kistibi |
Bernardine Evaristo regénye kapcsán mindenekelőtt a szerkesztésről és a szöveg felépítéséről érdemes szót ejteni, mivel a forma meglepő dolgokat rejt (nem mintha a tartalom nem lenne érdekes). A mű öt nagy fejezetből áll. Az első négy három-három szereplő története, akik valamilyen (baráti, rokoni, szerelmi, munkatársi) kapcsolatban állnak egymással.
Ez a szerkesztés lehetővé teszi, hogy az Alexandriai négyes című Lawrence Durrell-regény technikájához hasonlóan szövődjenek egymásba a történetek, de egyben meg is újítja a durrelli műformát. Ugyanis az ötödik fejezet egyfajta végjáték-módján egy fedél alá tereli a szereplők nagy részét, méghozzá a legelső szereplő, Amma színdarabjának a bemutatójára. Így egész művet átívelő dramaturgiai fonalat kap az olvasó, sőt: az epilógusban az addigi éles, kritikus mesét picit lágyabb, romantikusabb hangnem váltja fel. Bravúros puzzle.
Aki ismeri Cormac McCarthy központozás nélküli regényeit, az vagy mereven elutasította ezt a formát, vagy lassított addigi olvasási tempóján és ízlelgette a mondatokat, esetleg gondolatban máshová tette a vesszőket, s így más és más árnyalatú szövegekre talált. Izgalmas módja ez a szöveg befogadásának. Evaristo másfajta módon, de szintén felrúgja a hagyományos helyesírást, szövegszerkesztést. Mondatait nem kezdi nagybetűvel, és nem is zárja le ponttal. Minden új „mondat” új bekezdés, ezáltal olyan szövegegész születik, ami talán a hóeséshez hasonlítható: a különálló pelyhecskék végül hatalmas hómezőt hoznak létre; ez már egységes szőnyeg, nem ragyog ki belőle a pehely mintázata… Míg McCarthy prózájának olvasási sebességét – véleményem szerint – pozitív módon lassítja a központozás hiánya, Evaristo szövegeiben ez éppen ellentétesen hat: gyorsít, mégsem megy a műélvezet kárára. Ha egy pointillista stílusú festményt nézünk, akkor sem a „pöttyöket” vizsgáljuk önmagukban, hanem az összhatást próbájuk magunkba szívni.
Evaristo örök lázadó. Társalapítója Nagy-Britannia első fekete női színházának, fekete-brit írókonferenciát szervez, különböző irodalmi szervezetek tanácsainak, tanácsadói testületeinek a tagja. Életét az irodalom és a színház kíséri végig. Kreatív írást tanult és tanít. Hetvenhét díjat tudhat magáénak: a legjelentősebb a Booker-díj, melyet Margaret Atwooddal megosztva, fekete-brit szerzőként először ő kapott meg. A BBC egyik munkatársa úgy adta ezt hírül, hogy a Bookert Margaret Atwood és egy „másik szerző” kapta. Evaristo rögtön reagált a dologra: először arról írt, hogy gyorsan és lazán kitörölték a nevét a történelemből, utána így fogalmazott közösségi oldalán: „Mindig is ezzel kellett megküzdenünk, emberek.”
A Booker-díjas A lány, a nő, a többiek elsődleges célja a hiánypótlás. A brit irodalomban nincsenek színes bőrű hősök, pontosabban színes bőrű nők, és ezt sürgősen orvosolni kell. Ez a cél létrehozhatna akár valami didaktikus szörnyszülöttet is, de Evaristo stílusa, karakterei, szabadszájúsága ezt kizárja. Első hőse Amma, a leszbikus színházi rendező. Ifjúkorában maga volt a lázadás, barátnőivel beleüvöltöztek nekik nem tetsző előadásokba, botrányt kavartak ahol csak tudtak, sörrel locsolták meg egy rendező fejét. Amikor a feminizmus és a függetlenség imádata kezd már kicsit túl sokká válni, jön az ellenpont. Yazznak, Amma leányának sokkal keményebbek és durvábbak a nézetei, folytonosan azt olvassa anyja fejére, hogy milyen ósdi gondolkodású. „Egy évvel később Yazz feminácinak nevezte őt, amikor éppen buliba készült, és Amma azt merte javasolni, hogy vegyen hosszabb szoknyát és alacsonyabb magassarkút, valamint húzza feljebb a mélyen kivágott felsőjét, így legalább a teste 30%-a el lesz takarva a mostani 20% helyett.” Yazz egyetemi társasága a hangzatos Akikkel nem lehet kibaszni nevet viseli, minden tagja keményen dolgozik, hogy diplomájában jó eredményt tüntessenek fel. Izgalmas szerkesztési ötlet, hogy az első fejezetben felbukkanó, leszbikus Amma hogyan jut el a gyerekszülésig. Ez a kérdés nyitva marad az utolsó fejezetig, amelyben választ kapunk nem csupán a hogyanra, hanem Yazz viszonyára is édesapjával.
Az első fejezet harmadik karaktere Dominique, Amma színházának egyik vezető munkatársa. Őt a sorsa egészen másfelé viszi. Találkozik egy Nziga nevű csodálatosan szép nővel, szerelmes lesz belé, és követi az Egyesült Államokba. A Lélek Holdja nevű tanyaszerűségen telepednek le, melynek lakói kizárólag leszbikus nők, aki házakat építenek. Nziga teljesen kisajátítja Dominique-ot, elszigeteli mindenkitől és mindentől. Végül szöknie kell, hogy szabadulhasson a szürreális kapcsolatból.
Nem lenne értelme, hogy a tizenkét főszereplő sorsát végigszálazzam (meg minek is készítsek zanzát egy kitűnő regényből), ezért csak a legfontosabb elemekre szeretnék rávilágítani. Igen hangsúlyos a történetek ideje. Akad olyan, amelyiket a bevándorló szülőktől kezdve követhetünk, sőt láthatjuk és végigélhetjük a menekülés-elvándorlás okait is. Tulajdonképpen mintegy száz évnyi panoráma jelenik meg, fókuszban a 20. század második felével, majd századunk kezdetével.
Egy afrikai ember a fizikai nyomorból menekül, hogy aztán ezt a lelki nyomorúság váltsa fel Angliában, merthogy a rasszizmus jelen van és hat a társadalom minden szegletében. Evaristo regénye attól igazán éles és jó, mert a tizenkét szemszögből bemutatott világ nem kizárólag a másik oldalt mutatja meg, hanem óhatatlanul tizenkét árnyalatra bontja a fényt. Például Shirley, a tapasztalt tanár így fogalmaz: hihetetlen színvonalesést jelentett, amikor olyan gyerekek árasztják el az iskolát, akik számára a kérem és köszönöm ismeretlen fogalmak. S ennek a háttere a kormányzati oktatáspolitika: „alapból rossz volt a helyzet, és még rosszabb lett, amikor a Thatcher-kormány elkezdte keresztülvinni az Oktatási Mestertervét… mindez egyáltalán nem hagyott teret arra, hogy meg lehessen felelni egy élő, lélegző, egyedi gyerekekből álló osztály szerteágazó igényeinek.” „…aztán a Gestapo vezetősége kierőszakolta az óraterveket, és egy új káromkodás lett Shirley folyamatosan növekvő szótárában: Nemzeti Tanterv! iskolai rangsorok! óratervek!” Kísértetiesen ismerős ez, és nem csak nekem.
Ezen a szivárvány minden színében játszó palettán aztán találkozhatunk olyan figurával, akit elhagytak a szülei, aki nemváltó műtéten esett át, aki a legszegényebb sorból indult, de hihetetlen munkával a bankelitbe küzdötte fel magát. Mindeközben folyamatosan jelen van az afrikai múlt, a szegénység, az üldözöttség, meg hogy egy sötét bőrű embernek sokkal többet kell dolgoznia, küzdenie ahhoz, hogy talpra állhasson nemcsak egzisztenciális, hanem emberi értelemben is.
Evaristo regénye csodálatos tabló, ami egy speciális látószögből mutatja meg Anglia közelmúltbeli históriáját. Ugyanúgy kellenek ezek a történetek, mint bármely kékvérű arisztokrata őseinek kalandfüzére: így válhat teljessé az a múlt, amit a krónikák és a történelemkönyvek nem jegyeztek fel. Evaristo könyve alighanem ezért kapta meg a Bookert: mert valóban hiányt pótol. Az angol irodalomból eddig kimaradt, küzdelmes sorsú fekete nők hiányát.
Bernardine Evaristo
Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek
Fordította: Kállay Eszter
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021
440 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft
online ár a kiadónál 3749 Ft,
e-könyv változat 3799 Ft
ISBN 978 963 504 5136 (papír)
ISBN 978 963 504 5617 (e-könyv)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
A lány, a nő, a többiek a kortárs brit nők egymással összefonódó közösségének megindító és reményteli története, és a jelenkori Nagy-Britannia egyszerre szórakoztató és megrázó tablóképe.
A sokhangú regény tizenkét szereplője nagyon eltérő életet él: Amma leszbikus színházi rendező éppen élete nagy lehetőségére, darabjának premierjére készül a Nemzeti Színházban; régi barátja, Shirley tanár, több évtizedes munka után is london egyik pénzhiányos iskolájában rekedt, egyik volt hallgatója, Carole mégis sikeres befektetési bankár lesz. Bummi takarítóként dolgozik, és nyilvánvaló eredményei ellenére aggódik, hogy lánya végképp elszakítja nigériai gyökereit. Az észak-angliai tanyán élő 93 éves GG viszont nehezen lép túl a múlt árnyékán. Míg LaTisha a három különböző férfitól származó gyerekének keresi a megfelelő apát, Megan a nemi identitásában bizonytalan, és a közösségi médiában próbál válaszokat találni. Csupa felejthetetlen karakter, akik számos ponton keresztezik egymás életét, a rokonságban, szomszédságban, vagy éppenséggel a különböző problémákban, a szexualitástól a társadalmi helyzetig.
Evaristo rendkívüli érzékenységgel mutatja meg egy emberi élet sokféleségét, sokszínűségét és hogy senki nem fekete-fehér – még akkor sem, ha azt történetesen mi gondoljuk annak. Azokra a dolgokra emlékeztet bennünket, amik összekötnek minket az ismerőseinkkel és a szomszédainkkal, még azokban az időkben is, amikor arra biztatnak bennünket, hogy inkább forduljunk el egymástól.
Olvass bele 
Posted on 2023. április 25. kedd Szerző: olvassbele.com
0