Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek (részlet)

Első fejezet | | Amma

1 | Amma

a városát kettévágó folyómeder melletti sétányon halad, pár kora reggeli uszály lassan ellebeg a közelben

balra a tengerészstílusú gyaloghíd fedélzetszerű futóléccel és vitorlásárbóc villanyoszlopokkal

jobbra a folyó kanyarulata, ahogy keletre tart a Waterloo híd után a Szent Pál-székesegyház felé

érzi a napfelkeltét, a levegő még hűvös, mielőtt a város eldugul a füsttől és a hőségtől

távolabb a sétányon egy zenész a helyzethez illően felemelő dallamot hegedül

Amma színdarabja, a Dahomey utolsó amazonja ma este debütál a Nemzeti Színházban

*

eszébe jut az az időszak, amikor színházzal kezdett foglalkozni

mikor ő és a csapattársa, Dominique arról lettek híresek, hogy megzavarják azokat az előadásokat, amik sértik a politikai érzékenységüket

erőteljesen képzett színészhangjukkal előresüvöltöttek a nézőtér hátuljáról, mielőtt gyorsan leléptek

a nyilvános, bomlasztó tiltakozásban hittek, ami határozottan idegesíti azokat, akiknek szól

emlékszik, hogyan öntött egy korsó sört egy olyan rendező fejére, akinek az előadásában félmeztelen fekete nők rohangáltak a színpadon úgy viselkedve, mint az idióták

ezután jó nagyot futott Hammersmith kerületének hátsó utcáiban

üvöltve

Amma ezek után évtizedeket töltött a partvonalon, renegátként, aki nagy ívben dobja a kézigránátokat az őt kizáró intézményre

amíg a mainstream el nem kezdte bekebelezni azt, ami egyszer radikális volt, és ő meg azon kapta magát, reménykedik, hogy csatlakozhat hozzá

ami csak akkor történt meg, amikor három éve az első nőnemű művészeti vezető a Nemzeti élére állt

az elődei hosszú ideig tartó udvarias visszautasításai után csörgött a telefon, éppen végzett a reggelivel, egy olyan hétfő reggelen, mikor az élete kiürülve hevert előtte, és csak az online sorozatok töltötték el némi várakozással

imádtam a kéziratot, vállalnod kell, meg is rendeznéd nekünk? tudom, hogy későn szólok, de ráérsz egy kávéra ezen a héten?

Amma iszik egy kortyot a hosszú kávéjából, benne a szokásos kezdőlöketet adó extra adag, és egyre közelebb ér a brutalista stílusú szürke művészeti komplexumhoz

legalább neonfényű feliratokkal megpróbálják feldobni a bunkerhangulatú betont, mert ez a hely most sokkal inkább haladó szellemről, semmint a hagyománytiszteletről híres

pár évvel ezelőtt egyáltalán nem lepte volna meg, ha azzal a lendülettel penderítik ki, amivel be mert lépni az ajtón, azokban az időkben az emberek a legszebb ruhájukban mentek színházba

és lenézték azokat, akik nem a megfelelő öltözetet viselték

Amma azt szeretné, ha az emberek kíváncsian jönnének a darabjaira, nem érdekli mi van rajtuk, egyébként neki is megvan a saját leszarom stílusa, habár az is alakult az évek során, és eltávolodott a közhelyes farmer kertésznadrágoktól, a Che Guevara-barettől, az Arafat-kendőtől és a mindig látható, két összefonódó női szimbólumot ábrázoló kitűzőtől (nem mondom, hogy nem vagy nyitott könyv, barátom)

mostanában ezüst vagy arany sportcipőt hord télen, megbízható Birkenstockot nyáron

fekete szövetnadrág télen, buggyos vagy szűk, attól függően, hogy azon a héten 40-es vagy 42-es méretet hord (felül mindig eggyel kisebbet)

mintás török nadrágot nyáron, ami éppen térd alatt végződik

élénk aszimmetrikus pólót, pulcsit, dzsekit, kabátot télen

a felzselézett, hidrogénezett rasztatincsei viszont egész évben úgy állnak égnek, mint a születésnapi gyertyák

az ezüst karika fülbevaló, a vaskos afrikai karperec és a rózsaszín rúzs is

állandó stíluselemei közé tartoznak

Yazz

szerint ezek olyan „bolondos öregasszonyruhák, Anya”, és könyörög, hogy a Marks & Spencer áruházban vásároljon Amma, mint a normális anyák, mert nem akarja, hogy vele lássák az utcán, amikor elvileg együtt mennek el sétálni

Yazz pontosan tudja, hogy Amma minden lesz, csak normális nem, és bár már az ötvenes éveiben jár, még nem öreg, de próbáld meg ezt elmagyarázni egy tizenkilenc évesnek; mindenesetre az öregedés egyáltalán nem olyan dolog, amit szégyellni kellene

különösen, mivel az egész emberiség átesik rajta egyszer

bár néha úgy tűnik, mintha a barátai közül ő lenne az egyetlen, aki meg is akarná ünnepelni, hogy idősebb lett

hiszen nagy kiváltság nem idő előtt meghalni – mondja nekik, miközben a konyhaasztal körül leszáll az este barátságos, teraszos brixtoni házában

és ők nekilátnak az általuk hozott ételeknek: csicseriborsó-ragu, fűszeres sült csirke, sült zöldségek, marokkói bárány, sáfrányos rizs, cékla és kelkáposzta-saláta, az igazán irritáló akadékoskodóknak pedig jollof quinoa és gluténmentes tészta

miközben egy pohár bort, vodkát (kevesebb kalória) vagy valami májkímélőbbet öntenek ki maguknak az orvos javaslatai szerint

helyeslést várna a barátaitól azért, hogy ellenszegül a középkorúak körében divatos panaszkodásnak; ehelyett zavart mosolyokat kap és olyan kérdéseket, mint: hogy bírod az égető ízületi gyulladásokat, a feledékenységet és a hőhullámokat?

Amma elmegy a fiatal zenész mellett

bátorítóan mosolyog a lányra, aki kedvesen viszonozza azt

előhalász egy kis aprót, beteszi a hegedűtokba

nem áll készen rá, hogy letegye a cigit, úgyhogy nekidől a part melletti falnak és rágyújt egyre, gyűlöli magát érte

az ő generációjának még azt mondták a hirdetések, hogy a cigitől felnőttnek, bájosnak, erősnek, okosnak, kívánatosnak és mindenekfölött menőnek tűnnek majd

senki nem mondta el nekik, hogy tulajdonképpen megöli őket

kinéz a folyóra, és érzi, ahogy a forró füst lefelé vándorol a nyelőcsövén keresztül és nyugtatja az idegeit, miközben megpróbálja felvenni a harcot a koffein miatti adrenalinlökettel

negyven éve vannak színházi bemutatói, és még mindig parázik

mi van, ha szétszedik a kritikusok? nagy egyetértésben elutasítják, egycsillagos értékeléseket írnak: egyáltalán mit gondolt a Nemzeti, amikor beengedte ezt az érdektelen imposztort az épületbe?

persze tudja, hogy nem imposztor, tizenöt drámát írt és több mint negyvenet rendezett meg, és ahogy egy kritikus egyszer írta, Amma Bonsu biztos kézzel rendez, és tudja, hogyan kell kockázatot vállalni

de mi van, ha az állva tapsoló, premier előtti közönség egyszerűen csak kedves akart lenni?

jaj, kussolj már Amma, tapasztalt harcos vagy, nem emlékszel?

na lássuk

a szereplők fantasztikusak: hat idősebb színésznő (sokat látott veteránok), hatan a pályafutásuk derekán (mostanáig nagy túlélők) és három új arc (naiv reménykedők), akik közül az egyik a tehetséges Simone, aki vörös és feldagadt szemmel támolyog be próbára úgy, hogy elfelejtette kihúzni a vasalót, lekapcsolni a tűzhelyét vagy becsukni a hálószobája ablakát, és a próba értékes perceit pazarolja arra, hogy teljes pánikban a lakótársainak telefonál

néhány hónapja még a saját nagyanyját is eladta volna rabszolgának, hogy megkapja ezt a munkát, de mára elkényeztetett kis primadonna lett, aki pár hete arra kérte a rendezőjét, amikor kettesben maradtak a próbateremben, hogy ugorjon ki neki egy karamellás lattéért

annyira kimerültem – nyüszítette Simone, arra utalva, hogy ez Amma hibája, amiért olyan keményen dolgoztatja őt

mondani sem kell, abban a pillanatban elrendezte a dolgokat Simone Stevenson kisasszonnyal

Stevenson kisasszony, aki úgy gondolja, hogy mivel a színművészeti után rögtön a Nemzetibe került, és egy lépésre van attól, hogy meghódítsa Hollywoodot

rá fog jönni

elég hamar

ilyen helyzetekben Ammának hiányzik Dominique, aki réges-rég Amerikába menekült

együtt kellene átélniük a nagy áttörésének pillanatát

a nyolcvanas években egy játékfilm meghallgatásán ismerkedtek meg, a film egy női börtönben játszódott (hol máshol?)

mindketten kiábrándultak voltak attól, hogy mindig csak a rabszolga, a cseléd, a prostituált, a dada vagy a bűnöző szerepénél gondoltak rájuk

és még így sem kapták meg a szerepet

a sorsuk ellen lázadoztak egy lepukkant kávézóban a Sohóban, miközben két szelet átázott fehér kenyér közé vastagon halmozott szalonnás rántottát falatoztak, amit méregerős teával öblítettek le a műszakkezdésre váró utcai szexmunkások mellett

ez még jóval azelőtt volt, hogy a Soho egy trendi meleg környékké vált

nézz rám – mondta Dominique, és Amma ránézett, semmi alázatos, anyáskodó vagy bűnözőszerű nem volt benne

hihetetlenül menő és eszméletlenül gyönyörű volt, magasabb és vékonyabb, mint a legtöbb nő, metszettüveg-arccsontokkal és füstös szemekkel, amelyeket vastag és sűrű fekete szempilla vett körül, konkrétan árnyat vetett az arcára

bőrdzsekit viselt, rövidre vágatta a haját, kivéve egy fekete, oldalra fésült frufrut, és egy ütött-kopott férfivázas biciklin közlekedett a városban, ami most kint állt lekötve

nem látják, hogy egy élő istennő vagyok? – kiáltotta Dominique egy színpadias gesztussal kísérve, oldalra söpörve a frufruját, és szenvedélyes testtartást véve föl, ahogy egyre többen fordultak feléjük

Amma alacsonyabb volt, afrikai csípővel és combokkal

a tökéletes rabszolgalány alakja, mondta neki egyszer egy rendező, mikor egy emancipációról szóló színdarab meghallgatására ment

mire ő rögtön sarkon fordult és kisétált

Dominique-nek pedig azt mondta egy szereposztásért felelős rendező, hogy csak az idejét pocsékolja, ha elmegy egy viktoriánus korban játszódó filmdráma meghallgatására, hiszen akkoriban nem voltak feketék Angliában

dehogynem voltak, válaszolta Dominique és tudatlannak nevezte a rendezőt, aztán szintén kisétált az épületből

ő az ajtót is bevágta maga után

Amma rájött, hogy rokon lélekre talált Dominique-ben, aki kész mindenki seggét szétrúgni vele

és miután ez elterjed majd róluk, mindketten totál munkanélkülivé fognak válni a színházi közegben

elmentek egy helyi kocsmába, ahol a beszélgetés folytatódott, miközben folyt a bor

Dominique Bristol St Pauls negyedében született, az anyja az afro-guyanai származású Cecile, aki a rabszolgaságig vissza tudta követni a családfáját, apja pedig az indo-guyanai származású Wintley, akinek az elődei Kalkuttából érkezett szerződéses munkások voltak

ő a legidősebb a tíz gyerek közül, akik inkább tűntek feketének, mint ázsiainak, és annak is érezték magukat, különösen mivel az apjuk szorosan kötődött az afrokaribiakhoz, akikkel együtt nőtt föl, de az Indiából nemrég érkezett indiaiakkal nem tudott mit kezdeni

Dominique tinédzserkorában jött rá a saját szexuális preferenciájára, amit aztán nagy bölcsen meg is tartott magának, mert nem tudta, hogy a barátai és a családtagjai hogyan fogadnák, és nem akart a közösségen kívülre kerülni

párszor kipróbálta fiúkkal is

ők élvezték

ő kibírta

tizenhat évesen színészi karrierre vágyva költözött Londonba, ahol az emberek kitűzőkön hirdették büszkén a saját társadalmon kívüli identitásukat

kemény terepen aludt a Viktória rakpart és üzleti bejáratok boltíve alatt a Strand utcában, majd egy fekete lakhatási szervezet interjút készített vele, ő pedig hazudott, és arról mesélt zokogva, hogy az apja elől menekült el, aki verte őt

a jamaicai lakhatásügyi tisztviselő nem volt meggyőzve, szóval vertek, ennyi az egész?

Dominique az édesapja által elkövetett szexuális abúzusig fokozta a panaszait és kapott egy S. O. S.-szobát egy diákszállón; másfél évvel később, miután hetente telefonált sírva a lakhatási szervezetnek, megszerezte a lakhatási szervezet egyik egyszobás lakását egy kis ötvenes években készült blokkban, Bloomsburyben

megtettem, amit meg kellett tennem, hogy otthont találjak – mondta Ammának –, bevallom, nem erre vagyok a legbüszkébb, de senkit nem bántottam, hiszen az apám sosem tudja meg

az lett a küldetése, hogy minél többet tanuljon a feketék történelméről, kultúrájáról, politikai mozgalmairól, feminizmusáról, és felfedezte London alternatív könyvesboltjait

elment az Islingtonban található Sisterwrite nevű könyvesboltba, ahol minden egyes könyv minden egyes szerzője nő volt és órákig böngészte a polcokat; nem volt pénze, hogy bármit megvegyen, így hétről hétre részletenként, állva olvasta el az egész Home Girls című fekete feminista antológiát, illetve bármit, amit Audre Lorde tollából meg tudott kaparintani

úgy tűnt, az eladót nem zavarja

mire felvettek egy nagyon hagyományos színiiskolába, én már átpolitizálódtam és mindenbe belekötöttem, Amma

az egész iskola egyetlen színes bőrű diákja volt

Shakespeare férfi szereplőit vajon miért nem játszhatják nők, és akkor inkább bele sem megyek a bőrszínalapú szereposztásba – üvöltöttem a rendezőnek az órán, miközben mindenki más, a női diákokat is beleértve, néma maradt

rájöttem, hogy egyedül vagyok

Fordította: Kállay Eszter

Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021
440 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft