Groteszk, egyéni ízek ǀ Karinthy Ferenc: Dunakanyar / Buborék Színház

D. Magyari Imre |

A Krisztina tér 4-be kell menni, de ilyen házszám nincs (vagy mi nem találjuk). Tanácstalanul téblábolunk néhányan a krisztinavárosi templom mellett, míg aztán váratlanul nyílik a szomszédos iskola kapuja, és lemehetünk a pincébe: a Buborék Színház két tagja, Pásztor Orsi és Szuromi Dániel itt fogja játszani Karinthy Ferenc Dunakanyar című darabját. Kicsit aggódom, hogy milyen lesz, hisz a Buborék amatőr társulat, 2021 óta működik (legalábbis ezen a néven), nemhogy nem láttam tőlük semmit, de nem is hallottam róluk, véletlenül ismerkedtem meg néhány tagjukkal pár hónapja, ők hívtak meg. Azonban miért ne lehetnének attól még nagyon jók, hogy amatőrök?

És aztán nagyon jók is.

Komolyan veszik a játékot, örömüket lelik benne és tehetségesek. Ők ketten (a rendezőket, Bertók Nikit és Talján Violettát is beleértve négyen) mindenképp. De simán el tudom képzelni, hogy a többiek is. „Rendezve van” a produkció, érződik a koncepció, gondolnak valamit a szövegről, a műről, nemkülönben az emberi kapcsolatokról. Tetszik, rokonszenvesen öntudatos és bizakodó, ha kicsit talán suta is, amit a honlapjukon írnak: „Csapatként működünk együtt, próbáljuk mindenkinek a saját személyiségéből fejleszteni az éppen aktuális karakterét. Az biztos, hogy akármilyen darabot is viszünk színre, magunkból építkezünk, mi vagyunk benne, ettől válik egyedivé előadásunk. … A mi csapatunk több, mint egyszerű társulat, sőt több mint barátság.”

Örülök, hogy a Dunakanyart játsszák, örülök, hogy Karinthy Ferenc egy művét választották. Én igencsak kedvelem őt, szívesen olvasom, mert holtáig megmaradt a realista próza pártján. Közben a fő irodalmi áramlatok másfelé indultak, ő meg nagyon eltűnt. Talán ezért tekintik úgy, hogy nem tartozik a legnagyobbak közé. De az ember nem mindig a legnagyobbakat szereti.

A darab alaphelyzete archetipikus – talán az elveszett ógörög drámák közt is valamelyik így kezdődik: egy vendég záróra előtt betér egy vendéglátóhelyre és beszélgetni kezd a kávéfőzővel; a vendég történetesen férfi, a kávéfőző történetesen nő. (Lehetne ez fordítva? Nemigen. Hogy a korszerűség végett behozzam a gender, a társadalmi nem szempontját is. A férfi – pedig még csak egyetlen konyakot ivott – szinte azonnal támad: „Csukja be ezt az izét, és jöjjön velem, beülünk valahová.” Neki szabad. Egy nőtől ez elképzelhetetlen. Ma is.) Az írói feladat: összehozni őket, távozzanak együtt, de addig beszélgessenek egy-másfél órát, érzékenyüljenek el, dühödjenek fel, ijedjenek meg… Karinthy Ferenc példásan veszi az önmaga elé állított akadályokat, nem unatkozunk. És nem marad meg a felszínen! Igaz, nem is megy igazán mélyre.

A bemutatón, 1966 telén két remek színész lépett a közönség elé, Mensáros László és Domján Edit, az előadást Vámos László rendezte. Ráadásul a Bösendorferrel ment párban (szintén Vámos), ami igazi bravúrdarab, Garas Dezső (a Vevő) élt is a lehetőséggel. A közönség azzal az élménnyel távozhatott, hogy igazi színházat látott. De azért egyetértően idézném Molnár Gál Pétert, aki kegyetlen tisztánlátással azt írta, hogy „etűdökről, drámai gyakorlatokról van szó”, amit az író is jelez a gyűjtőcímmel: Négykezes. És ismét MGP: „szerzőjük [inkább] dramaturgiai ujjgyakorlatokat, dialógusskálázásokat, színpadi Czerny-sorozatot végez, mint azt, hogy mindkét négykezesben ugyanazon a bánatos-bús dallamon játszik, … a modern magány nem oratóriumi, mint inkább slágerdallamát.” Ez, mi tagadás, igaz. De, mondjuk, Czerny etűdjeit is lehet szeretni (én például nagyon kedveltem őket), csak tudni kell, hogy ezek nem Beethoven zongoraversenyei, sőt nem is Chopin etűdjei. MGP, aki nagyon tudta, mi a színház, dicsér is: „…amíg (az író) jobb kézzel a divatos dallamot pötyögteti, addig a bal kéz kísérete jó ízeket tartalmaz, groteszk, egyéni ízeket, fintorokat, elmés ellenpontokat, humort.”

A Dunakanyar mostani színpadra állítóinak, Bertók Nikinek és Talján Violettának volt fülük a bal kéz játékára, s az említett ízek ott vannak Pásztor Orsi és Szuromi Dániel játékában is.

A rendezők és a játszók pontosan érzékelik és pontosan mutatják meg az érzelmi amplitúdókat, amik nem is feltétlenül jutnak nyugvópontra a végén. És érzékenyek a szöveg játékosságára, humorára, nyelvi felépítettségére is, arra, hogy amit a Vendég mond, az visszatér a Kávéfőzőnél és viszont, lődözgetik a nyilaikat, támadnak és védekeznek.

Nagy és hatásos ötlet, hogy az előadás megjeleníti a ki nem mondott gondolatokat, indulatokat, vágyakat is. Az elején, még a kezdés előtti percekben, hiányoltam némi kellemes smúzzenét, ne úgy kelljen beesnem egy presszóba. Aztán megszólalt valami törzsi muzsika (Ötvös Benke), amilyen presszóban nincs. De itt igazából presszó sincs (a látvány, gondolom, a csapat munkája): egy oldalára fordított asztalt látunk, székeket, a földön üvegeket. Nem reális a tér, ahogy nem reális a mozgás sem: a fehérbe öltözött szereplők megérintik, átölelik, a padlóra viszik a másikat, vagy tétován megfogják egymás kezét, testi kontaktusba is kerülnek tehát, amiben természetesen ott vibrál az erotika. Látjuk, amit ők csak szeretnének. A befejezés sem szabványos: nem együtt lépnek ki az ajtón. De ha belegondolunk, az eredetiben sem lehetünk biztosak abban, hogy az ending valóban happy. Súlyosak a (hordozott és a szócsatában adott-kapott) sérülések.

A rendezők a hatvanas évekből gondos aprómunkával a mába helyezték a történetet. Különös műtét, és nagy kár, hogy ennek áldozatul esett a Vendég egy hosszabb szövege is, de el kell fogadnom. Csak hát az eredeti mű részletei nagyon kötődtek a hatvanas években a negyvenes korú szereplőkhöz. De végül is a magány ugyanaz, csak a háttér színei mások.

Az előadáson, amit láttam, ott ült az író lánya, a Párizsban élő Karinthy Judit és az író unokája, Karinthy Vera is. Bízom benne, tetszett nekik.

És szívből remélem, hogy a Buborék nem pattan szét idő előtt, mondjuk a pincébe vezető lépcső korlátján.

Fotók: Bertók Dorina

Részletek, jegyvásárlás