A jövő elkezdődött ǀ Tóth Krisztina: A majom szeme

D. Magyari Imre ǀ

Tóth Krisztina első kötetétől, a 2001-es Porhótól kezdve a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb, legkiválóbb alkotója, aki egyaránt otthonos a lírában, az epikában és – néhány éve – a drámában.

Az író második regényében (az első az Akvárium volt), két család sorsa fonódik össze. Innen is, onnan is megjelenik valaki – tekintsük őket főszereplőknek –, ők találkoznak már a legelső fejezetben. Egy nő beszél a pszichiáteréhez. Az asszonyt Gizellának hívják (ezt később tudjuk meg), és utálja a nevét, az orvost dr. Kreutzer Mihálynak, ő pedig az anyját nem szereti. Sőt: senkit nem szeret; egyszerűen nem tud szeretni, legfeljebb a kisfiát és a kislányát. Hódítani viszont nagyon is szeret, megszállottan gyűjti a trófeákat. Szerencséje van, valamiért vonzza a nőket.

Már egy éve hallgatja páciensét, de mintha nem döbbentette volna rá őt semmire, a nő meg is kérdezi magától, van-e bármi értelme annak, hogy itt hever és egy vadidegennek fecseg az életéről. A mostani alkalommal épp arról, hogy újabban egy srác követi, aki „nagy, barna, eszelős tekintetével” határozottan őrültnek tűnik, pláne, hogy ezt mondja neki: „Beszélnem kell veled. Te vagy az anyám.” Kiváló, hatásos, feszültséget keltő indítás, és ez a feszültség a több mint háromszáz oldal során csak növekszik, legfeljebb a tudatosan beiktatott komikus (sőt röhögtető) részek során lélegezhetünk fel.

Apránként megismerjük mindkét ember családját, férjét, feleségét, gyerekkorát, szüleit. Gizellának volt egy nővére, Hermina. Öngyilkos lett, talán egy nős férfi miatt – a neveiket két utca után kapták, ebből tudhatjuk, hogy alighanem Budapesten vagyunk. Még gyerekek voltak, amikor a szüleik elváltak, Hermina külföldre ment az édesapjával. Gizella nem lett öngyilkos, férjhez ment, de nem szült gyereket, sőt már nem is élnek szexuális életet: a férfinak büdös a szája. „Egyszerűen émelyegtem attól a langyos szájszagtól.” Amitől a válás még nem jut eszükbe. Dr. Kreutzer viszont válófélben van Petrától, már két hónapja nem lakik otthon, de ez nem akadályozza meg, hogy egy alkalommal, mikor visszamegy néhány cuccért, a feleségét megragadja és az ágyra penderítse, és mialatt kvázi megerőszakolja, megállás nélkül szidalmazza. És Petra hagyja!

• Olvass bele!

Dr. Kreutzer édesanyja a regény egyik legjobban megrajzolt, félelmetes figurája. A pszichiáter öccse még kilencévesen meghalt. „Pálma néni attól fogva minden karácsonykor feketébe öltözött, és napokig, egyenletes tempóban sírt. Ez egészen addig tartott, amíg Misi egyszer rá nem parancsolt, hogy ha az unokákat hozza ide ajándékozni, akkor öltözzön fel rendesen, legalább arra a pár órára. (…) Pálma néni megrökönyödve pislogott kivörösödött, táskás szemével, és egy időre abbahagyta a sírást. Hirtelen úgy tűnt, mintha maga is megkönnyebbülne, hogy annyi év után végre nem kell eljátszania az összetört anyát, de a váratlanul megnyíló szerepűrt nem tudta megfelelő gesztusokkal kitölteni.” Ezen lehet nevetni, de közben futkároz a hideg a hátunkon, hisz tudjuk, hogy egy ilyen anya mellett felnőni maga a tragédia. Pláne, ha az apa szótlanul meghúzódik a háttérben, inkább vegetál, mint él. Tragikomikus az a jelenet is, amikor a felnőtt Kreutzer az anyja üres lakásában – Pálma néni is meghal – egy gyerekkori vasalópokróc „agyonkoptatott” darabkájával, az egykor még az óvodába is magával vitt takival és az öccse mackójával alszik el. Ennyi marad. Meg a szeretetképtelenség.

Talán már feltűnt az olvasónak, hogy kerülgetem itt a tényleges cselekmény ismertetését, mint majom a forró kását. Illetlenségnek tartanám ugyanis. Ha Tóth Krisztina vár valaminek a közlésével (mondjuk a 280. oldalig), akkor az ismertetés hevében sem szabad elmondani, mi derül ki azon a ponton…

Annyi azért talán elárulható, hogy dr. Kreutzer idővel Gizellát is elbűvöli, meghódítja. Erről nem olvasunk, csak az eredményről értesülünk, Gizi egy idő óta Giselle, ami mindig is szeretett volna lenni. De most már ez sem segít. „Egyedül voltam a lakásban, az életemben, és se egyik, se másik nem tűnt már otthonosnak.” Dr. Kreutzer ugyanis egyáltalán nem az, akinek gondolta. Ahogy az sem, akinek Petra hitte.

Mikor a két nő gyanút fog, elolvassák, hogy mit is írt a pszichiáter oly szorgalmasan töltőtollal, sőt tollakkal egy bőrborítású füzetbe. Ezt tudjuk be a csalódottságuknak, a kétségbeesésüknek, mert cselekedetük, magánlaksértésük, engem kicsit viszolyogtat, minek tagadjam.

Mindeddig úgy tűnhetett, társadalmi, lélektani regényt olvasunk. Kétségkívül azt, persze. Azt is.

Tóth Krisztina nagy ötlete, hogy a cselekményt a jövőbe helyezi, Magyarország rémisztő közeljövőjébe. Már az első sorokban olvashatunk a városban kóválygó fura alakokról, a lezárt negyedekről, a szegények szegregátumairól, amikben a metró újabban nem is áll meg. Már csak kétféle újságot árulnak.

• Olvass bele!

Gizella az Új Egyetemen tanít, amit szégyell: „Hazugságokkal, jobb esetben féligazságokkal tömtük a diákok fejét, és megrémültünk, ha visszakérdeztek.” Még a sugárutakon is bedeszkázott üzleteket, leszakadt portálokat, málló homlokzatokat látni. A jobb élelmiszerekhez csak arcképes igazolvánnyal lehet hozzáférni. A határok zárva. Nemrég polgárháború tört ki, de aztán létrejött az Egység, s az Egységes Össznemzeti Kormányzóság (EÖK) ura a helyzetnek. Bár épp most valami baj történt a várostól huszonöt kilométerre lévő reaktorban, a levegőben már eltitkolhatatlanul ott a radioaktív anyag, valamit a lakosságnak is mondani kell, a pánik persze kerülendő, ezért bejelentik a szmogriadót…

Ebben a világban élnek a regény hősei. Egyelőre még csak ők.

Mindenkit megnyugtathatok: a regény végén a bűnös megbűnhődik. Bár úgy érzem, inkább a szerző bünteti meg, mintsem a kormányzó, ennek a (regénybeli) rendszernek nem szokása a saját kutya kölykeinek a büntetése.

Tóth Krisztina minden műfajban otthonos, írtam a bevezetőben. A hazájában éppen nem otthonos, de erről a legkevésbé ő tehet. Ő írt egy hátborzongató történetet erről a hazáról, amelynek történetét mostanság hazudozásban kiváló dilettánsok írják, erős kézzel fogva a tollat és a népet. A könyvében megírt országban csak azok lehetnek otthon, akik mindent elhisznek – vagy szándékosan becsukják szemüket, fülüket. Esetleg még lelkesen tolják is a nagyhangú dilettánsok szekerét, hátha nekik is leesik valami róla, hiszen mint a híradásokból hallható-látható: roskadásig meg van rakva.

Most látom, a talányos címet is homályban hagytam! Befejezésül gyorsan elmagyarázhatnám, de inkább idézek egy mondatot, egy váratlanul elénk ugró, gyönyörű hasonlatot: „Az előbb még szemből tűző, alkonyati nap homályosan derengett át a tömörülő páragomolyon, mint a sötétlő magok a tőkén felejtett, megfagyott szőlőszemek opálos húsán.”

Ezt a prózát azért egy nagy költő írta.

Tóth Krisztina: A majom szeme
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
344 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft
online ár a lira.hu-n 3825 Ft,
e-könyv változat 3099 Ft
ISBN 978 963 142 9015 (papír)
ISBN 978 963 143 2367 (e-könyv)

******

A könyv kiadói fülszövege

Egy baljóslatú kor baljóslatú városában akad egymásra a történész Giselle, az Új Egyetem docense és dr. Kreutzer pszichiáter, országosan ismert szegénységügyi szaktekintély. A tavaszi viharban felbukkan a nőt hetek óta követő Albert, a gyökereit kereső, intézetben nevelkedett fiú, és váratlanul meghal a pszichiáter idős édesanyja. A terápia során Giselle az ismeretlen fiú miatt merül el családja történetében, dr. Kreutzer pedig anyja hagyatékának selejtezése közben éli újra a sajátját.
Tóth Krisztina szövevényes regényében egymást épp csak súroló életek tárulnak fel: nők és férfiak, feleségek és férjek, anyák és apák történetei, miközben a hatalom és gépezete a múlt eltemetésén munkálkodik szakadatlanul. A kényszerek és kényszerességek, torzítások és torzulások azonban időnként mindenkit érintő kataklizmákhoz vezetnek.
A majom szeme egy krimi izgalmával, tűpontos megfigyelésekkel, részvéttel és humorral keresi és örökíti meg az eszmélés pillanatát.