Halász Hajnalka, Lőrincz Csongor (szerk.): József Attila-olvasatok (részletek)

Előszó (részlet)

Jelen kötet József Attila életművének egyes fontos csomópontjait elsősorban nyelvi-poétikai szempontból vizsgálja. Furcsának tűnhet, de e szempont következetes gyakorlására egész tanulmánykötetek keretében nem nagyon akad példa a recepcióban. Annál több az így vagy úgy, kifejezettebb vagy rejtettebb módon biográfiai közelítéseket és ezek maximum kortörténeti, hagyományos értelemben vett irodalomtörténeti (műfajok, témák, motívumok és irányzatok emlékezete) és eszmetörténeti feldúsítását szorgalmazó értelmezésekre. A József Attila-szövegek mint szövegek olvasására továbbra is nagyon kevesen vállalkoznak. Ez a kötet ebbe az irányba kíván lépéseket tenni, természetesen korántsem előzmények nélkül, itt azonban olyan tartalmi, módszertani és kontextuális koncentrációban, ami korábban aligha valósulhatott meg ilyen mértékben.

Poétikai, költészettörténeti és nyelvszemléleti jelentőségű, bizonyos esetekben több irányba mutató csomópontokat vizsgálnak tehát a kötet tanulmányai az életműben, nem pusztán egyes verseket vagy hagyományos értelemben vett vonulatokat, alkotói korszakokat. Jószerével mindegyik tanulmányt vagy József Attila művének átfogóbb kérdései, vagy ezzel együtt, de akár ezen túl szisztematikus kultúra-, nyelv- és szubjektumelméleti problémák foglalkoztatják (ezek egyikére, a „biopoétika” kifejezéssel fémjelzett komplexumra alább térünk ki). A kötet tehát nem pusztán József Attila művének bizonyos interpretációs kérdéseire összpontosít, de általános irodalomtudományi horizonton is alapkutatási, ugyanakkor lehetőség szerint problémamegoldási innovációt kísérel meg (…)

Lénárt Tamás:
Megjegyzések az Eszmélet XII. szakaszához

Ha Petőfi Sándor romantikus lírája valamiképpen megelőlegezi, felépíti azt a hallgatásalakzatot, amely beteljesíti a döntően vizuális kódok mentén szerveződő költői nyelvet,¹ akkor József Attila későmodern lírája minden bizonnyal már e hagyományra támaszkodik, ezzel lép párbeszédbe.

Valóban, nem nehéz felfedezni az 1923-as, még inkább korainak számító versek között a Költőszerelem teremtő estje című darabot:

Az erdőben elülnek már a varjak
És lelkemben a sötét gondok is.
Szűz Hold csókolgat száz rügyező gallyat
S ujult szerelmet fehér arcod is.
Most minden: erdő, rét s az ég is hallgat.
S hallgatnak most a büszke dalok is.
De vége lesz e csoda végtelennek,
A Nap, a küzdelem kikél s hamis
Gondok, varjak szöllőkre, szívre kelnek,
A Hold lehull és véle álmom is.
A hajsza jön, a hajsza krajcáros, bús
S az estét várom: új holdat teremtsek.
Isten vagyok s a leghitványabb koldús!

Körültekintőbb vizsgálódás nélkül is látható, hogy a szöveg koncepciója szerint a líra születésének tere a csenddel, az elnémulással, elhalkulással nyílik meg, továbbá az is, hogy ez a „csend” egy széles, sokelemű és hagyományosnak tekinthető motívumhálózat (természeti képek, Hold/Nap, álom) részeként szerepel. A termékeny feszültség tehát, amely az elnémulás és a „dal” felcsendülése között feszül, József Attila költészetében romantikus örökségként jelenik meg, és mélyen beépül formanyelvébe; ott kísért még az 1936-os Verstan és versirás című szövegben is, amely feltehetően egy tervezett verstani munka részét képezte volna:² „A szavakat, a nyelvet, némák találták ki.”³ A pszichologizáló elemzések által leginkább önvallomásként hivatkozott írás fókuszában persze nem a – konkrét értelemben vett – némaság áll, sokkal inkább a gyermekkori traumák és félelmek, amelyeket József Attila itt költészetének forrásvidékeként jelöl meg, a gondolatmenetet azonban kétségtelenül az alcímben felvetett ellentmondás szervezi, nevezetesen az, hogy a nyelvhez, a beszédhez némaság szükségeltetik; a nyelv a hallgatásból bomlik ki. A kérdés egy érdekesebb, vagy inkább pikánsabb példája a nevezetes Babits-kritika,⁴ amelyben Az elmaradt tószt című, valóban nem túl emlékezetes Babits-vers is össztűz alá kerül. József Attila ugyanis épp azokat a kezdő sorokat gúnyolja ki, amelyek a hallgatás és az „egyre gyülő” szavak feszültségére épülnek. A kétségtelenül kissé erőltetett felütés nem véletlenül bosszanthatta fel a fiatal költőtársat, ugyanakkor jól illusztrálja a tanulmány fő mondandóját, amely Babits versnyelvében a túlbonyolítottság mellett a formák, a hagyomány kiüresedését kifogásolja.

A hallgatás-motívum „látványosabb” explikációjaként kínálkozik a Szép, nyári este van című 1924-es költemény, amelynek felépítése, képszerkesztése és tematikája is az avantgárd irányzatok hatását mutatja (színes-hangos nagyvárosi forgatag jelenik meg a versben). Első pillantásra a hangos nagyváros és a hallgatag versbeszélő ellentétére épül; jelen dolgozatnak nem feladata, hogy poétikai és egyéb szempontok alapján összevesse ezt a versarchitektúrát más avantgárd, például Kassák-költeményekkel, ám mégis jól kitapinthatóak a lírai szubjektum helyzetét illető különbségek: a Szép, nyári este van-ban a lírai ént nem „szédíti” meg a városi kavalkád, nem hatol úgymond a bőre alá, és nem is igazán vetíti bele önnön szubjektivitását a látványba, sokkal inkább a mondott ellentét, a város és a szemlélődő versbeszélő közötti távolság adja a vers alapszerkezetét:

Szép, nyári este van.
Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,
Gyárak ijedten vonítanak,
Kormos tetőket kormoz az este,
Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,
Kocsik szaladgálnak összevissza,
Villamosok csengetnek nagy körmenetben,
Transzparensek ordítják, hogy: vak vagy,
Mellékuccákba ballagó falak
Visszalobogtatják a plakátot,
Előtted, mögötted, mindenfele – látod –
Plakátarcú emberek rohannak
És – látni – a nagy háztömbök mögött
Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva
Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva
Emberlajtorján másznak magosra
Emberek
S a dühödt körutak nyakán
Kidagadnak az erek,
Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,
A hazatartó munkások lassú lépéseit,
Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,
Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.
Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását
És odábbról csámcsogását egy parasztnak,
Aki szomszédja kaszálójából
Épp most nyúz le egy jó darabot.
Hallok mindent, aki hallgatok.
Kolduscsontokban nyöszörög a szú,
Körülszimatolnak asszonyok,
De én nagyon messziről jöttem,
Kiűlök szíves küszöböm elé
És hallgatok.
Szép, nyári este van.

Közelebbről szemügyre véve a szöveget, a nagyvárosi forgatagot megszemélyesítések sorozata jeleníti meg, amelyeket erős érzékszervi effektusok, elsősorban a hallás és a látás szinesztéziákba rendeződő aktusai kereteznek.

Ebben a zsúfolt, expresszív képi világban, amelyet a zaklatott ritmusú, onomatopoétikus vers-zene is felerősít, bukkan elő a némaság és a hangzavar, illetve a látás és a vakság ellentéte: „Transzparensek ordítják, hogy: vak vagy, […] / Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok”. Mindez mintha a „hangzavar” érzékszerveket megbénító offenzívájára utalna, mint oly sok más avantgárd műalkotásban; a transzparensek vizuális ereje megvakítja az embert, az állandó zajban pedig egymás szavát sem értjük, szinte ön-magunkat is elvesztjük; a „hivatalnokok”, akik megkapják a néma jelzőt, „arctalan tömegember” értelemben ezt az olvasatot erősíthetik (kiegészülve némi társadalmi dimenzióval, miszerint ez a társadalmi réteg nem képes hallatni a szavát). Mindennek ellenében képződik meg a vers énje, aki nem csupán néma, hanem hallgat: „Hallok mindent, aki hallgatok.”

A versszubjektum tehát a hallgatásban, a hallgatás által születik meg, ezzel van kapcsolatban a külsődlegesség határozott tételezése is („De én nagyon messziről jöttem”), a hallgatás voltaképpen a vers születésének helye.

Döntő jelentőségű a szó kétértelműsége, az odahallgatás képessége, amellyel „mindent”, a hallhatatlan vagy alig hallható eseményeket is érzékeli, mintegy feltételezi a némaságként, csöndként értett hallgatást. A hallgatás szinekdoché, amely a világ titkainak érzékelését, továbbá ezek versbéli megjelenítésének képességét jelöli. Ez a dramaturgia sokban hasonlít a romantikus tájlíra korábban Petőfinél látott alaphelyzetéhez, a természet epifanikus megnyílásához a vers terében, de a különbségek még árulkodóbbak. Mindenekelőtt hiába tűnik az én deklarációja markánsabbnak József Attilánál, ez egy a szövegben, a versben létrejövő szubjektum, amely egy személytelen, majd „te” megszólítással operáló beszédből alakul ki, míg Petőfinél a kezdetektől fogva az én perspektívája szervezi a versteret. Ezért is fontos az odahallgatás mozzanata; József Attila versbeszélője már nem „szóra akarja bírni” a természetet, hanem a hallgatással választja el magát a zsivajtól, mintegy megfordítja a romantikus vers említett centrális perspektíváját; kívülről, „messziről” érkezik a látványba, amelynek el is foglalja a középpontját, igaz, nem perspektivikusan, hanem önmaga lesz a látvány, a zárókép – legalábbis így értelmezhető az utolsó verssorok különös meghittséget, otthonosságot sugárzó, Petőfi A Tisza című versében tapasztalható dinamikával szöges ellentétben álló dramaturgiája („kiűlök szíves küszöböm elé”).

A Szép, nyári este van tanulságai kézenfekvő módon teremtenek az Eszmélet-ciklus záró szakaszának kontextust, amennyiben ott is hallgatással, sőt, egy sok tekintetben hasonló vershelyzettel zárul a szöveg. Az Eszmélet a magyar líratörténet egyik legtöbbet elemzett költeménye, a XII. szakasz pedig ezen belül is a talán legismertebb, leggyakrabban emlegetett részlet, amelynek terjedelmes recepcióját e dolgozatban bizonyosan nincs lehetőség bemutatni,⁵ egy-két, a továbbiakat meghatározó koncepciónál azonban mégiscsak szükséges röviden elidőzni. Így például a hallgatás, amely majdhogynem csattanóként rekeszti be a vers szövegét, Kulcsár Szabó Ernő értelmezésében is konceptuális jelentőséggel bír. Kulcsár Szabó – akinek nagy szerepe van abban, hogy József Attila költészete az újabb líratörténeti fejlemények felől is olvashatóvá vált – vélekedése szerint a verszárlat „hallgatása” nem csupán egy „sztoikus” belátás jelzése, hanem az én központú, „organikus” líranyelv berekesztődése, a zárókép pedig szintén a szubjektum versbeni, retorikai megalkotódásának képzete.⁶ Ez az olvasat nem elsősorban a hallgatás jelentésmezejét bővíti – így például nem különíti el a szó eltérő jelentésárnyalatait („nem ad ki hangot” vs. „hallgat valamit”) –, hanem következetesen a szöveg nyelvi-poétikai önszerveződésére ügyel, nem tekinti elsődlegesnek, sőt, adottnak a költemény referenciális viszonyait, azt, hogy „miről szól” a vers – szembemenve azzal a tekintélyes értelmezői hagyománnyal, amely, még ha különböző utakon is, de éppen erre, a „Miről szól?” kérdésére keresi fáradhatatlanul a választ. Amikor tehát Kulcsár Szabó leszögezi, hogy a verszárlatban „csak »látványként« hozzáférhető én-alakzat formálódik meg”,⁷ akkor elsősorban az én- alakzat megképzettségére, megképződésére (és ezáltal nyelvi eredetére) utal, nem pedig a „látvány” – amit valaki lát – eltárgyiasító, tárgyiasuló vonatkozására, amelyet ugyanakkor az utolsó strófa dramaturgiailag is felerősít, amennyiben nemcsak a látványt, de a nézőt, a nézés aktusát is megjeleníti. (…)
——-
1 A tanulmány előzménye Petőfi Sándor A Tisza című versének elemzése, amely megjelent az Alföld 2019/5. számában
2 Vö. Szigeti Lajos, Az „Édes mostoha”. József Attila anyaverseihez, Acta Historiae Litterarum Hungaricum 1981 (17), 73.
3 József Attila, Verstan és versirás = József Attila összes művei, online kiadás: URL · 10
4 József Attila, Az Istenek halnak, az Ember él. Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről, A Toll, 1930/2, 10–22.
5 A közelmúltban egy jeles alkalom apropóján kísérletet tettem egy ilyen áttekintésre: Lénárt Tamás, Könyöklök, hallgatok. Az Eszmélet befogadástörténetéhez = Hatástörténések. Tanulmányok Kulcsár Szabó Ernő 70. születésnapjára, szerk. Bónus Tibor – Halász Hajnalka – Lőrincz Csongor – Smid Róbert, Ráció, Budapest, 2020, 99–113.
6 Kulcsár Szabó Ernő, „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében = Uő, Irodalom és hermeneutika, Akadémiai, Budapest, 2000, 169–198, 179. és 181, vö. továbbá a fenti összefoglalást, Lénárt, Könyöklök, hallgatok, 109.
7 Kulcsár Szabó, I. m., 178.

Halász Hajnalka, Lőrincz Csongor:
A lírai hang túloldalai. József Attila-olvasatok
Prae Kiadó, Budapest, 2023
508 oldal, a könyvre nyomtatott ár 4990 Ft
ISBN 978 615 619 9836

——
A kötet szerzői: Ágoston Enikő Anna, Bónus Tibor, Halász Hajnalka, Horváth Kornélia, Horváth Péter, Kulcsár-Szabó Zoltán, Lénárt Tamás, Lőrincz Csongor, Mezei Gábor, Osztroluczky Sarolta, Pataky Adrienn, Simon Gábor, Smid Róbert, Szabó Csaba, Szabó Marcell, Tátrai Szilárd, Török Sándor Mátyás