Fel Flandriába! | Verdi: Don Carlos / Operaház

D. Magyari Imre |

Frank Hilbrich rendező kiemeli a művet a cselekmény saját teréből és idejéből, a spanyol 16. század második feléből, s ebben támogatja, hogy a művet egyetlen díszletben játszatja, de a hatáshoz hozzájárulnak a stilizált, vörös-fekete-fehér árnyalatú jelmezek is. (Az írás csak részben foglalkozik az előadással, inkább a szövegkönyvre koncentrál.)

A felfelé, valahová a végtelenbe vezető, olykor lezáródó lépcsősor lehet kolostor lépcsője, lehet templom lépcsője, nemkülönben a palotáé, sőt akár egy stadioné is. A fontainebleau-i erdőé nemigen lehet, erdőknek a legritkább esetben van lépcsőjük. Viszont az első jelenet ebben az erdőben játszódik. Hilbrich világítással, vetítéssel, miegyébbel leszűkíti ugyan a teret, az indulás azonban kicsit hendikepes. De rendben, legyünk Fontainebleau-ban!

A cselekmény indítása a legrealisztikusabb díszletben is irreálisan hatna, rám mindenképpen. A rendkívül alapos, informatív honlap cselekményismertetését idézem: „A spanyol infáns, Don Carlos, inkognitóban, apja, II. Fülöp király tudta nélkül a spanyol küldöttséggel tartott [francia földre], hogy láthassa [neki kijelölt] jegyesét, Valois Erzsébetet, akivel a közelgő békekötés során házasodnia kellene. Összetalálkoznak az erdőben, és Carlos azonnal beleszeret. Átadja neki a trónörökös [vagyis saját] arcképét, és Erzsébet boldogan látja, hogy jövendő férjét ismerte meg. … Szerelmet vallanak egymásnak.” [Kiegészítések: DMI] Ilyen hamar? Bár az operákban sok minden zajlik seperc alatt. De azért ezt én Verdi zseniális zenéjének és a nagyszerű énekeseknek (Carlos: Carlo Ventre, Erzsébet: Ádám Zsuzsanna) sem tudom elhinni, csak nézem, mi történik. Nincs sok időm, mert már jön is Erzsébet apródja, Tebaldo (Heiter Melinda) és köszönti őt mint Fülöp király jegyesét. Ő pedig tudja, nem tehet mást, el kell fogadnia a helyzetet. Ebben azért már ott feszül mindazok fájdalma, akik nem köthették össze az életüket azzal, akivel szerették volna. Annak már nagyon is van realitása, hogy az infáns a mostohaanyjába szerelmes, ő pedig az infánsba (hiszen szinte egykorúak), de szerelmüket titkolniuk kell.

Akadnak még kifogásaim a szövegkönyvvel és így az operával kapcsolatban.

Fülöp király (Palerdi András) alakja is ellentmondásos – már Schillernél is az, de itt még inkább –: egy zsarnok, aki a bizalmasát Posa márkiban fedezi fel? A zsarnok, aki szerelemre, fia, Carlos megértésére vágyik? Aki egyre többet gondol a halálra?

A huszonegyedik század elején, két világháború után, az ukrajnai háború idején igen nehéz ebben hinni. A zsarnokok esze másképp jár: teljesen betölti őket a hatalom, a hódítás vágya. Vagy Fülöpről mondjuk csupán azt, hogy erőskezű uralkodó? Ő maga így vall Posának: „Csak vérrel tudtam / békét szerezni a világon; / kardom letörte az újítók gőgjét, / akik hazug álmokkal / ámítják az embereket!” De hát mit ért békén? Mik azok a hazug álmok? Miféle újításokról, miféle újítókról beszél (énekel), akiknek gőgjét karddal kellett letörni? Egy kicsit konkrétabban, felség!

A főinkvizítor (Gábor Géza) persze, hogy úgy mondjam, még Fülöptől is jobbra áll. Neki semmilyen kételye sincs – Fülöp sem Isten létében kételkedik, hanem például abban, hogy ha a fiát a halálba küldi, feloldozza-e az egyház. A főinkvizítor nem kételkedik soha, semmiben, hite vakhit, ami az ő pozíciójában hatalmas veszély – ugyanakkor feltétele is a pozíciónak. Nagy jelenet a királyé és a főinkvizítoré, ahogy az egész negyedik és ötödik felvonás a művészet csúcsait képviseli.

Hamar éreztem, már az eredeti második felvonás elején, Carlos és Posa (Szegedi Csaba) első találkozásakor, hogy beránt a darab és a kiváló előadás (a karmester Leonardo Sini), s ez korántsem csak a nagy slágernek, a szabadság-kettősnek köszönhető, amire a zene többször is utal a későbbiekben. (Julian Budden kiváló könyvében* olvashatjuk a mű zenei elemzését.) Posa azonnal lerohanja Carlost: „A flamand nép hív téged! / Segítened kell rajta; / téged nevez megmentőjének!”

Itt kell megkérdeznünk: mi a szabadság? Vagy csak azt: mi a politikai szabadság? Mi a demokrácia? Sőt: mi a liberalizmus? (Hogy itt furmányosan utaljak Kis János nagyszerű könyveire…) Ahol embereket és könyveket égetnek, mint Hilbrich autodafé-jelenetében, ott egész biztosan nincs szabadság, bárhogy értelmezzük is a fogalmat.

Ebben a jelenetben jelenik meg először a nép. Egyfelől a királyt élteti, másfelől Carlossal és társaival együtt kér irgalmat a flamandoknak. De még érdekesebb, ahogy a börtönjelenetben viselkedik. Carlos börtönbe kerül, hisz kardot rántott a király ellen. Posa meglátogatja és elmondja, hogy a Flandriából Carlosnak írt és neki átadott levelekről sikerült elhitetnie, ő volt a címzett, tehát ő a bűnös. Már jön is a király (kardrántás elfelejtve) a fiáért. És jön a nép is, betörne a börtönbe, ha Fülöp nem nyittatná meg – gyávaságból? dehogy! – a kapukat: „Törjünk, zúzzunk, üssünk! / Félelem és irgalom nélkül!” Föltámadott a tenger. Rémítő ereje egészen addig veti a szilaj hullámokat, amíg meg nem jelenik a főinkvizítor. Onnantól kezdve kuss. Sőt: önkuss. Fülöp ezt látta előre. Pedig csak annyit mond, hogy boruljanak térdre. Ők pedig térdre borulnak. És most maguknak kérik a kegyelmet: Pietà! Lehet a néppel bánni, mondja itt Verdi, ha jól értjük. És hát lehet.

Persze a Don Carlos nem csupán politikai kérdésekről szól. Legjobb pillanataiban, és sok ilyen akad, bevilágít az ember lélek mélyére is – szívesen mutatnám be Eboli hercegnő alakját, aki büszke, magabiztos nőből előbb bosszúálló fúria lesz, majd a feltámadó bűntudattól összetört asszony – Gál Erika alakítása pontosan megrajzolta az útját.

Az opera legvégén Carlos halott, Posa halott. Talán Erzsébet is meghal hamarosan, hisz a király, Fülöp él tovább, boldogtalanul és reménytelenül. És él a főinkvizítor, ha pedig meghal, új főinkvizítort neveznek ki. Flandriába momentán nem indul senki, hogy segítsen.

Julian Budden így összegez: „A Don Carlos legjobb részei máig felülmúlhatatlanok, s a darab ma is sokak legkedvesebb Verdi-operája. Ez az opera kutatja az érzelmek legszélesebb skáláját, s ez vonultatja föl a legtöbb élesen megrajzolt karaktert. Szerzőjének biztosan nem a legtökéletesebb alkotása. Bármelyik változatot játsszák is, bizonyos problémák megoldatlanok maradnak.” Igen, igaz. Mégis, ahogy ballagok az éjszakai Andrássy úton, fülemben Verdi zenéjével: nincs hiányérzetem.

Fotók: Berecz Valter

Verdi: Don Carlos
Rendezte: Frank Hilbrich
Díszlet: Volker Thiele
Jelmez: Gabriele Rupprecht
Magyar Állami Operaház
Bemutató: 2022. június 5.
Következő előadások már csak 2023-ban
– – – –
Julian Budden: Verdi
Életek és Művek sorozat
Fordította: Rácz Judit
(*Az elemzés: 312–316. oldal)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007
484 oldal, teljes bolti ár 4200 Ft
ISBN 978 963 078 1015