Csavargás a kelet-közép-európai pokolban | Ziemowit Szczerek: Via Carpatia

Fazekas Erzsébet |

Képregények barokkosan túlrajzolt zsúfoltságával sugall igénytelenséget a könyvborító grafikája – miközben a lengyel szerző műve rendkívül értékes tartalmat hordoz.

Szívesen elemezném hosszan a könyvborítót, de itt –> amúgy is látható, másrészt az összesen legalább negyven jelenkori és múltbeli szereplő felsorolása (és a hozzájuk kapcsolódó számos asszociáció) elvonná figyelmünket a tartalomtól.

Még azt is elképzelhetőnek tartom, kedves olvasó, hogy az aprólékos bemutatással elvettem volna kedvedet a könyvtől. Pedig épp az ellenkezőjét szeretném. Ugyanis a szándékoltan taszító küllem mögé kincset rejtett a kiadó. Elolvastam a csavargási beszámolót, és jó szívvel biztatok most mindenkit arra, hogy kövesse a példámat. Így megismerheti közép-kelet- vagy kelet-közép-európai térségünk fél- és közelmúltját, jelenét. Hitelesebben, alaposabban, mint a hivatalosságok (KLIK) által jóváhagyott történelemkönyvek alapján.

Ziemowit Szczerek (ejtsd: Scserek), a lengyel újságíró-szerző az alaposnál is mélyebb politikai, történelmi tárgyi tudással, szorgalmasan készített, okos interjúk szövegeit idézve, lenyűgöző részletességgel mutatja be vircsaftunkat, ingoványunkat, útkeresésünket, meglehetősen borúsnak látszódó (ha éppenséggel nem sötét) jövőnket. Ami ilyen. Épp annyira zűrzavaros, ahogyan azt a borító (Kiss Barnabás) sugallja.

Azt hiszem, egy helyen meg is találtam, mi adhatott ihletet a grafikusnak: „ott az a különös templom Miercurea Ciuc (Csíkszereda) településen, ahol a lakosok java magyar gyökerekkel bíró székely (…) A templom teljesen közönséges, komcsi román blokkok között áll, (…) mint egy föld alól előburjánzó, önmagára rétegződő betonnövény, (…) olyan, mint egy idegen faj űrhajója, akik kétségkívül mongol vonású, sztyeppei űrlények, és bármelyik percben feltárulhat a főhajó kapuja, hogy dobogva és hujázva, a pásztorsípjaikat fújva kihajtsák rajta a szürkemarha-csordáikat.” Vagyis a szöveget olvasva minden töredék értelmeződik.

Tovább szemezgetve felbukkannak a borító egyéb részleteit, például a puttó-alakokat inspiráló mondatok is (tessék figyelni a képek csapongására): „ez a kis komplexusos kelet-európai nemzet azt próbálja bizonyítani a világnak, hogy nagy, hatalmas – ragaszkodva a pszeudohistorikus gipsz-homlokzatokhoz, kariatidákhoz, amelyek inkább részeg táncosokat idéznek egy diszkó-videóból.”

Szczerek olykor mond kicsit hízelgőbbet is hazánkról: „Magyarország valahogy kevésbé csiricsáré (…) kisebb itt a káosz: egy kockaház után egy kacsalábon forgó. Itt kicsivel minden szebb, nyugodtabb, igaz, unalmasabb is.” De aztán jönnek a kőkemény politikai megjegyzései: „Orbán összegyűjtötte a teljes kollekciót: a hazát, a nemzetet.” „OV megszállottja vagyok. Épp ilyen mániákusan érdekel a régió többi, minden hájjal megkent politikusa: Jarosław Kaczyński vagy Aleksandar Vučic. Mindazok, akiknek sikerült komplett országokat, teljes nemzeteket az ujjuk köré csavarniuk (…) másképpen, mint az a két világháború között szokásban volt.” Jó elemzőként a magyarázatot is megadja: „Kelet-Európát eleve hidegen hagyják a demokrácia mélyebb mechanizmusai, minden olyasmi, amivel társadalomismeret címén a rendszerváltás óta tömik a gyerekek fejét.” Közeledünk a lényeghez: „Az ilyen helyeken, mint az osztrák falvakhoz hasonlító Felcsút, a maga képzeletbeli, ősmagyar szteppéről származó stadionjával mutatkozik meg a legteljesebben a magyarok szerencsétlen kettőssége. A szakadék a sztyeppei, barbár eredet meg a felvett európaiság között. A kereszténység védőbástyája szerep különösen skizofrén lehet: feltartóztatni azokat, akik a vad sztyeppékről beözönölve fel akarják perzselni Európát, miközben ez az a programpont, amit az ősmagyarok iktattak a naptárukba.”

Az előbbi mondattal meg is magyarázza, miért tartja álságosnak a Himnusz szövegét. Az bezzeg senkit nem zavar, mondja a lengyel újságíró, amikor felbukkan a honfoglalás miatt érzett büszkeség mellett a panasz, hogy miután Bendegúz (vagyis Munduz, Attila apja) leszármazottainak hordái letelepedtek, s elkezdték Kunság mezeit megművelni, „rabló mongol nyilát zúgattad felettünk”. Mi is a baj? – kérdi Szczerek. Jöttek a mongolok. Hát aztán. Hiszen pár évszázaddal korábban a ’magyar hunok’ támadtak a civilizált népek világára. A szerző megkínlódik a magyar nyelvvel – „ez nem indoeurópa. E sztyeppei, agglutináló nyelvnek a szótöveit lépésről lépésre, apránként kell kihámozni a ragok és toldalékok áradatából. Mintha valaki épp egy rotyogó gulyást főzne belőlük.” Tőle olvasom a turanizmus pontos magyarázatát is. A tatabányai turul a Nagy Sztyeppe legszélén figyel – ezzel az okfejtéssel világítja meg, hogy a magyar a legnyugatabbra letelepedett sztyeppei nép, majd egy turanista költő soraival támasztja alá, miért fordul keletre Orbán, ott keresve a tiszteletet, az otthon-lét érzését.

Elemzi Makovecz építészetét, még inkább annak politikai vetületét: „támpilléreket, rácsokat, lépcsőket, szarufákat, tetőket, falakat láttam, csak épp e falaknak, tetőknek egészen hóbortos, s épp ezért eléggé célszerűtlen formái voltak.” (…) „A felcsúti VIP páholy valami olyasmi funkciót tölt be, mint a kerekasztal a Camelotban Artúr király és hűséges lovagjai számára (…) olyan, mint egy feudális piramis”. Orbánt egy simára borotvált harci törpéhez hasonlítja, aki „a korrupt állam meggyógyításának jelszavával került hatalomra, s tovább mérgesítette a kórt.”

Megemlékezik a semmiből (Pancho Aréna) a semmibe (a Habsburg kastély kertje) vezető, a semmit szállító Kisvasútról, ami Magyarország első számú családjának és strómanjának a birtokait köti össze. „Ez a magyarországi korrupció szimbóluma. József Ágost főherceg Alcsútdobozon született. A kastélyhoz tartozó parkot Mészáros vette meg, s ő mintegy kétszer gazdagabb, mint a főherceg valaha volt.” „Mészáros, aki talán az egész megye legmelankolikusabb, legőszintébb szempárjának birtokosa – írja –, még mindig egy szimpla vállalkozó lenne ezen az egyhangú, álmos, unalmas magyar vidéken, amihez képest a benyugtatózott lajhárok maguk az eleven ördögök, ha Orbán nem teszi Magyarország egyik leggazdagabb emberévé.” (Alátámasztásként jönnek az adatok a Forbes magazinból, s máshonnan – arról is, hogy nagy tételben veszi a földeket Felcsút környékén, a horvát szigeteken. Hogy 2016-ban többségi részesedést szerzett Eszék focicsapatában [amit 2020-ban eladott. – A szerk.], és stadiont kezdett ott építeni.)

• Olvass bele!

Folyamatosan bosszankodom – mert micsoda dolog, hogy a lengyel újságírónak kell eszembe juttatnia: a Kaya Ibrahim–Josip Tot-ügylet miatt akkor még a Fidesznek is hátat fordító Bayer Zsolt a 90-es évek közepén így írt a Népszabadságban: „Simicska környezete a felfegyverzett biztonságiakkal, a titokzatos vállalkozókkal, s a növekvő számú titkokkal egyre inkább egy kolumbiai drogbáró haciendájára emlékeztet.”

Ez a könyv nekem enciklopédia, almanach, történelmi összefoglaló a magyar múltról és arról a jelenről, amit Orbán uralma testesít meg. Szubjektív kalauz, persze, de csak annyiban, hogy a szerző bevallja elfogultságát, vonzalmait. Megszövegezése viszont teljességgel tárgyilagos. A tengernyi adat bősége igazán zavarba ejtő, legyen tehát utolsó elem egy fogalom magyarázata: a Három Tenger Kezdeményezés. Sosem tanultam róla, bár a Piłsudski marsall nevéhez köthető gondolat állítólag már a két világháború között megfogalmazódott, majd 1989-ben ismét felmerült. Az ötlet: soknemzetiségű politikai államszövetség a Balti- és Fekete-tenger meg az Adria közötti kisállamok részvételével. A délszláv, majd a kelet-ukrajnai háború után ismét előkerült, az elemei: folyékony földgázt fogadó terminál, csővezeték, valamint a Via Carpatia autópálya- és autóútrendszer, ami a litván Klaipéda kikötővárost kötné össze a Fekete-tengeri Konstancával (Constanța), a bolgár Szvilengráddal és az Égei-tenger-parti Thesszalonikival. Úgy tervezték, hogy ez a kelet-európai közlekedési folyosó 2026-ra épül ki. Aztán tessék, egy könyv címe lett, és mit sem tudtam róla!

Azt hiszem, fölösleges is több idézet. Szczerek hasonló alapossággal dolgozza fel az összes megemlített jelenséget, fogalmat, térségünk minden politikusának gondolkodásmódját, politikai kanyarulatait, „hitvallását”, mutatja be karakterüket, vagyonelemeiket. A lengyel újságíró-kolléga tárgyi tudása irigylésre méltó, politikai/politológiai elemzései csillogóan pontosak. Kívülről figyelőként a részletekből nagyobb látószögű elemzést ad, olykor pontosabbat, mint amilyet az itt élő állampolgár tudna. Óvatosan, de határozottan mondom: minden családban érdemes lenne végigbogarászni – talán segíthetne felnyitni azok szemét, akik mindent elhisznek, amit a közszolgálatinak csúfolt csatornák és az egyenszövegű megyei lapok szajkóznak…

Remélem, egyszer gyerekeim, unokáim is elolvassák, hiszen ebben mindent megtalálnak, amit a magyar 20. századról és a napjainkig tartó időszakról tudni kell – beleértve az immár ötödszörre hivatalba került magyar miniszterelnököt is. Minden látott, átélt, leírt történés a közép-európai fejlemények (vagyis a történelem) kontextusába van helyezve. Ilyen értelemben ez a mű komplexebb mint a többi, Orbánra koncentráló magyar elemzés (beleértve Debreczeni József vagy Magyar Bálint egyébként igen figyelemreméltó munkáit).

A kéziratot 2019 novembere táján zárták le, de lábjegyzetben a szerkesztő megjelölte a friss fejleményeket is. Némi elsietettség okán azért kisebb, ám bosszantó hibák maradtak a könyvben, de remélem, egy majdani – esetleg bővített – változatban már javítani fogja ezeket a kiadó.

Ziemowit Szczerek: Via Carpatia
– avagy csavargások Magyarországon
és a Kárpát-medencében
Fordította: Grozdits Antal
ampersand Kiadó, Budapest, 2022
348 oldal, teljes bolti ár 4200 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3360 Ft
ISBN 978 615 640 2011

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének világa egy lengyel újságíró szemével. 
Szczerek (ejtsd: Scserek), a lengyel újságírás fenegyereke 2015 és 2019 között keresztül-kasul bejárta Magyarországot és a vonzáskörzetét, a helyi turistalátványosságok helyett a magyarok (és a tágan értelmezett Közép-Európa) lelke után kutatva. Felcsúton többször is bekukucskált egy bizonyos ház kerítésén, megpróbált utazni a kisvonaton, Trianon történetétől lesújtva részegen bolyongott Budapest mellékutcáin, és nemzeti rockot hallgatott, hogy a szövegekből magyarul tanuljon.
Kószált a vidéki Magyarországon, cikkcakkban végigjárta a szlovák-magyar határt, végigdöcögött Kárpátalja kátyús útjain, bámészkodott Erdélyben és örömmel beszélgetett bárkivel, aki csak szóba állt vele. Bárhol is járt, mindenütt a dicső múlt egyre fakuló és az illiberális jelen egyre erősebben kivehető nyomaival találkozott, amiről saját szülőföldje és annak sorsa is időről időre az eszébe jutott. Az pedig, hogy útközben néha a honfitársaiba ütközött, nem is csoda, elvégre Polak, Węgier – dwa bratanki…
Ugyan a Via Carpatia elsősorban a lengyel közönség számára készült, mégis, a magyarok története iránt érzett mélységes empátiájával, egyéni látásmódjával, illetve a lövészárkokat madártávlatból szemlélő külső nézőpontjával a magyar olvasók számára is számos érdekességet tartogat.