Sólyom Anna: Macskabár (részlet)

1 || Éjjeli szerenád

A macskáknak az araboknál és Törökországban hat élete van, Spanyol-Amerikában és Portugáliában hét, Shakespeare hazájában pedig kilenc. De vajon miért?
Egy régi angol közmondás így tartja:

Az első háromban játszik.
A következő háromban az utcán csatangol.
Az utolsó háromban otthon időzik.

Mielőtt betette volna a lábát a Macskabárba, Nagore semmit sem tudott a macskákról. Viszont úgy érezte, semmilyen élete sincs. Egyetlenegy sem.

Minden egy fullasztó nyári éjszakán kezdődött. Miután jó ideig a verítékében úszva forgolódott, nagy nehezen elaludt. Alig egy óra után viszont iszonytató vernyogásra ébredt.

Először azt hitte, csak rosszat álmodott. A másik oldalára fordult. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy visszatérjen a valóságba. Nem, még nem…

És akkor ismét visítást hallott. Most már éber volt. A beszűrődő hang olyan volt, mint egy kétségbeesett gyerek sírása.

A fejére húzta a párnát; igyekezett tompítani a hangot, hátha újra álomba tud merülni. De sehogy sem sikerült neki – az első visítást ugyanis egy még agresszívabb követte.

Ekkor rádöbbent, hogy csak azok az átkozott kóbor macskák civakodnak az ablak alatt, a belső udvarban, ami az egészet úgy felerősítette, akár egy hangszóró.

„Mennyire gyűlölöm a nyarat!”, gondolta holtfáradtan. Ha lett volna légkondi a lakásban, becsukhatta volna az ablakot, hogy megkímélje magát ettől a tortúrától. De nem volt. Nyitva kellett hagynia, hogy egyáltalán levegőt kapjon a hőségben.

Az éjjeli szerenádot egy disszonáns kórus kísérte, amelyet mintha védtelen kisbabák alkottak volna. Aztán az egyik macska felmordult, amire vetélytársa fenyegető fújással felelt.

Nagore dühösen ült fel az ágyában. Legszívesebben ő maga is felnyüszített volna, ha nincsenek körülötte az álmatlanságban szenvedő szomszédjai.

Újabb harci kiáltás hasított a fülébe. Ez már sok volt. Anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt, fogta a vizespoharát az éjjeliszekrényről, és tartalmát kilöttyintette az ablakon.

Egy elhaló nyávogás és egy virágcserép csattanása a földön arra utaltak, hogy Nagore célba talált.

Megtépázott idegekkel az ágytámlának dőlve kapcsolta fel olajzöld kislámpáját. Immár éberen kapta fel a telefonját, hogy megnézze, hány óra. A keresztben végigrepedt képernyő hajnali 3 óra 5 percet jelzett, és éppen felugrott rajta egy kis boríték. Üzenete érkezett.

A banktól.

Nyugtalanul leoltotta a lámpát, mintha így a banki alkalmazottak nem látnák. Butaság volt, hiszen minden bizonnyal az igazak álmát aludták a huszonkét fokos, légkondicionált hálószobájukban.

Értesítjük, hogy a következő munkanapon olyan összeg levonása esedékes, amely meghaladja számlája aktuális egyenlegét. További felvilágosításért, kérjük, lépjen kapcsolatba a bankfiókjával.

Nagore idegesen nyomkodni kezdte a telefonját, hogy megnézze az egyenlegét, és felmérje a katasztrófa mértékét. Az összeg láttán megfagyott a vér az ereiben. Huszonhárom euró a több mint százeurós telefonszámlával szemben.

– A francba! – szökött ki a száján a sötétben ücsörögve, miközben azon törte a fejét, hogy az ördögbe gyűlhetett fel ekkora összeg. Az internet és a hívások havidíja ötvenöt euró volt. Egyszer ugyan pár percre felhívta az egyik barátnőjét, aki Marokkóba utazott, de álmában sem gondolta volna, hogy ekkora tartozás szakad majd a nyakába.

Felháborodásában azonnal felhívta volna a szolgáltatót – de azt persze nem tudta, vajon egy géppel vagy egy alkalmazottal kellene majd beszélnie. Ettől pedig még rosszabb kedve lett.

Az éjjeliszekrényre tette a mobilját, átkulcsolta a térdét, és csak bámult bele a sötétségbe. Próbált lecsillapodni. Vagy fél tucat sikertelen állásinterjún volt túl.

Észrevétlenül kezdtek csorogni a könnyei. Mióta otthagyta a galériát, és vele Owent, semmi sem sikerült.

Kérhetett volna segítséget a szüleitől, de úgy érezte, nem bírná felvállalni előttük a kudarcát. „Itt vagyok – munka, pénz és társ nélkül… Csak adósságom van, meg ezek a rémes macskák az udvaron, akik nem hagynak aludni”, mondogatta magában, és közben kiszámolta, hogy már csak öt hónap és betölti a negyvenet.

Nagore egy nagy egzisztenciális feketelyukban érezte magát, amely könyörtelenül egyre beljebb és beljebb szippantotta.

Hogy lelket öntsön magába, felidézett egy régi nyári emléket, amikor is Lucíával, egyetemi csoporttársával sátorozni mentek. Két álmodozó grafikus Somersetben, Dél-Angliában, a Szent Grál keresésére indult.

Ebben a pillanatban megrezzent a telefonja, és a képernyő felvillant a sötétben.

Miután úgy a tizenegyedik elalvási kísérlete után Nagore végül kikapcsolta a mobilját, azon tanakodott, vajon ki az ördög írt neki az éjszaka közepén.

2 || Zsákbamacska

Amikor végre elhallgatott a csörgés, Nagore megkönnyebbülten felsóhajtott. Már-már ismét elnyomta az álom, amikor újra megszólalt a telefon.

„Az ügyeletes kereskedő nem adja fel egykönnyen”, gondolta, majd kiszédelgett a hálószobából. Úgy érezte magát, mint aki egy hajó fedélzetén imbolyog.

Az volt az első ötlete, hogy kihúzza a készülék zsinórját és visszabújik az ágyba, de valami azt súgta, vegye fel.
– Nagore, te vagy az?

Már vagy két éve nem hallotta ezt az energikus, üde hangot, aminek aztán azon nyomban meg is bocsátotta, hogy reggel fél kilenckor felverte őt.
– Lucía! Épp rád gondoltam.
– Olvastad a WhatsApp-üzenetemet?
– Nem… Még nem. Aludtam. Vagyis csak próbáltam… Mi történt? – kérdezte ijedten. – Meghalt valaki?

A vonal túlsó felén csilingelő kristálytiszta kacagásból tudta, hogy barátnője semmit sem változott.

– Biztos meghalt valaki, naponta halnak meg emberek – mondta filozofikusan. – De én most egy jó hír miatt hívlak… Néhány napja írt Amanda, a bolygó valamelyik eldugott zugából. Végigmentünk az egyetemi sztorikon, beszámoltunk egymásnak, kivel mi újság… Tudom, hogy eltűntem, ne haragudj. Egy baba teljesen felzabálja az ember napjait.

– Képzelem – felelte Nagore hirtelen elszomorodva. – Nagyon szeretném megismerni a kis…
– Sault. Saulnak hívják.

Nagore már épp mentegetőzni próbált, Lucía dallamos hangja azonban félbeszakította:

– Nyugi! Hamarosan megismerheted.

– Nem is nagyon lett volna időm mostanában… Tudod, tíz évig Angliában éltem, és csak pár hónapja jöttem haza, mert… De ezt most hagyjuk is. Na, mi az a jó hír? – kérdezte Nagore, és képtelen volt elfojtani egy ásítást.

Valami olyasmire számított, hogy „a második babámat várom” vagy „férjhez megyek, és szeretnélek meghívni az esküvőmre”. A Halálfej Trió – ahogy még az egyetemen nevezték magukat – legoptimistább tagja azonban így szólt:

– Inkább személyesen mondanám el… Mit szólnál, ha felugranék hozzád? Tíz előtt be kell érnem az irodába, de előtte ihatnánk egy kávét.

Nagore egyre erősödő fejfájással pillantott körbe a nappalijában uralkodó káoszon, és így felelt:

– Inkább találkozzunk a bárban a piacon. Húsz perc és ott vagyok.
– Szuper!

Egy gyors zuhany és vagy ötven lépéssel később Nagore a karjaiba zárta a barátnőjét, akinek túláradó energiái miatt csak még gyengébbnek és kimerültebbnek érezte magát.

Megint arra gondolt, hogy jobb lett volna ágyban maradnia, de elég jól ismerte Lucíát ahhoz, hogy tudja, úgysem szabadulhat. Jó szíve mellett makacs is volt, és szeretett irányítani. Ha egyszer úgy döntött, hogy reggel kilenckor találkoznak, akkor kerül, amibe kerül, akár rá is törte volna az ajtót. Ha Lucía akar valamit, annak Nagore hasztalan próbálna ellenállni.

– Két narancslevet és két kávét kérnénk – szólt a pincérhez, anélkül, hogy megkérdezte volna Nagorét. – És egy ilyen óriásszendvicset is elfeleznénk.

– Fékezd magad! – kérte Nagore kétségbeesetten a barátnőjét. – Alig pár euró van nálam… Jó ideje nem találkoztunk, én pedig… Csődbe mentem.

– Tudom, te kis bolond! Amanda elmesélte, hogy munka után kajtatsz, de nem sok sikerrel… Ne aggódj, a vendégem vagy. Ma ünnepelünk! Az anyagi gondjaid hamarosan véget érnek.

– Á, csakugyan? – kérdezte Nagore hitetlenkedve.
– Bizony ám! Ezért is akartalak látni. Az a jó hírem, hogy a sorsnak hála munkát találtam neked.
Nagore sokkos állapotban volt. Úgy érezte, ez túl sok a meggyötört idegeinek.
– Komolyan mondod? – hebegte elképedve. – És miről lenne szó?
Lucía nagyot harapott a lazacos szendvicsbe, belekortyolt a narancslébe, és a tárgyra tért:

– Talán nem épp ilyen munkára vágytál, de arra jó lesz, hogy kifizesd a számláidat, és még marad is a zsebedben egy kis pénz. Legközelebb már te hívhatsz meg engem reggelizni – mondta egy elégedett mosoly kíséretében.

– És honnan tudod, hogy megkapom azt az állást? Gondolom, el kell mennem állásinterjúra és hát… elég szerencsétlenül festhetek, minekutána mostanában sorra elutasítanak.

– Itt nem fognak! Na persze előbb meg kell ismerkedned a tulajdonossal.
– Miből gondolod, hogy szerencsém lesz?
– Megérzés.

Lucía egy hörpintéssel kiitta a kávéját, és a szalvéta csücskével megtörölte száját, majd mélyen Nagore zöld szemébe nézett. Vége volt a tréfálkozásnak, most már komolyan beszélt.

– Életem! Semmi köze a korodhoz, hogy nem találtál munkát. Talán az a baj, hogy nem tudod, mit akarsz. Egy jó HR-es pedig ezt rögtön kiszúrja.

Nagore idegesen felsóhajtott. Két év szünet után Lucíának nem volt joga ítélkezni felette.

– De én megtaláltam számodra a tökéletes megoldást – folytatta. – Egy japán barátnőm Barcelonába költözött, és szüksége volna egy megbízható emberre a most nyíló kávézójába. Első körben havi ezer eurót fizetne, meg persze lenne társadalombiztosításod, szabadságod, és így tovább.

A felszolgáló, aki épp elvitte előlük a megüresedett tányérokat, a fülét hegyezte. Nagorénak megfordult a fejében, hogy a férfi talán kevesebbet keres, mint amennyit most neki kínálnak.

– Semmilyen felszolgálói tapasztalatom nincs… Azonnal ki fogja szúrni, hogy alkalmatlan vagyok a pozícióra.

– Már hogy volnál alkalmatlan?! – mondta Lucía, és összeborzolta barátnője hollófekete haját. – Ez egy olyan hely, ahol a vendégek egy órát is elüldögélnek egy kávé mellett… És szerintem legfeljebb tizenöten férnek be egyszerre. Yumi olyasvalakit keres, aki jól tud angolul, mint te, mert ő nem beszél másik nyelvet. Mármint a japánon és az angolon kívül.

– Akkor mégsem olyan rémes a helyzet… – sóhajtott Nagore egy kissé megkönnyebbülve. – És hol van ez a kávézó? És napi hány órát kellene dolgoznom?

– Tíz percre van innen. Azt mondta, kettőtől nyolcig kellene ott lenned, viszont szombatonként is. Ma délután vár. Hivatalosan hétfőn szeretne nyitni.

Az események súlya alatt Nagore azzal nyugtatgatta magát, hogy hétvégén majd felkészül lélekben is. Kicsit megfeküdte gyomrát a gondolat, hogy heti hat napot kell majd dolgoznia egy olyan munkakörben, amihez nincs hozzászokva. De még mindig jobb volt, mint az a rémkép, hogy az utcára kerül, mert nem tudja az albérletét fizetni. Már ha felveszik egyáltalán…

– Ha tetszel Yuminak, először felvesz egy hónap próbaidőre – magyarázta Lucía. – Aztán határozatlan időre szerződtetne. Tudom, hogy nem az az álmod, hogy kávét meg teát szervírozz, de addig megteszi, amíg valami jobbat nem találsz. Viszont kérlek, próbálj meg jó képet vágni hozzá, hacsak nem akarsz újra oda kilyukadni, ahol most vagy.
– Ezt most miért mondod? – kérdezte Nagore méltatlankodva. – Tudod, hogy jó kislány vagyok… Szinte mindig. Vagy lemaradtam valamiről?
– Hát… van valami, amit még nem mondtam el erről a kávézóról.

– Mi az? – kérdezte Nagore, és arra gyanakodott, hogy a barátnője valamilyen bűnbarlangba akarja beszervezni őt.

Lucíának ideges mosoly ült ki az arcára, mielőtt felelt volna:
– Nagore, ez egy macskás kávézó.

Fordította: Mester Yvonne

Sólyom Anna: Macskabár –
Nincs szükség hét életre –
ebben az egyben is boldog lehetsz
Fordította: Mester Yvonne
Partvonal Kiadó, Budapest, 2022
240 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2630 Ft,