Nagyon is élő múzeum | Puccini: Bohémélet / Operaház

Posted on 2022. december 6. kedd Szerző:

0


D. Magyari Imre |

Nagyon kellemes meglepetést okozott azt olvasnom az Operaház honlapján, hogy a Bohéméletet Nádasdy Kálmán rendezésében, Oláh Gusztáv díszleteiben, Márk Tivadar jelmezeiben játsszák, azt látjuk tehát, amit az 1937-es májusi bemutató nézői láthattak, s ami időben közelebb volt a mű 1896-os torinói ősbemutatójához (amin már a huszonéves Toscanini vezényelt), mint napjainkhoz. És azt, amit kamaszkorunkban láttunk, amikor ízlésünk még kevésbé volt kifinomult, megengedhetetlen felületességgel siklottunk át bizonyos dramaturgiai döccenőkön, netán észre sem vettük őket, viszont harminc-negyven-ötven évvel fiatalabban ültünk ott, és mélyen meghatódtunk Rodolfo és Mimi szerelmén.

Most meg ott gubbasztunk a nézőtéren, kabátban, mert hideg van, levették a fűtést (és nem azért, hogy jobban azonosulhassunk a padlásszoba didergő lakóival), s azon töprengünk, támadhat-e ekkora szerelem első látásra. Illetve hát Rodolfo és Mimi éppen hogy nem látják egymást! A lány azért jött, mert elaludt a gyertyája, azután a férfié is elalszik, míg ellenben alvó szívük, hát az meggyullad.

Ha úgy tetszik, múzeumban járunk, ma már nemigen terveznek ilyen díszleteket. Oláh Gusztáv az elrajzolt padlásszoba, a terecske és főleg a városszéli sorompó környékének megálmodásával remekelt. Ó, az a távolba futó lámpasor! Ó, az a hóesés! (2012-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon Damiano Michieletto a történetet a mába helyező, DVD-n megőrzött rendezésében a második felvonás Paolo Fanti tervezte díszlete Párizs térképének egy kinagyított részlete volt, kávéházi székek és asztalok helyett kis házacskákkal, a harmadiké egy virsliárusító bódé és környéke. Semmi lámpasor, semmi hóesés, Mimit viszont Anna Netrebko énekelte.)

Nagyon tetszik, hogy az Operaház megtartotta ezt a régi variánst, ahogy az is, hogy készíttetett egy újat is. Mindenesetre a múzeumban, amiben járunk, élet van, nem is akármilyen: az előadás maga nem muzeális. Kesselyák Gergely ma vezényel, elevenen és frissen szólaltatva meg Puccini zenéjét, Rodolfo, a költő (Boncsár Gergely), Schaunard, a zenész (Azat Malik), Marcello, a festő (Sándor Csaba) és Colline, a filozófus (Bretz Gábor) ma fagyoskodnak tetőtéri otthonukban. Olasz névvel, bár franciák, de ezen végképp ne akadjunk fenn. Olasz operához olasz nevek dukálnak. Még hogy Rodolphe! Musetta (Sáfár Orsolya) is ma lép színpadra, nemkülönben Mimi, akinek alakítója, Pasztircsák Polina is ma kápráztat el – mert elkápráztat, nagyon, ennek a szereposztásnak egyértelműen megvan a Mimije. Részemről mindent elhiszek neki, még azt is, hogy mai lány, aki szembejöhet velem az Andrássy úton.

Azt viszont már nappali világításban kevésbé hiszem el, hogy 1830 körül ilyenek voltak a bohémek és így éltek Párizsban. Ezt Henry Murger találhatta ki, akinek Scènes de la vie de bohème című regénye (kétszer is lefordították magyarra, 1896-ban és 1913-ban, aztán megszűnt iránta az érdeklődés), majd ugyanezt a címet viselő drámája Giuseppe Giacosa és Luigi Illica librettójának alapjául szolgált – Julian Budden nagyszerű könyvéből sokat megtudhatunk az opera keletkezéséről is. Pernye András, az egykor a Ki mit tud?-nak köszönhetően országos ismertségnek és népszerűségnek örvendő zenetörténész alighanem találón írta kis könyvében*: „…a köztudatban a mai napig uralkodó romantikus bohém-elképzelést tulajdonképpen ők ketten teremtették meg”, mármint Murger és Puccini.

Meglehet. De a Bohémélet hallgatásának idejére ezt a kételkedést nem árt felfüggeszteni: erre az időre higgyük el, hogy így teltek Párizsban és másutt a fiatal, tehetséges és tehetségtelen művészpalánták napjai: fázva és éhezve, de féktelenül vidáman, s a Quartier Latin kávéházainak teraszán úgy üldögéltek télvíz idején, mintha rekkenő hőség lenne. S hogy nem támadhat ekkora szerelem első látásra? De hisz most támad, előttünk!

Azt speciel már a mű logikáján belül sem értem teljesen, hogy Mimi és Rodolfo miért akarnak elválni a harmadik felvonásban, ha egyszer ennyire szeretik egymást. Éppen azért, mondják a szövegírók, de vannak ellenérveim. „Rodolfo kínoz, féltékeny, folyton civódik” – énekli Mimi Marcellónak a hóesésben (Radó Antal fordítását zanzásítottam). És a férfi még azt is hajtogatja Miminek, hogy nem való hozzá, álljon össze mással. A lány pedig már hajlik is rá. De Rodolfo szintén megtalálja Marcellót: Mimi halálos beteg, s ő azért akarja elűzni, hogy ne kelljen az ő hideg szobájában – „szél fúj be minden résen” – laknia. Eszükbe sem jut, hogy ő is odaköltözhetne Mimihez, hátha nála nincs olyan hideg, vagy ami még jobb, szerezhetnének fát, ha máshonnan nem, az erdőből. Párizs környéke erdőkben gazdag. A 138 opera című könyvben László Ferenc hivatkozik Simándy József visszaemlékezéseire, aki ellenérzéseinek adott hangot Rodolfo figurájával kapcsolatban. Persze, a bohémséghez a könnyelműség, a felelőtlenség is hozzátartozik…

A fiatalok a felvonás végén végül tavaszra halasztják a szakítást, ennek végképp nincs értelme, de tegyék.

Azt már nem is említem, hogy a negyedik felvonás Musettája nem az, akit addig ezen a néven ismertünk. Mimi nem csekély átalakulását szerencsére nem látjuk. „Kocsiban ült gyönyörű ruhában…” – számol be róla a negyedik felvonás elején Marcello. Nyilván kapta valakitől. De ő? Hogy tehette ezt velünk?

Persze, ha Rodolfo és Mimi nem akarnának elválni, a zene nem tudná elmondani a fájdalmukat. Azért az a harmadik felvonás, hóeséssel vagy anélkül, nagyon ki van találva! Ahogy a negyedik is, Mimi halálával. Ehhez hozzátartozik az is, hogy megpróbált kitörni, kocsiba ült, gyönyörű ruhában… És most idejött, meghalni. Visszatér az elsőben hallott híres ária töredéke: Mi chiamano Mimi, Úgy hívnak, hogy Mimi… Egy év telt el azóta, hónapok óta nem láttuk őket! Tél van megint.

Túlzott szentimentalizmus? Hát igen. Baj? Nem baj. Tényleg nagyon ki van találva az egész, a Bohémélet egy zseniális zeneszerző nagy műve. Aki – szövegírói segítségével – színre vitte a korabeli Párizst, a bohémek mindennapjait, a Quartier Latin forgatagát, diákokkal, mindenféle árusokkal, utcagyerekekkel, varrólányokkal, katonákkal, s a város szélét, fináncokkal, utcaseprőkkel, tejesasszonyokkal. Még humora is van, zenei humora, ami nagyon ritka: a negyedik felvonás rövid „táncjelenetére” gondolok, amikor a bohémek egyike táncolni akar s többek különböző táncokat kívánnak tőle, a zenekar pedig játszik pár taktus gavottot, fandangót, menüettet…

Akárhogy is, jó látni ekkora szerelmet! És bizony rendkívül szomorú, hogy véget ér. Meghatódunk? Ha nem is olyan mélyen, mint harminc-negyven-ötven éve? Hát meg. Akkor még nincs veszve semmi.

Fotók: Operaház (A képek különböző előadásokon készültek.)

További előadások:
2022. december 7., 9., 11., 15., 22., 25., 30.

*Pernye András: Giacomo Puccini. Zeneműkiadó, Budapest, 1959

Julian Budden: Puccini
Fordította: Rácz Judit, Győri László
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011
632 oldal, teljes bolti ár 4900 Ft
ISBN 978 963 07 9301