvi tanszék sem úszta meg érintetlenül az összeolvadást. Egy sor idősebb kolléga feljebb emelkedett, hogy helyet biztosítsanak fiatalabb munkatársaiknak. Kitty Teague továbbra is a franciák feje, dr. Devine a németeké, míg én, az egyetlen klasszika-filológus maradtam, hogy egyszemélyes tanszékemet védelmezzem. Miss Malone (más néven a Ködkürt) is marad, és két új taggal bővült a körünk, akik mindketten a Mulberry-ház kinevezettjei: egy fiatal nő, amolyan Zsírszegény Joghurt típus, és egy vékony bajszú fiatalember, aki túl lagymatag, hogy Ifjú Titán legyen, Öltönynek meg túl trendi.

Azt hihetnék, hogy ez a sok változás feladásra késztetett. Nem tagadom, hogy megfordult a fejemben, de mihez kezdenék a rengeteg szabadidőmmel? Nyugdíjasként egy Tweedzakó ritkán elégedett. Akárcsak a holtak ruhája, mi is elkopunk, nem élünk meg a puszta levegőből. Tavaly hármat is elvesztettünk: Harryt, Pat Bishopot túl fiatalon, szívroham következtében, bár a szívét két éve törték össze, és régi barátomat, Eric Scoonest, akinek párizsi nyugdíjas terveit egy agyvérzés húzta keresztül, amit súlyos demencia követett. Az orvosom szerint ez a sokktól lehetett, és Scoonest több ilyen is érte abban az évben, köztük az anyja halála. Végül Meadowbankbe került – a hospice-ba, ahol korábban Harry is meghalt –, és három hónappal később egy második agyvérzés végzett vele. Úgy hiszem, a halál megváltás volt számára; addigra már elvesztette a beszédkészségét, a tekintete pedig olyan volt, mint egy elveszett kutyáé. Számomra már persze jóval korábban elveszett, de arról a régi ügyről nem beszélünk, ahogy a fiúval, az egykori David Spikelyval kapcsolatos gyanúmról sem. Különben is, már elmúlt, nem? Felesleges felhánytorgatni a múltat. A St. Oswald továbblép, s vele én is.

Idén új osztályom van. A régi 4S-ből 5M lett, Miss Malone, más néven a Ködkürt vezetésével. Nem is merek belegondolni, hogy az uralma alatt a Brodie-fiaim, Tayler, Sutcliff, McNair és Allen-Jones, micsoda vérontást rendeznek. A Ködkürt tekintélyt parancsolónak hangzik, de amint rájönnek, hogy Miss Malone csupán hang és semmi tartalom, azonnal elemükben lesznek. És a pokolba is, hiányoznak. Két éven át tanítottam őket. Ismerik a kis gyarlóságaimat. Idén máris túl sok a változás: Új Igazgató, új tanári kar, új iskola. Valóban hiú a remény, hogy legalább valami ugyanaz marad?

Ebben az évben a 2S-t tanítom, fiúkat és lányokat egyaránt. Ezen az évfolyamon harmincketten lesznek, de a Mulberry-házzal való egyesülés megnövelte az osztálylétszámot s ezzel arányosan a színvonalat, valamint (az új Gazdasági Igazgató szerint) jelentősen javított az anyagi helyzetünkön. Mint egy elszegényedett nemesember és egy kereskedőcég örökösnője közötti érdekházasság, ez az egyesülés kedvez majd a szerencsénknek, de sajnálatos módon megnyirbálja a régi életmódunkat. Idén mindenesetre nem hozakodtak elő a régi iskolai sportpályák eladásával. Bevallom, ez valóban nagy megkönnyebbülésemre szolgál, bár csorbítja a tény, hogy a lányok felvétele az Iskolába széthullással jár: új illatokkal, éles nevetéssel, ebédre a saláták bevezetésével és különféle új kényelmi berendezések megépítésével. Ebből következően lett új netballcsarnok, épültek öltözők, mosdók, zuhanyozók és még egy új sportcsarnok is, amit uszoda tesz teljessé, és amit Rupert Gunderson szülei finanszíroztak, akiről egy díjat is elneveztek, a Kiemelkedő Tanulmányi Eredményért járó Rupert Gunderson-érmet. Nem mintha Gunderson valaha is kiemelkedő teljesítményt nyújtott volna bármiben, kivéve egy fiatalabb fiú gyengeségének kiaknázását, de úgy tapasztalom, a legtöbb dolog elfelejtődik egy elég jelentős adomány árnyékában.

A Gunderson-épületen végzett munkálatok – az ifjú Gundersonhoz hasonlóan – lassúak és bomlasztók voltak. Nem róható fel az iskola érdeméül, hogy nem tartottak be határidőket, nem kértek tervezési engedélyeket, és végül megfeneklett az építkezés, melynek következtében az új szemeszterre elkészülő vadonatúj uszodai blokk helyett még mindig csak egy saras építési telek vesz körbe egy csúf betonhéjat, azt pedig drótkerítés, és a jövő hónapra várjuk az önkormányzat tervhivatalának döntését. Úgy sejtem, a szemeszter során a szünetek jobbára azzal telnek majd, hogy a betolakodók távoltartása végett az építkezést kell felügyelni.

De ma más dolgom van. A szemeszter első napja a St. Oswaldban hagyományosan fiúk nélkül zajlik: a tanári kar megbeszéléseken vesz részt, a papírmunkát végzi, és a tanítás gátló körülményeitől mentesen könnyedén felveszi a régi rutint. Ezért vagyok hát itt már reggel fél nyolckor, a St. Oswald bögrémből iszom a teám, és úgy szemlélem az elém táruló látványt, mint egy Kanut király, aki megpróbál gátat vetni az árnak. A műanyag lapos padok árjának, amely a nyári szünetben kiszorította az összes régi padot a tintatartókkal és a százévnyi latin firkával borított, összekaristolt fedelükkel, a firka jó része persze nyelvtanilag szánalmasan helytelen, de ifjonti lelkesedéstől fűtött, amit egy egyszerű műanyag lap sosem adhat vissza. A Mester-íróasztalomhoz senki sem nyúlt, jóllehet az Új Igazgató felajánlotta, hogy valami „Mesterhez illőbbet” állítanak be helyette. Gondolom, komolyabb bútordarabra gondolt, mint amilyen dr. Devine új cédrusfa asztala vagy a saját mahagóni íróasztala az aranyozott bronz tintatartóval.

De több mint száz szemeszter óta ülök ennél a kopott asztalnál. Minden foltot, cigaretta hagyta égésnyomot, firkát ismerek. A harmadik fiók akad, és valaminek a megfeketedett maradványa van a legfelső fiók végében, ami egykor talán édesgyökér-cukorka lehetett. Megtartom ezt az íróasztalt, amíg lábbal előre ki nem visznek a St. Oswaldból. Ami a műanyag asztalokat illeti, Jimmy Wattnak, a Kapusnak köszönhetően átkerülnek egy másik tanszékre, és a régiek (melyeket kidobás előtt jelenleg a pincében raktároznak) visszakerülnek az eredeti helyükre. Jimmy számára jókora munka, mert egyenként fel kell vinnie őket a Harangtoronyba, de Jimmy erénye, hogy jóindulatú és megvesztegethető, ám ötven font és az ingyenital ígérete a Szomjas Tudósban több mint elegendő ösztönzés volt arra, hogy igénybe vegyem a szolgálatait.

Titkon rágyújtottam egy élvezetes Gauloises-ra. A füst illata mélabús és nosztalgikus hangulatba ringatott. Az idén hamar köszöntött be az ősz, a felső udvaron megperzseltnek tűntek a fák, és a sportpályák végén az erdei deréce most fakult izzó rózsaszínről füstös fehérre. Ezt az évszakot szeretem a legjobban: melankolikus, rózsás és érett, de most a melankólia uralkodik.

Ó, egek, nagyon hiányzik Eric! Olyan volt, mint a kréta, egerek és padlófény illatának keveréke a Középső folyosón: amíg el nem tűnt, alig volt észrevehető. Most a Középső folyosónak virágillatú fertőtlenítő szaga van, a krétát felváltotta a fehér tábla filctollának bűze. Tudom, hogy nincs már, de még mindig számítok rá, hogy összefutunk a lépcsőn, hogy megpillantom a Közös teremben, és hallom az üdvözlését: ’reggelt, Straits.

Az évnek ezzel az időszakával jár. Majd elmúlik. De még a szomorú ügy után is hiányzik a vén idióta. Vagy talán az hiányzik, akinek hittem. Az, akit helyette szerettem volna. A gondolat kényelmetlen érzéssel tölt el: hogy olyan sok éven át el tudta rejteni előlem sötét titkát. Ám ennek ellenére a hatvanévnyi közös múlt csak számít. Még emlékszem, milyen volt fiúnak. Emlékszem a fiatalemberre, még a Harry Clarke-ügy előttről. És bármit tett is, tudom, hogy a lelke mélyén kedvesség és szeretet volt a harag és a sötétség mellett.

Az ókori görögök szerint öt folyó folyt le az alvilágba: az Akherón, a szomorúság és a bánat folyója, Kókütosz, a jajgatás folyója, Phlegethon, a tűz folyója, Sztüx, a harag és a gyűlölet folyója és végül Léthé, amelynek vize az áldott feledést hozta el. Ha ez így van, akkor Hadész felé már megtettem az út négyötödét. Az elmúlt évek történései átvittek tűzön-vízen, sötétségen és bánaton. Azt hiszem, most nem reménykedhetem másban, mint a feledés áldott ajándékában. Vajon Eric Scoones örömmel fogadta-e a Léthét? Vagy ellenállt a sodrásának? A helyében mit választottam volna? Feledést vagy örök lelkifurdalást?

Azt hiszem, a tea száműzi a kísérteteket. A Léthén kívül ezt a véleményt részesítem előnyben. Az íróasztalom alatt van egy teáskanna és néhány filter, valamint egyadagos tartóstejes-dobozok kis arzenálja. A teáskancsót már nem tűröm meg, viszont jobban szeretem a St. Oswald-os bögrémet. Eric bögréje egészen mostanáig a Közös terem szekrényében volt, de az utolsó szemeszterben észrevettem, hogy eltávolították. Eggyel kevesebb, ami rá emlékeztet. Vagy az egyik új takarító valóban kedveli Diana hercegnőt.

Megfőztem a teát, és leültem az asztalomhoz. Jimmy hamarosan megérkezik. Amikor a kopogást meghallottam, tulajdonképpen teljes mértékben az ő kerek arcára számítottam, amint az erezettüveg-ablakon bebámul. Meglepődtem, amikor egy egész csapatot pillantottam meg, akik egyike szembántóan rózsaszín ruhadarabot viselt, amit Jimmy még gondolatban sem vett volna fontolóra.

– Gyertek be – invitáltam őket, és a kitárt ajtóban egy nagyon is ismerős négyes állt. Sutcliff, Allen-Jones és McNair, valamint Benedicta – más néven Ben – Wild, akivel tavaly barátkoztak össze, noha Ben most a felső hatodikba került, a fiúk pedig csak ötödikesek voltak. Természetesen egyiken sem volt egyenruha, és Allen-Jones egy olyan kápráztató rózsaszín pólót viselt, amire élénk színekkel ezt a rejtélyes feliratot nyomták: SZERDÁNKÉNT A PATRIARCHÁTUST VERJÜK SZÉT. Vajon ezt tréfának szánta?, merült fel bennem. Bevallom, az iskolás fiúk humora sokat fejlődött a napfényesebb, komplikációmentes idők óta, amikor Caesar dzsemet evett uzsonnára, Brutus meg patkányt.{1}

Tulajdonképpen a kelleténél egy pillanattal tovább tartott, míg rájuk ismertem. Egy fiú, aki nem visel egyenruhát, olyan, mint éjjel egy házimacska: függetlenebb, élénkebb, tartózkodóbb, mint napvilágnál. És persze nagyot nőttek; a hosszú nyári szünidő alatt mindig megnyurgulnak. Allen-Jonest kivéve, aki fiúsabb maradt, mint a többiek, és Bent – ő a barátság révén lett Brodie-fiú –, aki új, nagyon rövid frizurát csináltatott, ami a Szólítson-csak-Jónakot a helytelenítés görcsös rohamaira késztette volna.

A delegáció láttán letettem a bögrémet, és felálltam. Még mindig csak háromnegyed nyolc volt, korai időpont egy kollektív látogatáshoz. Egyikük sem viselt egyenruhát, ami kizárta a lehetőséget, hogy mind a négyen megfeledkeztek volna arról, hogy az első iskolanap csupán a tanári karnak kötelező.

– Jó reggelt – szólaltam meg.

– Jó reggelt, uram. – Allen-Jones mindig a kis csoport szóvivője volt, és most rá nem jellemző módon komolynak tűnt. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, valami történt Taylerrel, az egyetlen Brodie-fiúval, aki nem volt jelen. Aztán eszembe jutott, hogy Tayler családja egy izraeli kibucban van, és az ifjú Taylert a hétvége előtt nem vártuk vissza az Iskolába. Azt hiszem, a gondolataim még mindig az öreg Scoones körül forogtak, de azonnal tudtam, hogy valami baj van.

– Mi történt? – kérdeztem. – Valami baj van? – Más alkalommal egy vidám, szellemes latin bemondással folytattam volna, de az arckifejezésük azt súgta, hogy ebben az esetben ez illetlenség lenne. Ismét Tayler jutott eszembe. Oly sok minden sült el balul, hogy még egy fiú elvesztésének a lehetőségétől meglódult a szívem. A mellényem harmadik gombja tájékán olykor megbújó láthatatlan ujj – a két éve leterítő szívroham emlékeztetője – megrándult. – Mi az? – kérdeztem akaratlanul is élesebb hangon.

Allen-Jones a többiekre nézett. Ben bólintott. Sutcliff sápadtnak tűnt, de mivel vörös hajú, a bőrszíne évszaktól függetlenül mindig olyan, mintha az életét egy barlangban töltötte volna. A láthatatlan ujj felfelé kúszott a bordáimon. Szerettem volna Tayler után érdeklődni, de nem mertem hangosan kimondani a szavakat. Adj hangot a félelmednek, és az formát ölt. Lupus in fabula.{2}

– Mi az? – ismételtem meg szorongástól nyers hangon.

– Uram – szólalt meg végül Allen-Jones. – Azt hiszem, találtunk egy holttestet.

Joanne Harris: Mint pók a kulcslyukon
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Libri Kiadó, Budapest, 2023
508 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft