Az örökkévalóságban nincs uborkaszezon | Válaszol: E. Bártfai László, a Párbeszéd az Úrral kötet szerzője

Posted on 2022. szeptember 22. csütörtök Szerző:

0


Kiss Gábor |

A közelmúltban jelent meg a Tinta Könyvkiadó Iránytű sorozatában E. Bártfai László kötete, a Párbeszéd az Úrral. Ebből az alkalomból kérdezte a szerzőt Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője.

Hogyan született meg a könyv ötlete?
Több mint egy évtizede dolgozom egy könyvön, aminek egyes fejezeteit folyamatosan írom. A munkacíme: Csend és hallgatás. Tipológiai vázlat. Ebben a tárgykörben már húsznál több tanulmányom jelent meg különböző folyóiratokban: a Dunatükörben, az Ezredvégben, az Irodalmi Jelenben, a Kortársban, a Valóságban. Maga a Párbeszéd az Úrral is egy hosszabb fejezete a szép lassan készülő, vastag könyvnek.

Megmagyarázná a könyv címét és különösen az alcímet?
A cím és alcím összefonódik. Itt azt taglalom, hányféleképpen valósulhat meg ez a párbeszéd. A sajátszerűségét az adja, hogy a megszólaló nem egy vagy több emberhez beszél, hanem az Úrhoz, őt szólítja meg – esetleg az Úr szólítja meg őt.

Sokáig dolgozott rajta?
Legalább másfél esztendeig, de már hét-nyolc évvel ezelőtt is írtam néhány oldalt, ami végül belekerült a könyvbe.

Sokszínűség jellemzi a könyvet, számos tudományterület – teológia, filozófia, szemiotika, nyelvészet, kognitív tudomány, kulturális antropológia, néprajz, szociológia, irodalomtudomány – eredményeit és fogalmait használja.
Egykori tanárom, Bertalan László (1941–2001) szociológus-társadalomtudós azt vallotta, hogy számos értékes megközelítés közül választhatunk, de önmagában egyik sem feltétlenül üdvözítő. Ezért lehetőleg minél több mindent kell elsajátítanunk, hogy ha a szükség úgy hozza, kiválaszthassuk közülük a legmegfelelőbbet. A felvetődő kérdések ugyanis nem törődnek azzal, hogy a tudósok éppen hová sorolták be őket, és a megfelelő válasz kimunkálása érdekében számos tudomány határát át kell lépni.

Napjaink egyik kulcsszava és sokat kutatott fogalma a kommunikáció. Illeszkedik a könyv ehhez a trendhez?
Nem. Kommunikáció persze mindig is volt, akkor is, ha éppen nem számított trendinek. Az ember társas lény, gondolatait, elképzeléseit, vágyait megosztja másokkal. Korunk embere inkább csak emberekkel próbál társalogni, régebben a transzcendens lényekkel is sűrűbben tette. Az exkommunikáció – a kiközösítés, a kiátkozás – egykor szigorú büntetésnek számított. A szerzeteseket nem kiközösítették, ők maguk vonultak ki a társadalomból. Ugyan a hallgatást választották, a kommunikációról mégsem mondtak le. Az imabeszélgetés színhelye ugyanis az egyéni lélek. E sajátos beszélgetésnek a fenomenológiai elemzés szerint három eleme van. Sík Sándor így fogalmazott: „Isten, akihez az imádkozó szól, az ember, aki Istenhez fordul, és a kapcsolat, amely kettejük között az imában létrejön”. Vagyis az örökkévalóságban nincs uborkaszezon.

Mi a művének az újdonsága?
A Szentírás szerint semmi sem új a nap alatt, ráadásul a szakrális kommunikáció tárgykörben több mint kétezer éve nagy gondolkodók hosszú sora fejtette ki nézeteit. Úgyhogy joggal vetődik fel a kérdés, hogy mit lehet ehhez még hozzátenni. Van-e olyan dolog, amit még nem mondott senki? Tudomásom szerint még senki sem állapította meg, hogy a hit és a tudás meglétének vagy hiányának Istennel kapcsolatban is csak négy esete van: 1. a hit és a tudás együttes meglétét, 2. a hit megléte és a tudás hiánya, 3. a hit hiánya és tudás megléte, és végül 4. a hit és a tudás együttes hiánya. Ez a négy alapeset együttesen hiánytalanul kitölti a fogalmi teret.

Ahogy láttam, legalább tíz eredeti nyelven is megadja az idézetek forrását a jegyzetekben.
Valóban sok nyelven. Ennek azért éreztem szükségét, mert egész életemben szerkesztőként dolgoztam (Akadémiai Kiadó, Duna Televízió, Magyar Távirati Iroda), sokat bíbelődtem mások szövegeivel. Azt tapasztaltam, hogy még az igazán lelkiismeretes szerzők is tévednek olykor. Az eredeti források tanulmányozása szűkíti a tévedés lehetőségét, illetve megadja az olvasónak is a lehetőséget arra, hogy azon nyomban ellenőrizze a mondatok igazságát. Ráadásul a fordítás során sok minden elveszhet vagy hozzáadódhat a gondolathoz.

A kötet címlapján egy furcsa jel látható. Mire utal?
Nem tudom. A szövegszerkesztő szimbólumai között találtam. Megtetszett. A kézirataim elejére is mindig odaszúrom. Amikor a nemrégiben elhunyt barátomnak, az orvostörténész, latinista, író-költő, filozófus Magyar László Andrásnak (1956–2022) mutattam ezt a kéziratot, ő is azt kérdezte, hogy mi ez. Végül – egy képzavarral élve – abban maradtunk, hogy egy fékezett habzású labirintus. Nem lehet eltévedni benne, de el is kerülhetjük egymást, ha úgy alakul.

Pályája során mindvégig a tudomány peremvidékén tevékenykedett. De nem dolgozott tudományos intézetben, nem oktatott egyetemen, főiskolán.
Igen, így van. A függetlenség jó dolog, bár vannak hátrányai is. A kívülről érkezőt mindenütt bizalmatlanul fogadják, a „külsősök” írásait nem vagy csak nagyon nehezen közlik. Kétségtelen előny viszont, hogy nincs íráskényszer. Ha nincs mondanivalóm, akkor nem írok semmit, és azt sem szabja meg senki, hogy kit és mit olvassak.

Mit gondol, kik fogják érdeklődéssel olvasni a könyvet?
Nem tudom. Nem tudok megjelölni társadalmi csoportokat. Talán több tanár vagy diák fogja olvasni, mint cipész vagy villanyszerelő, de azt sem bánnám, ha ez fordítva alakulna.

E. Bártfai László

E. Bártfai László: Párbeszéd az Úrral.
A szakrális kommunikáció tipológiája

Iránytű sorozat
Tinta Kiadó, Budapest, 2022
136 oldal, bolti ár 2990 Ft
kedvezményes ár a kiadónál 2392 Ft
ISBN 978 963 409 3510

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Mindennemű párbeszédnek előfeltétele, hogy kezdeményezője nem kételkedik annak létezésében, akit megszólít, akitől kér, akihez folyamodik. A szakrális kommunikáció esetében sincs ez másként. A kifejezést szűk értelemben használom, ember és transzcendens lény közleményeinek cseréjét értem rajta, így például az egyetemes zsinatok parázs hitvitái kívül esnek fogalmi körén.
Órigenész tovább szűkítette a kört, amikor arra szólított fel, hogy egyedül az Atyához imádkozzunk, mert Jézus is ezt mondta tanítványának: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a neved. / Jöjjön el az országod” (Lk 11,2, Mt 6,9–10). A teremtmény megszólítja az Urat, aki pontosan tudja, mit alkotott a föld porából (Ter 2,7). Nem vonják kétségbe egymás létezését. Az Úrral folytatott párbeszédet nyilván csak azok tartják elképzelhetőnek, akik hisznek Istenben, akik számára a vallás valóság.
A hívő ember arra vár, hogy megszólítsa az Úr, ahogy a zsoltáros mondja: „Istenem, ne maradj néma, / ne hallgass, Istenem…” (Zsolt 83 [82], 2). A teremtmény csendben várakozik Isten szavára. Az Úr is csendben szól hozzá, mert „Szavakra nincs szüksége az igének” (Vasadi Péter: Kontrapunktika. 1984). A csendet a belső ima kapcsolja össze a beszéddel. E bensőséges kapcsolat természetét Ludwig Wittgenstein világította meg egyik grammatikai megjegyzésében: „Nem hallhatod az Istent valakihez beszélni, csak akkor hallhatod őt, ha te vagy a címzett.