Bret Easton Ellis: Fehér (részlet)

„A társadalom egy kimondatlan egyezséggel találja meg a középutat az elviselhetetlenül szigorú erkölcsök szélsőségei, másfelől pedig az anarchiával fenyegető engedékenység között, miszerint szemet huny afelett, ha rugalmasan kezeljük a legszigorúbb erkölcsi szabályokat, feltéve, ha ezt csendben és diszkréten tesszük. A képmutatás a kenőanyag, amely biztosítja a társadalom elfogadható működését.”
Janet Malcolm: The Journalist and the Murderer

Valamikor az elmúlt években – nem tudom meghatározni, pontosan mikor – homályos, de szinte elsöprő erejű és irracionális bosszúság kezdett el gyötörni, előfordult, hogy akár napjában tucatnyiszor. Ez a bosszúság látszólagos apróságok felett támadt, amelyek annyira kívül estek szokásos érdeklődési körömön, hogy meglepett, milyen nehezen tudtam leküzdeni magamban mindazt az undort és frusztrációt, amelyet mások ostobasága keltett bennem: felnőtteké, ismerősöké és ismeretleneké a közösségi médiában, akik kitették elhamarkodott véleményeiket, ítéleteiket és agyatlan rögeszméiket, amelyekhez mindig megingathatatlan meggyőződés társult a saját igazukról. Mintha minden bejegyzésből, kommentből és tweetből egyfajta toxikus hozzáállás áradt volna, függetlenül attól, hogy tényleg megvolt-e benne. Ez újféle harag volt, olyasmi, amit korábban nem tapasztaltam – és összefonódott a szorongással, a hatalmi nyomással, amelyet akkor éreztem, ha felmentem az internetre, a benyomással, hogy valamiféleképpen hibázni fogok ahelyett, hogy egyszerűen véleményt mondanék, viccelnék vagy kritizálnék valakit vagy valamit. Ez a felfogás – hogy egy vélemény lehet önmagában rossz – tíz évvel korábban elképzelhetetlen lett volna, de napjaink felhergelt, polarizált társadalmában már embereket tiltanak le a véleményük miatt, kikövetik őket, mert valamilyen szempontból nem tekintik őket helyénvalónak. A rettegők azonnal belelátták valaki egész emberi mivoltát egyetlen pimasz, sértő tweetbe és felháborodtak; embereket támadtak és töröltek a barátaik közül, amiért nem a „megfelelő” jelöltet támogatták, nem „megfelelő” véleményük volt, vagy egyszerűen nem „megfelelő” gondolatokat képviseltek. Mintha többé senki sem lett volna képes különbséget tenni egy hús-vér személy és egy fekete-zafírkék kijelzőre sebtében begépelt szavak között. Az általában vett kultúra látszólag bátorította a párbeszédet, de a közösségi média kelepcévé vált, amely valójában csapdába akarja ejteni az egyént. Gyakran az váltott ki bennem stresszt, hogy a többiek folyton dühösek valami miatt, és olyan vélemények miatt toporzékoltak, amelyekben én hittem, amelyeket kedveltem vagy egyszerűen ártalmatlannak véltem. Ellenérzéseim ezzel az egésszel szemben arra sarkalltak, hogy szembenézzek önmagam lealacsonyított fantáziaképével – egy színésszel, valakivel, akiről nem gondoltam volna, hogy létezik –, vagyis folyamatosan emlékeztessem magamat a hiányosságaimra. De ami még rosszabb, hogy ez a harag olyan szintű függőséget okozhatott, hogy egyszerűen feladtam, és csak ültem kimerülten, szótlanul – a stressz belém fojtotta a szót. Ám végső soron a gépezet pont ezt akarta: hallgatást és behódolást.

Valamikor 2013 első heteiben merült fel bennem az ötlet, hogy elkezdek írni egy új regényt. Épp az I-10-es úton rostokoltam a Hollywoodba tartó forgalomban, miután Palm Springsben töltöttem egy hetet egy barátnőmmel, akivel a nyolcvanas években együtt jártam egyetemre, és aki most kezdte elveszíteni az eszét. (Ebben az időszakban többször a szemem láttára omlott össze Azure Court-i otthonában, majd a tervezettnél korábban bevonult Deepak Chopra, a New Age író-guru San Diegó-i spirituális retreatjébe. Igen, tudom, hogy ez milyen rosszul hangzik.) Palm Springsben váratlanul szorongáshullámok bénítottak meg, órákat töltöttem az ágyban a telefonomat bámulva – homályos, de óriási rádöbbenésekkel a halandóságról, melyeket a barátom esendősége indított be és táplált –, miközben abszurd módon az utolsó eszement köröket futottam egy tévésorozat nyitóepizódjával, amit a CW csatornának írtam. A rettegésrohamok, a gyártó cégtől érkező végeérhetetlen telefonhívások meg az átírások közepette évek óta nem tapasztalt intenzitással hasított belém a gondolat, hogy 2009-ben befejezett regényem talán tényleg az utolsó lesz, és már sosem fogok újat írni. Nem tudom megmondani, miért pont ekkor tolakodott előtérbe ez a sejtelem. A prózaírás utáni vágy ugyan éveken át haloványan lüktetett bennem, de nem abba az irányba hajtott, amit immár a regény hamis enklávéjának láttam. Sőt, akkorra már több mint egy évtizede próbáltam eltolni magamtól a „regény” ideáját, mint az a két legutóbb megjelent könyvemből is nyilvánvaló: az egyik egy horrorregénybe csomagolt emlékirat-paródia, a másik pedig egy sűrű önéletrajzi noir, amelyet egy életközépi válság idején szenvedtem ki magamból, és annak az első három, értelmetlen filmes munkákkal teli évnek a története, amelyet két New Yorkban leélt évtized után ismét Los Angelesben töltöttem.

Az elmúlt öt évben nem vonzott a regényírás, és meggyőztem magam, hogy nem szeretném, ha gúzsba kötne egy forma, ami már nem érdekel. (Miközben persze készséggel gúzsba kötöttem magam egy soha el nem készülő százoldalas forgatókönyv és egy soha le nem forgatott ötfelvonásos sorozatpilot szabványaival.) Mindennek határozottan hangot is adtam az ebben az időszakban készült interjúimban, az utolsó regényem világ körüli turnéján, sajtófogadásokon Spanyolországban, Koppenhágában, Melbourne-ben. De kint a sivatagban ez az érzés elpárolgott, és a telefonos egyeztetések meg a Xanaxszal és tequilával tompított félelem közepette, miközben a házat körülvevő hegyek sötétbe borultak a késő délutáni téli égbolt alatt, elkezdett formát ölteni egy regény első bekezdése. Egy képpel kezdődött a csontfehér Emser Tile-reklámtábláról, amely egy háztetőn magasodik a Santa Monica Boulevard és a Holloway Drive kereszteződésénél: a kilátás egy lopott kocsi szélvédője mögül, egy brutális baleset, egy kibontakozó rejtély, valami a múltról, az utolsó évről a középiskolában, célozgatások egy öngyilkosságnak álcázott gyilkosságra, és valaki, aki másnak adja ki magát, egy színész.

* * *

Sosem erőltettem a regényírást, amiről az ügynököm, a kiadóim és az olvasóim úgy vélhetik, hogy általában véve ez velem a baj íróként és márkanévként, jelesül, hogy öt, hét vagy akár nyolc év is eltelik a könyveim között egy olyan korban, amikor a legtöbben még mindig azt várják egy intézményesült regényírótól, hogy óraműpontossággal minden második évben kiadjon valamit. Ez várta tőlem a kiadóm a nyolcvanas években, amikor az első regényem sikert aratott, és még ma is emlékszem a döbbenetre, amikor ezen igényüket közölték velem. Elvégre sosem dolgoztam így, ami nyilván nem azt jelentette, hogy nem írtam – csak azt, hogy úgy dolgoztam, ahogy az nekem a legjobban bevált. Írás közben nem gondoltam senki másra: nem érdekeltek az olvasóközönség várakozásai, és sosem izgatott különösebben, mire számít tőlem az ügynököm, a szerkesztőm vagy a kiadóm. Megegyeztem a kiadóval, hogy a határidők (ha voltak egyáltalán) legyenek rugalmasak (így is lett), és viszonzásul vállaltam, hogy népszerűsítem a könyveket, amennyire csak szeretnék. És sosem engedtem a kísértésnek, hogy azt adjam a közönségnek, amit szerintem vártak tőlem: én voltam a közönség, azért írtam, hogy boldoggá tegyem magam és megszabaduljak a fájdalomtól. A könyvek megjelenése között ritkán adtam interjúkat, mert az alkotófolyamat egy része még mindig rejtély volt az olvasók előtt, egyfajta titkos varázzsal, amely fokozta a könyvek érkezése körüli izgalmat, akár jól fogadták végül, akár nem.

De a regények ma már nem ragadják meg ilyen szinten a nagyközönséget. Szomorúan vettem észre a „nagy amerikai szépirodalmi regények” iránti lelkesedés általános hiányát az azt megelőző őszön, hogy a barátommal találkoztam Palm Springsben, de arra is rájöttem, hogy nincs miért aggódni. Ez van, mint ahogy napjainkra a „nagy amerikai stúdiófilm” vagy a „nagy amerikai zenekar” is egy kisebb, szűkebb körű elgondolás lett. Mindent lefokoztak az érzéki túltelítettség és az elvileg szabad választást biztosító technológia velejárói, röviden, a művészet demokratizálódása. Elkezdtem azt érezni, hogy nekem is át kell küzdenem magam ezen az átálláson – elhagyni az analóg világot, amelyben régebben írtam és megjelentem, és átvinni a regényeimet a digitális világba, amelyben most élünk (podcasteléssel, egy websorozat létrehozásával, aktivitással a közösségi médiában), habár sosem gondoltam, hogy a kettő kölcsönösen megfeleltethető egymásnak. Miután a sivatagban töltöttem egy hetet a barátommal, akit harminc éve ismertem, miután láttam, hogy beleőrül az életébe, miközben én szakadatlanul újraírtam egy sci-fi-sorozat bevezető epizódját, amiből aztán nem lett semmi, valami végre elpattant bennem, és 2013 januárjának utolsó hetében elkezdtem jegyzeteket készíteni egy regényhez. De abból sem lett semmi.

~~ Birodalom ~~

A San Fernando Valley-ben nőttem fel az 1970-es években, és szokatlanul vonzottak a horrorfilmek, úgy szóltak hozzám, ahogy látszólag semmi más. Lehet, hogy ismertem még egy-két hívőt, akik szintén szerették a horrort, de abban a filmőrült évtizedben a barátaim többsége számára a horror csak egy műfaj volt a sok közül, nem tartalmasabb, mint a tiniknek szánt szexvígjátékok vagy a diszkómusicalek. De mi volt a horrorfilmekben – illetve horrorregényekben és horrorképregényekben –, ami minden másnál jobban megragadta a figyelmem? Kívülről nézve a ház, amelyben felnőttem, csak egy újabb szerény felső középosztálybeli otthon volt a Sherman Oaks-i dombok lábánál, de a felszín alatt egy nagymértékben diszfunkcionális szürke zóna húzódott. Már nagyon fiatalon ráéreztem erre a működési zavarra, ami aztán igaznak is bizonyult, ráébresztve, hogy egyedül vagyok. A 1970-es években a gyerekek felett nem köröztek helikopterszülők: többé-kevésbé a magad ura lehettél, a világ felfedezése nem támaszkodott a szülői tekintélyre. Visszatekintve a szüleim, akárcsak a korabeli barátaim szülei, látszólag hihetetlen közönnyel viseltettek irányukba, nem úgy, mint a mai szülők, akik gyermekeik minden mozdulatáról beszámolnak a Facebookon, az Instagramon pózoltatják, safe space-ekbe terelik őket, és mindenekelőtt pozitív gondolkodást követelnek meg tőlük, miközben szemlátomást a széltől is óvják. Ha a hetvenes években nőttél fel, a gyermekkorod határozottan nem ilyen volt. A világ akkor még nem a gyerekekről szólt.

* * *

Emlékszem, előfordult, hogy hosszú időszakokon át még csak nem is találkoztam apámmal, eltekintve néhány reggelitől hétköznap, vagy a vasárnapi ebédektől, mivel hétfőtől péntekig még azelőtt munkába indult egy belvárosi ingatlancéghez, hogy a nővéreimmel mi felébredtünk volna, és csak akkor tért vissza a Sherman Oaks-i házunkba, amikor mi már megvacsoráztunk, és a szobánkban törtük a fejünket a házi feladaton a tévé előtt. Öt-, hat- és hétévesen magunk mentünk el az általános iskolába (a mai szülőket ezért lecsuknák), és aktív testmozgással járó játékokat játszottunk háborúkkal, szörnyekkel és kémkedéssel a környékbeli utcákon, illetve a Sherman Oaks, Studio City és Encino dombjai között húzódó kanyonokban. Egyedül jöttünk haza az iskolából, bekaptunk valamit az üres konyhában, majd elbicikliztünk pár utcát valaki más házához, ahol szintén mintha kizárólag gyerekek laktak volna. Ha netán megláttuk valaki anyukáját, vagy még köszöntünk is neki, minden beszélgetés rövid volt, és mindig alig vártuk, hogy túl legyünk rajta, hogy újra magunkra maradjunk, hogy újra felfedezzük a világot, távol a gyakorlatilag nem létező szüleinktől.

Mintha folyamatosan mozgásban lettünk volna: a játszótereken és a parkokban, egy barát medencéjében pancsolva, a strandon belegázolva a Csendes-óceánba, vagy egyszerűen a Westwood Village-i flipper- és játékteremben lógva, miközben távoli háttérzeneként mindenhol a Blue Öyster Cult és az ELO szólt. A tévé csak pár tucat műsort jelentett, amelyeket este nyolc és tizenegy között sugároztak a három nagy csatornán, aztán héttől délig szombat reggelente – és ennyi. A mai választékhoz képest a miénk módfelett szűkös volt, úgyhogy időnk nagy részében a kertvárosi utcákat jártuk, játéktermekben, plázákban, strandon és a szombati dupla és tripla matinévetítéseken töltöttük az időnket felügyelet nélkül, eljátszva felnőtthelyzeteket, kitapogatva az utat a serdülőkor szexuális érésének irányába. Ritkán előfordult, hogy hétköznap délutánokon otthon maradtam, és heverésztem a zöld rongyszőnyegen a nappaliban vagy a vízágyon – rövid ideig még ilyenünk is volt a Valley Vista-i házunkban –, ha magával ragadott egy könyv vagy képregény, amit nem bírtam letenni. Gyerekkoromban egy nap alatt elolvastam egy regényt, nem figyeltem semmi másra: így faltam mindent a Harriet the Spytól a Little House-könyvekig. De általában sötétedés után olvastam, éjnek évadján: így találkoztam először a Carrie-vel, James Herbert regényeivel és a Warren-képregényekkel, amelyeknek akkoriban megszállottja voltam – Eerie, Creepy, Vampirella. Magamra hagyott gyerekként ezek a horrorregények – mint a filmek, amiket szintén faltam – megerősítettek bennem valamit.

Olyan hetvenes évekbeli kisgyerek voltam, aki hétévesen olvasta Thomas Tryon népszerű horrorregényét, a The Othert, az ölemben egyensúlyozva a kemény borítós példányt, amelyet anyám vett ki a Sherman Oaks-i közkönyvtárból, miközben a következő úszásórára vártam a Ventura Boulevardon. Az egyik fiú vasvilla általi halála a regény első részének végén megdöbbentett – elvetemültnek éreztem –, mert az első részletesen leírt gyilkosság volt, amellyel nyomtatásban találkoztam, és azóta is kísért. Rá akartam jönni, hogy technikai értelemben hogyan rakta össze a szerző ezt a jelenetet, úgyhogy a bekezdésekre meredve újra meg újra elolvastam, elragadtatva és azt találgatva, miként kapcsolta össze a szerző a szavakat, hogy ilyen energiával töltse meg a leírást. A könyvek, amelyeket olvastam és a filmek, amelyeket néztem, azt állították, hogy a világ kiszámíthatatlan és kegyetlen hely, hogy mindenhol veszély és halál leselkedik ránk, hogy a felnőttek nem sokat segíthetnek, hogy létezik egy másik világ – egy titkos világ a hétköznapi élet fantáziaképe és hamis biztonságérzete mögött. A horrorfilmek és a horrorirodalom segített mindezt már nagyon fiatalon megérteni. Mire elolvastam Stephen King Éjszakai műszakját, az első novellagyűjteményét 1978-ból – akkorra már többször olvastam a Carrie-t, a Borzalmak városát és a Ragyogást –, kevés illúzióm maradt a gyermekkorom, vagy bárki más gyermekkorának feltételezett semleges ártatlanságáról.

* * *

A szüleink megengedők voltak a szórakozásunkkal kapcsolatban: gyakran belefértek az R besorolású (tizenhét éven aluliak számára csak felnőtt kísérővel látogatható) filmek, és ritkán korlátozták, hogy mit olvashatunk és hallgathatunk. Emlékszem, a Party zónát apámmal láttam egy szombati matinévetítésen 1978 nyarán a westwoodi Avco moziban tizennégy évesen, és lényegében végigröhögtük a filmet. Apámat nem zavarta a meztelenkedés, a szex egy kiskorúval, a szaftos humor (mint a dildó, amit Otter lobogtat), a kézimunkák és a félmeztelen párnacsaták, vagy a filmre jellemző rendszerellenes hevület, amit láthatóan igencsak élvezett, habár ő maga egyértelműen a rendszer része volt. (Lelkesedése abból fakadhatott, hogy ő is a hatvanas évek elején járt főiskolára, mint a filmbeli szereplők.) Emlékszem, ugyanazon év januárjában, tizenhárom évesen anyám titokban elvitt egy moziba Studio Citybe egy hétköznap este, amikor a Szombat esti lázat vetítették, mert bele volt zúgva Travoltába – addigra már vagy két hónapja a film zenéje szólt a kocsiban, valahányszor csak eljött értünk az iskola elé, és elvitt a fodrászhoz meg zongoraórára. (Igen, ez fehér, felső középosztálybeli gyerekkor volt a Birodalom fénykorában.) A film felnőtteknek szóló, vastagon R besorolású [csak nagykorúaknak szóló. A szerk.] élmény volt, és a férfiakról Tony Manero bandájában annyira sütött a maszkulinitás, hogy utána nagyjából még egy évig fontos részét képezték fantáziálgatásaimnak, amíg Richard Gere más irányba nem terelt.

Olyan időszak volt ez, amikor a szülők döntötték el, milyen filmeket nézzünk, és a gyerekek csak mentek velük. 1975-ben láttam Hal Ashby Samponját egy húsvét estén Palm Springsben a nagynénémmel és a velem egyidős két unokatestvéremmel – a szüleimet nem zavarta, hogy megnéztük, de leforrázva vették észre, hogy mi voltunk az egyedüli gyerekek a zsúfolt moziban az este nyolcas vetítésen. Boomerek lévén azt hitték, ez rossz fényt vet rájuk. A Sampon pikáns film volt, amire a szüleim nem számítottak – talán valami habkönnyű szórakozást vártak –, én pedig egyedül ültem elöl az egyik üres sorban, távolabb a zsúfolt nézőtértől, és teljesen belepirultam. („Szeretnék neki oboázni”, mondta az egyik jelenetben Julie Christie részegen, miközben Warren Beattyre bökött egy vacsorán a Beverly Hills-i Bistróban, majd bebújt az asztal alá, hogy leszopja.) Lelkesedésemet csak fokozta a bizonyosság, hogy apa ki fog borulni a film után – újfent nem a tartalma miatt, hanem mert megalázó volt, hogy több száz ember előtt elhozta rá a gyerekét. És valóban kiborult, habár úgy tett, mintha észre sem venné, sarkában meg anyám és a nagynéném sarkában a három gyereket, miközben a felnőttekkel együtt szaporán szedtük a lábunkat a kocsi felé a mozi parkolójában a North Palm Canyon Drive mellett.

A legtöbb mai szülő számára elfogadhatatlan lenne ez a szabados hozzáállás, de 1976 nyarán nem volt szokatlan, hogy tizenegy-tizenkét évesen valaki (miután mindenféle barátainak idősebb testvérei bevitték) többször is végigülje az R besorolású Óment egy hatalmas moziban egy óriási vászon előtt, és elragadtatva nézze David Warner lassított lefejezését, vagy ugyanennyi idősen meghallgassa A tánckar eredeti szereplőgárdájának albumát 8 sávos felvételen, miközben kocsival viszik valahová. Emlékszem, a nővéreimmel hogy nevetgéltünk a „Dance: Ten; Looks: Three”-n („Tits and ass / bought myself a fancy pair / tightened up the derriere”), miközben a szüleink – apám a kormánynál, anyám az utasülésen – mindketten zavartan másra figyeltek. Átlapoztuk Jacqueline Susann és Harold Robbins kemény borítós könyveit nagyanyám könyvespolcáról, és megnéztük Az ördögűzőt a Z Channelen (az ország első fizetős kábelcsatornáján, amelyet L. A.-ben indítottak a hetvenes évek derekán), miután a szüleink határozottan kérték, hogy ne nézzük meg, de mi persze így is megnéztük, és jócskán kikészültünk tőle. Kokózó emberekről láttunk szkeccseket a Saturday Night Live-ban, és vonzott minket a diszkókultúra és az iróniamentes horrorfilmek csábítása. Ezt mind befogadtuk, és semmi sem triggerelt minket – nem szereztünk sebeket, mert a sötétség és a kor rossz hangulata mindent áthatott, a pesszimizmus volt a nemzet hivatalos nyelve, a trendiség és a menőség jele. Minden szemfényvesztés volt és mindenki korrupt, és mindannyiunkat karakánságra neveltek. Lehet persze amellett érvelni, hogy ez mindannyiunkat szét is cseszett, de talán egy másik nézőpontból amellett is, hogy erősebbé tett. Csaknem negyven év távlatából visszanézve, lehet, ennek köszönhetően nem lettünk annyira puhányak.

Igen, hatodik és hetedik osztályosok voltunk, feltalálva magunkat egy társadalomban, amelyben nem léteztek szülői szűrők. Nem volt kattintásnyira a Tube8.com, nem voltak a telefonunkon öklözős videók, nem volt Szürke ötven árnyalata, gengszterrap vagy erőszakos videójátékok, és a terrorizmus még nem ért ide, de így is egy olyan világban csatangoltunk gyerekekként, amely szinte kizárólag felnőtteknek épült. Senkit sem érdekelt, mit néztünk, mit éreztünk vagy mit akartunk, és még nem sodort magával minket az áldozatiság kultusza. Ahhoz képest, hogy ma, amikor a gyerekeket a gyámoltalanságig elkényeztetik, mit tekintenek elfogadhatónak, ez az ártatlanság kora volt.

Fordította: Sepsi László

Bret Easton Ellis: Fehér
Helikon Kiadó, Budapest, 2022
324 oldal, a könyvre nyomtatott ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3199 Ft