Jonas Jonasson: A próféta és a hülye (részlet)

Első rész A világvége előtt

1. fejezet 2011 nyara

Johan kedves volt. Segítőkész. És mérsékelten tehetséges.

Sok mindent nem tudott. Például azt, hogy a bátyja nem a legjobb bátyó a világon.

Csak két évvel volt idősebb nála, de Johan úgy nézett föl rá, mintha az apja lett volna. Pedig apja egyiküknek sem volt.

Jobban mondva: volt. Csak eltűnt, mielőtt Johan megszületett volna. Aztán az évek során néha előkerült. Utoljára a mama temetésén jelent meg. A temetés utáni összejövetelen a fiainak ajándékozta Stockholm legelegánsabb utcájában lévő tizenkét és fél szobás lakását. Fredriknek azt mondta, büszke rá, Johannak azt mondta, reméli, egyszer még egyenesbe kerül.

És távozott.

A két testvér külsőleg hasonlított egymásra, de másban nem. Bátyó a papa nyomdokaiban járt, diplomáciai pályára készült, excellenciás úr szeretett volna lenni. Az öcskös levélkihordással próbálkozott, de beletört a bicskája.

Miközben az egyik szép haladást ért el a Külügyminisztérium diplomataképző kurzusán, a másik igyekezett rendben tartani a tizenkét és fél szobás lakást, mivel máshoz nemigen értett.

Esténként Fredrik fontos iratokkal a kezében belevetette magát a fülesfotelba a könyvtárszobában, megkérte Johant, hozzon neki egy pohár whiskyt, felmérte, mennyire éhes, és eldöntötte, mikorra legyen kész a vacsora.

– Negyed nyolc – mondta ilyenkor az öccsének. – De az tényleg negyed nyolc legyen. És most menj ki, és hagyj békén.

Johan úgy érezte, szükség van rá. Büszke volt, hogy hasznossá teheti magát. Úgy érezte, helyén van. Amennyire megterhelő volt számára néha a gondolkodás, annyira izgalmasnak tartotta, ha megízlelhet és megszagolhat valamit.

Fredrik ritkán volt elégedett az eredménnyel, lényegében soha. Miért is lett volna? Johan nem értett semmihez. Az idősebb testvérnek viszont erős oldala volt a konstruktív kritika.

– Ne tegyél ennyi oregánót a szószba, te hülye!

És nagyon odafigyelt az etikettre.

– Pinot noirt soha ne szolgálj fel a bordeaux-i poharában. Hányszor kell még ezt neked elmondanom?

Többször nem kellett. Johan a konyhát tekintette igazi munkahelyének tizenkét éves kora óta, amióta anyjuk megbetegedett, és többé nem kelt fel az ágyból. Anyjuk hat évvel ezután meghalt valamilyen betegségben, amelynek a latin nevét Johan soha nem tudta megjegyezni.

Fredrik kiszolgálása játéknak indult. És ugyanez a játék folytatódott még sokáig azután is, hogy felnőttek.

Fredrik a játékot „úr és szolga” játéknak nevezte. Egyikük játszotta az urat, másikuk a szolgát. Ha a szolga nem engedelmeskedett kellő időben, vagy elfelejtette azt mondani, hogy „Igen, uram” vagy „Nem, uram”, akkor helyet cseréltek, és úgy folytatták a játékot.

Fredrik mindenben jobb volt, ennek az egynek a kivételével. Mindig elfelejtette, mit kell mondania, szinte soha nem játszotta a szolga szerepét. Johan viszont, amíg Fredrik el nem utazott külföldre, és nem állított mindent a feje tetejére – egy-egy percnyi kivételtől eltekintve – megszakítás nélkül játszotta tizenöt éven át a szolga szerepét.

– Nem bírlak legyőzni, egyszerűen jobb vagy nálam – mondta Fredrik. – Na, menj, vedd elő a két bőröndömet a gardróbból. Utána kivasalhatod az ingeimet, és bepakolhatod a zoknijaimat. De ne felejtsd el, hogy a bélszín már bent van a sütőben. Gorgonzolát beszéltünk meg, ugye? Kezdek éhes lenni.

– Igen, uram. Igen, uram. Nem, uram. És igen, uram.

Megfeledkezni a bélszínről? Micsoda beszéd! Az soha nem fordulhat elő. Csak a megfelelő hőmérsékletre kell ügyelni. Sütni 110 fokon, kivenni 50 fokos maghőmérsékletnél, pihentetni a tálban 54,5 fokon. És tizenegy perc múlva tálalni.

Fredrik diplomáciai pályájának első külföldi megbízatására készült. Bátyónak sok mindent el kellett intéznie elutazása előtt. Johant szorongással töltötte el a perspektíva, hogy egyedül marad a luxuslakásban a Strandvägen, de Fredriknek megesett rajta a szíve. Eladta a tizenkét és fél szobás lakást, és a pénzen vett egy lakókocsit az öccsének. A kocsinak különlegesen jól felszerelt konyhája volt, és Johan kapott hozzá egy bankkártyát is, amelynek 1-2-3-5 volt a PIN-kódja. Fredrik maga választotta a kódszámokat, „mert ezt még te sem tudod elfelejteni”, mondta Johannak. „A bank nem ment bele abba, hogy 1-2-3-4 legyen.”

– 1-2-3-4 – ismételte meg Johan.

– Hülye – mondta Fredrik. – 1-2-3-5. Ezt a néhány számot csak meg tudod jegyezni?

A kártyához tartozó számlára betett ötvenezer koronát, és azt mondta, Johannak ettől a naptól kezdve felnőtt életet kell élnie, és egyedül kell boldogulnia.

– Igen, uram – mondta Johan félve tekintve az ismeretlen jövőbe, de hálásan a segítségért.

Fredrik még abban is segített neki, hogy eladja a lakás berendezését, a Löwenhult család évszázadok óta gyűjtögetett tárgyait. A zongorát, a nyolc perzsaszőnyeget, a reneszánsz festményeket, az étkészletet, a komódokat, kristálycsillárokat, szekrényeket és tükröket. Az aukciós cég képviselője azt mondta, összességében „egészen unikális” az anyag, Johan hallotta a megjegyzést, de a nehéz szavak mindig fejfájást okoztak neki. Fredrik elmagyarázta, hogy ez azt jelenti, hogy a bevétel valószínűleg fedezi az ő római repülőjegyének az árát.

Ezzel nagyjából minden el is volt rendezve. Már csak annyi volt hátra, hogy Fredrik bátyó megértesse az öcskössel, hogyan kell bánni a lakókocsival. Johannak áramra lesz szüksége az akkuk feltöltéséhez, különben nem tud főzni. Léteznek ilyen telephelyek Stockholm környékén, Fredrik le is foglalt egy helyet Fisksätrában. Piszok sokba került, mondta Fredrik. Johan azzal hálálhatja meg neki a segítséget, hogy kiviszi őt a reptérre.

Nem jutottak volna messzire, ha a leendő diplomata a megfelelő pillanatban nem úgy dönt, hogy jobb, ha ő maga vezeti a kocsit. Johan ugyanis már két perce próbálgatta, hogyan kell a járművét kormányozni. Úgyhogy ő is jó ötletnek tartotta, ha helyet cserél a bátyjával. Az autóvezetés is bonyolult dolog, mint általában minden.

Kint az indulási terminál előtt Fredrik előbb röviden még elmagyarázott valamit, amit Johan nem értett, aztán azt mondta, hát akkor szevasz, minden jót, majd fogta a két bőröndjét, és eltűnt.

Johan, aki tudta magáról, hogy semmire sem jó, életében először magára maradt. Azzal kezdte új életét, hogy elhatározta, elmegy egyenesen Fisksätrába, és közben kitanulja, hogyan működik az autó. A sebességváltásról az autó maga gondoskodott, ez tehát nem jelentett nehézséget. És csak két pedálra kellett figyelni, nem háromra. Fog ez menni, ha vezetés közben nem kalandoznak el a gondolatai. És gondolkodásra most nincs szükség, gondolta.

Ebből kifolyólag a visszaúton Stockholmba az autópályán elfelejtett időben sávot váltani, és olyan kijáraton hajtott ki, ahol nem kellett volna. Váratlanul egy bevásárlóközpont parkolójában találta magát.

– Na, így is jó!

Ez a magyarázata, hogy a lakóautó végül teljesen feltöltött éléskamrával érkezett meg hosszú keresgélés után a várostól délre fekvő telephelyre.

Ahol a bérlet Fredrik szerint „piszok sokba került”. Biztosan így volt, de Johan szemében a hely mégis olcsónak látszott. Nagyjából akkora lehetett, mint egy futballpálya. Fű helyett többnyire csupasz föld borította. Itt-ott oszlopok álltak ki a földből elektromos csatlakozókkal. Az egyik oszlopon egy nagy táblára volt fölírva, mi mindent nem szabad csinálni. Johannak nem sikerült elolvasnia, mert minden figyelmével arra koncentrált, hogy jó helyen álljon meg.

A telepen nem parkoltak járművek egyetlen lakókocsi kivételével, amely kissé távolabb, a lejtős domboldal szélénél állt. Johan arra gondolt, hogy ilyenkor, nyár közepén a kempingelők inkább az utakat járják.

Bár jobb lett volna, ha nem erre gondol. Hanem a gázra. És a hozzá tartozó pedálra. És a kormányra. Úgy kellett volna befordulnia, hogy nem megy tovább a másik lakókocsi felé. És fékeznie kellett volna.

De hát minden olyan nehezen ment. És a balszerencse, úgy is lehet mondani, már várt rá.

A magányos lakókocsi pontosan ott parkolt, ahol nem kellett volna parkolnia. És egyre közeledett feléje, holott meg sem mozdult. Johan rájött, hogy ez azért van, mert ő megy hozzá egyre közelebb.

A gázpedál és a fékpedál teljesen egyforma volt. A gáz volt a jobb oldalon, a fék a bal oldalon. De melyik is a jobb oldal? És a bal?

Miután sikeresen megtette a több kilométer hosszú utat a repülőtérről idáig, Johan számára e pillanatban hirtelen sürgős lett valami. A fékezés. Kiválasztotta az egyik pedált. Rosszul.

A kocsi ugrott egyet előre.

Újra választott a pedálok közül. Ezúttal helyesen.

Úgyhogy az ütközés nem lett túl erős. Kétségtelenül nekiment a telepen álló egyetlen lakókocsinak. De alig lökött rajta egy kicsit. A sajátját pedig sikerült megállítania.

A másik lakókocsi viszont gurulni kezdett. És a lejtős domboldalon egyre gyorsabban. Először csak egy métert gurult. Aztán kettőt. Ötöt. Összesen talán tízet, amíg egy magányos fa el nem állta az útját.

– Ez így nem lesz jó – mondta Johan.

Pedig jó volt.

Jonas Jonasson: A próféta és a hülye
Fordította: Kúnos László
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2022
392 oldal, a könyvre nyomtatott ár 5499 Ft