Strömstad a nappaliban | Szeles Judit: Ibsen a konyhában

D. Magyari Imre ǀ

Szeretem ismeretlen szerzők ismeretlen műveit olvasni. Ahogy egyébként ismert szerzők ismeretlen és ismert műveit is. Ismeretlen szerzők ismeretlen művei esetében mindenesetre nagyobb a felfedezés öröme, bár Jókaiban is bőven van mit felfedezni. Ahhoz persze, hogy kedvem támadjon valamit elkezdeni, kell némi ösztönzés. Valami, ami felkelti az érdeklődésem. A borító. A fülszöveg. A tördelés. A nyitó mondat.

Szeles Judit új kötete esetében a cím fogott meg. Ibsen a konyhában, ez nagyon jó. Két, egymástól nagyon távoli szó összerántása. (Mint a Vérpuding [Bozsik Péter] vagy az Európai költésrothadás [Mirko Kovač], hogy Szeles két kedves szerzőjének a címeit idézzem.) Ibsen neve egyébként is hívószó számomra, nagyon kedvelem a műveit, és sok szép színházi élményt is eszembe juttat. És idézi azt a távoli világot, Északét, amit már aligha fogok személyesen megtapasztalni, s ahonnan persze a nagy drámaíró eltávozott Nyugat-Európába, Rómába, Drezdába, Münchenbe, míg aztán hazatelepedett. Szeles Judit meg Svédországba ment 2003-ban; mintha sokaknak nem lenne jó ott, ahol épp vannak. 2015-ben jelent meg első verseskötete, az Ilyen svéd, 2018-ban a második, Szextáns címmel. És most ez a novelláskötet.

Bevallom, az első ciklus, az Irigység megriasztott. Pedig ígéretesen kezdődik, a ciklus címét adó hosszabb írás jól indul: „Mindig olyan szerettem volna lenni, mint te, sikeres, befutott, csak a kínszenvedések, a gyötrelmek, az alkohol nélkül…” De aztán beakad a tű, számtalanszor halljuk ugyanazokat a szövegrészeket, mondatokat, mondattöredékeket, ami én fülemnek mi tagadás, zavaró. De én a repetitív zenét se szeretem. Nyilván az a cél, hogy legyen az olvasó is nyugtalan, vegye át a beszélő – egy szerelmes nő – nyugtalanságát, felkavartságát, zaklatottságát. Én azonban nem az ő nyugtalanságát vettem át, nem azonosultam vele, sőt egyre távolabb kerültem tőle. Tőle teljesen függetlenül lettem nyugtalan. Túlságosan előtérbe került a szöveg megalkotottsága, csináltsága. A ciklus másik négy novelláját pedig túl rejtélyesnek éreztem, nyilván sok mindent ismernem kellene a megértésükhöz, műveket, helyeket, neveket, eseményeket, amiket nem ismerek, de úgy gondolom, nem jó, ha egy szöveg túl sokat kíván az olvasótól, ha túl enigmatikus. (A könyv egyébként igen nagy műveltséganyagot görget.)

• Olvass bele!

Szerencsére kitartóan olvastam tovább hűs nappalim kényelmes foteljében és hamarosan megtaláltam mindazt, amit az Ibsen a konyhában cím ígért: humort, öniróniát, mélységet, szomorúságot s ráadásként az északi világot, Koppenhágától Malmöig, Sundsvalltól Strömstadig. És sok minden mást is, elsősorban tragikus és szigorú létszemléletet, ami szerencsére nem tagadja a boldogság lehetőségét, csak igen ritka adománynak tartja s nem engedi, hogy bármilyen más élethelyzetet összetévesszünk vele.

Óvakodnék attól, hogy az egyes szám első személyű elbeszélőt bárhol, bármikor a szerzővel azonosítsam, de olykor nyilván nagyon közeli a rokonság. Mintha a második ciklusban is az lenne. „Nekem azután, hogy kijöttem Svédországba, legnehezebben a múlt idő ment” – olvassuk. Nyilván nem az igék múlt idejéről van szó, hanem az elbeszélő múltjáról, mindannyiunkéról akár, amit viszünk magunkkal, bárhová is megyünk és igencsak szörnyű, ha erre „idegenben” döbbenünk rá. Visszük, letehetetlenül, a családi múltat, a „hisztis tinédzser”ként átélt megaláztatásokat, a pályakezdőként tapasztaltakat (Az áruló). A hét írásból háromban fordul elő öngyilkossági kísérlet. Kapaszkodni szinte csak Esterházy Péterbe lehet, már akinek. A mások írásaiba. Az írásba mint tevékenységbe. Az Öt cserép virág egy kapcsolat befejeződését, az elbeszélő egyedül maradását idézi fel, ebben találjuk a könyv tán legfontosabb és legszebb mondatait: „Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is írjak, mit is írjak egyáltalán, de arra csak azután (A férfi távozása után – DMI) jöttem rá, hogy mindegy, mit írok, mindent le kell írni, azt is, ha nincs semmi, senki, csak öt cserép virág és a monitor, ha nincs is senki, csak a saját hangom, mert nem az a lényeg, hogy mit írok, hanem az, hogy írok. … Mert a hallgatással csak csönd lesz nagyobb.” Azért halkan hozzátenném: nem mindegy, hogyan ír valaki! Meg tudja-e írni, amit akar s másoknak is tud-e örömet szerezni?

Ebben a ciklusban, a Szextársban jelenik meg az a hang, ami annyira rokonszenvessé teszi számomra a könyvet és íróját: „Korábban az életem mindig egy csehszlovák filmvígjátékhoz volt hasonló. Sok idiótaság történt ugyanis velem, de mindig tudtam rajta őszintén röhögni…” Ebben az oldott, önironikus hangnemben meséli el hosszú kalandját a tengerésszel (aki matróz). Az jó, ha az ember tud magán nevetni, ha épp nem az ereit akarja felvágni. Az sem túl nagy baj, ha idővel „minőségi romlás” áll be „a történetek stílusában” és inkább „hollywoodi romkomra” emlékeztetnek. De azért jobb, ha életünket Menzel rendezi. Netán mi magunk.

Az oldott tónus a továbbiakban sem vész el, de az alaphangnem sokkal komorabb. A címadó novella egyszerre groteszk és tragikus. Egy öregember beszél egy fiatalnak. Illetve csak beszélne. Egy hideg konyhában ülnek, itt fogna bele a történetbe, amit végre elmondhatna, ha egy vadidegennek is, mert a szereplői már nem élnek. Eddig nagy önfegyelemmel hallgatott, de most már nem kell. „Nincs már értelme az öncenzúrának, vagy ahogy Ibsen mondta, az élethazugságnak. Mert így vagy úgy, élethazugságban élünk, ha nem tudunk egymással őszintének lenni. De akkor is, ha valami hályog fedi a szemünket…” A fiatalember előtt lepereg egész addigi élete, és meghökkenten, elhárítóan és védekezőn kérdezi: „Mondja, öreg, miről akar beszélni?” Az pedig már semmiről sem akar.

A záró novellában keverednek a hangnemek. A címben ott az irónia: Az élet értelme és más fontos kérdések. A történetben is: Annát, a magányos magyar nőt a visszatérő térdproblémával küszködő ápolónő kérdezgeti a pszichiátrián, egy gyakornok hallgatja őket. A végtelen kérdőív egyik kérdése hangzik így: Mi az élet értelme? Anna ezt válaszolja: Nem vagyok filozófus. Nem tudhatom. Aztán megismerjük mindhármuk történetét. Mint egy realista novellában. Majd a pszichiátriai osztály összes munkatársa elsüllyed egy hajókiránduláson. Átlépünk egy másik dimenzióba. A hír hallatán Anna hisztérikus sírása közben újra hallja a kérdéseket és a saját válaszait. Azért az nem árt, ha az élet értelmét firtatóra keresünk egy pontosabbat.

Szeles Judit: Ibsen a konyhában
Prae Kiadó, Budapest, 2022
190 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
online ár a kiadónál 3315 Ft
ISBN 978 615 619 9508

* * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A távoli északi világban még él egy történet arról a vadkacsáról, amelyik a víz alatti hínárba kapaszkodva inkább megfullad, mint hogy odafenn rabul ejtsék Esetleg tepsibe kerüljön. Persze elszáll, ha tud. Esetenként egészen messzire, azonban nem képes nyomtalanul elszakadni származási helyétől, folyton visszaréved és az új környezetében való megélés technikájának tanulmányozása, mindennapi gyakorlása mellett folyvást emlékezik. Ezért tudnivaló, hogy a vertikális kacsa, amelyiknek fejjel lefelé csak a tollas püspökfalatja látszik ki a vízből, nem csupán élelmet keres odalenn,s hanem bezzeg emlékdarabkákat is. Annak tetejébe, hogy az eltűnt testvérét szólongatja, mintegy fügét mutat a világnak. Van ebben tehát egy jó adag olyasmi, amit tragikomédiának nevezhetünk, s amelynek egyik legnagyobb mestere Henrik Ibsen volt… – Balázs Attila