Virginia Woolf: Flush (részlet)

Posted on 2022. április 23. szombat Szerző:

0


Első fejezet ~ Three Mile Cross

Hősünk családjának eredete a köztudat szerint a legtávolabbi múltba nyúlik vissza. Nem csoda tehát, ha nevének keletkezése elvész az idők homályában.

Jó néhány millió évvel ezelőtt a Spanyolországnak nevezett földterület kínosan forrongani és dagadozni kezdett a teremtés kovászainak hatására. Századok teltek el: megjelent rajta a növényzet. S ahol növényzet van, ott a Természet törvényei szerint nyulak is vannak; ahol pedig nyulak vannak, ott a Gondviselés rendelkezése folytán kutyáknak is kell lenniük. Eddig mindez minden vitán és magyarázkodáson fölül áll. Mihelyt azonban föltesszük a kérdést, vajon a kutyát, mely nyakon csípte a nyulat, miért nevezték spánielnek: tüstént kétségek és bizonytalanságok ingoványára lépünk. Egyes történészek a következőképpen adják elő a dolgot: mikor a karthágóiak partra szálltak Spanyolországban, s meglátták a nyulakat, melyek tömegesen loholtak ki a legkisebb cserjéből, a legapróbb turjánból is, egész katonaságuk ezt rikkantotta: „Span! Span!” – ez a „span” szó karthágói nyelven tudniillik nyulat jelent. Ettől kezdve azt a vidéket Hispániának, vagyis Nyulak Földjének nevezték; ami pedig a kutyákat illeti, melyek hanyatt-homlok vetették magukat a szökevények után: ezeket elkeresztelték spánieleknek, azaz nyulászó kutyáknak.

Legtöbben bizonyára boldogan megnyugodnának ebben; a tárgyilagosság azonban arra késztet, hogy egy másik iskola homlokegyenest ellenkező véleményét is előhozzuk. E tudósok szerint a „Hispania” szónak semmi köze a karthágói „span”-hoz; a part vagy határ jelentésű „espana” baszk szóból származik. Ha pedig így van, akkor isten veletek, nyulak, cserjék, kutyák, katonák; ezt az egész regényes és kedves képet ki kell törölnünk emlékezetünkből, s egyszerűen azt kell vélnünk: a spánielt azért nevezték el spánielnek, mert Spanyolországot Spanyolországnak mondták.

Van egy harmadik elmélet is: eszerint ahogyan a szerelmesek becézik szeretőjüket szörnyetegnek meg démonnak, úgy emlegették a spanyolok is kedves kutyáikat „kajlának” és „borzasnak” (mert az „espana” alighanem ezt jelenti), fonákjára fordítva a valót, minthogy a spánielek éppen nem kajlák vagy borzasak – ez a föltevés azonban sokkal kalandosabbnak tűnik előttünk, semhogy komolyan foglalkozhatnánk vele.

Átugorva ezeket az elméleteket s velük együtt még jó néhányat – nem lévén értelme, hogy megrekedjünk köztük –, egyszeriben a gallok földjén találjuk magunkat, a 10. század közepe táján. A spániel ekkoriban már otthonos e tájon: ha hihetünk némely kutatónak, pár századdal korábban a spanyol ebhor vagy ivor törzs honosította meg; de akárhogyan áll is a dolog, rendkívül nagyra becsült és értékes kutya a X. század közepén a galloknál. „A király spánielje egy fontot ér” – szögezi le Howel Dha Törvények könyve című művében. Gondoljuk meg, mi mindent lehetett kapni egy fontért a keresztény időszámítás 948. esztendejében – vegyük fontolóra a megszámlálhatatlanul sok nőt, rabszolgát, lovat, tehenet, pulykát és libát: mindebből nyilvánvaló, milyen értékes és milyen nagy becsben álló jószág volt akkoriban egy spániel. Helyet nyert a király mellett. Családja sokáig magasabb rangban állt számos hírneves uralkodóénál. Palotákban kényelmeskedett, mikor a Plantagenetek, a Tudorok, a Stuartok még az eke nyomában dagasztották a sarat, és sem az eke nem volt az övék, sem a sár. A Howardok, Cavendishek, Russellek még egyáltalán nem emelkedtek a Smithek, Jonesok és Tomkinsok népsége fölé, mikor a spánielek már választékos és előkelő családot alkottak. A századok folyamán oldalágak sarjadtak az eredeti törzsből. Anglia hosszú története során legalább hét híres spánielfamília keletkezett: Clumber, Sussex, Norfolk, fekete Field, Cocker, ír vízi és angol vízi spániel; valamennyiben a történelem előtti idők első spánieljének vére csörgedezik, de valamennyinek megvannak a maga jellemző sajátságai s ennek következtében sajátos előjogai is. Arra vonatkozóan, hogy Erzsébet királynő uralkodása idejében komoly kutyaarisztokrácia létezett, Sir Philip Sidney tanúságát hozom elő. Arcadia című művében írja: „Az agarak a lordoknak felelnek meg, a spánielek a nemeseknek, a vizslák pedig az egyszerű fegyvereseknek.”

Ám ha ezek alapján elfogadhatjuk mint hiteles tényt, hogy a spánielek a ranglétrán csakhamar az agarak alá és a vizslák fölé kerültek, azt is el kell ismernünk, hogy ez a kutyaarisztokrácia sokkal szilárdabb alapokon nyugodott, mint a miénk. Legalábbis erre a meggyőződésre kell jutnia mindenkinek, aki áttanulmányozza a Spániel Klub törvényeit. Ez a kiváló testület ugyanis félreérthetetlenül leszögezte, mi hiba és mi erény egy spánielnél. Kellemetlen például, ha világos a szeme; még rosszabb, ha bodros a füle; az pedig egyenesen végzetes, ha fakó orral vagy szőrpamaccsal jön a világra. Erényeit ugyanilyen világosan meghatározták. Sima, orrától lágyan emelkedő vonalú fejének kell lennie; fejlett, inkább kerekded koponyájában bőséges hely jusson az agynak; szeme telt legyen, de ne kiugró; tekintete okosságot és szelídséget sugározzon. Az a spániel, mely ilyetén tulajdonságokról tesz tanúságot, jó sorban élhet, és biztosíthatja fajtája jövőjét; amelyik viszont konokul ragaszkodik pamacsa és világos orra átörökítéséhez, elveszti nemzetsége kiváltságait és javadalmait. Ilyesformán tehát a bírák kihirdetik a törvényt, s miután kihirdették, büntetésekkel és jutalmakkal biztosítják hathatósságát.

S most fordítsuk figyelmünket az emberi társadalomra: mily zűrzavar, mily zagyvaság tárul szemünk elé! Nincs klub, melynek hasonló bíráskodási joga volna az emberfaj fölött. A mi intézményeink közül még a Gothai almanaché közelíti meg leginkább a Spániel Klubot: ebben legalább érvényesül valaminő törekvés a fajta tisztaságának megőrzésére. Ám ha azt kérdezzük, mi voltaképpen a nemesi születés ismérve: szemünknek sötétnek vagy világosnak, fülünknek bolyhosnak vagy érdesnek kell-e lennie, s vajon végzetes baklövés-e egy-egy tincs – bíráink megelégszenek azzal, hogy a címerünkhöz utasítanak. S ha történetesen nincs címered? Akkor nem vagy senki. De mutasd csak ki tizenhat ősödet, bizonyítsd be jogodat valaminő koronához: tüstént megállapítják nemcsak azt, hogy megszülettél, hanem ráadásul azt is, hogy nemesnek születtél. Ezért nincs aztán egész Mayfairben egyetlen cukorszóró, amelyikről hiányozna a fekvő oroszlán vagy az ágaskodó sellő. Még vászonkereskedőink is kirakják ajtajuk fölé a címerüket, mint holmi tanúbizonyságot arról, hogy nyugodtan alhatsz a lepedőiken. Mindenütt nagy becsülete van a családfának; széltében-hosszában kiválóságára hivatkoznak. S vessünk ugyanakkor egy pillantást a Bourbon, Habsburg és Hohenzollern királyi házakra: a jó ég tudja, hány ősük, hány koronájuk, hány fekvő és ágaskodó oroszlánjuk és leopárdjuk van, de tagjaik száműzetésben élnek, s méltatlannak ítélték őket mindenféle tiszteletre; nos, mi egyebet tehetünk, mint hogy fejünket csóváljuk, és megállapítjuk, hogy a Spániel Klub bírái bölcsebben bíráskodnak. Véleményünk egyébként csak megerősödik, ha elfordulva e magasztos személyiségektől, Flushnak a Mitford családban töltött első éveit vesszük szemügyre.

A XVIII. század végén e híres spánielfajta egyik ága Reading közelében élt egy bizonyos Midford vagy Mitford házában. Ez a derék férfiú, a heraldika kánonjának megfelelően, elhatározta, hogy „t”-vel írja a nevét, s így juttatja kifejezésre kapcsolatát a northumberlandi Bertram Castle-beli Mitfordokkal. Felesége Russell lány, s bár nagyon távoli módon, de kétségtelenül a Bedford hercegi család leszármazottja volt. Ezzel szemben Mitford doktor olyan családból eredt, melyben a szabályok oly otromba semmibevevésével házasodtak, hogy nincs bíróság, mely nemcsak hogy az előkelő származáshoz, hanem egyáltalán utódok nemzéséhez való jogát elismerte volna. Szeme világos, füle csipkés, koponyáján a végzetes pamacs. Más szóval, szörnyűségesen önző volt, különcködő és féktelen természetű, mulatós, képmutató, és szenvedélyes kártyás. Eltékozolta saját vagyonát, el a feleségéét, el a lánya örökségét is. Egyébként, ha jól ment sora, faképnél hagyta a két nőt, ha rosszra fordult, beléjük csimpaszkodott. De ha igazságosak akarunk lenni, legalább két dolgot mégis a javára kell írnunk: először is meglepő szépségét – valóságos Apolló volt, mindaddig, míg a lóbélűség és mértéktelenség Bacchusszá nem változtatta Apollót –, másodszor őszinte gyöngédségét a kutyák iránt. Ugyanakkor azonban el kell ismernünk, hogy ha lett volna a világon valaminő, a Spániel Klubnak megfelelő Ember Klub, Mitford doktor hiába írja „t”-vel a nevét, hiába hetvenkedik azzal, hogy rokona a Bertram Castle-beli Mitfordoknak: semmi nem menthette volna meg a megvetéstől, semmi nem óvhatta volna meg a száműzetéstől és kitaszítástól, semmi nem akadályozhatta volna meg, hogy szörnyűségesen alkalmatlannak minősítsék fajtája továbbvitelére. Csakhogy Mitford doktor ember volt. Következésképp semmi nem akadályozta meg benne, hogy feleségül vegyen egy jó házból való és jól nevelt hölgyet, hogy több mint nyolcvan esztendőt megérjen, hogy több nemzedék agarat és spánielt tenyésszen ki, s végül, hogy egy leányt nemzzen.

Flush pontos születési idejének megállapítására vonatkozóan minden kutatás csődöt mondott: nem ismerjük sem az évet, sem a hónapot, sem a napot; annyi azonban erősen valószínűnek látszik, hogy 1842 első felében látta meg a napvilágot. Az is valószínű, hogy Tray (kb. 1816) egyenes ági leszármazottja volt; ez utóbbiról tudjuk – sajnos csak a költészet bizonytalan tanúságából! –, hogy nagyérdemű vörhenyes cocker spániel volt. Minden okunk megvan annak föltevésére, hogy Flush annak a „tiszta fajú, jó öreg szalonkász spánielnek” a fia, amelyért Mitford doktor húsz kerek guinea-t utasított vissza, mondván, hogy „rendkívül hasznavehető a földeken”. És sajnos! ismét csak a költészetre hagyatkozhatunk, ha Flush részletes ifjúkori arcképét óhajtjuk magunk elé varázsolni. Köntösének árnyalata az a sajátságos sötétbarna, mely napfényben ragyogni kezd, „és aranyba játszik”. Szeme „élénk és mogyorószínű”. Füle „bojtos”; „karcsú kis lábán” kedves „csimbókok”; farka dús. Ha eltekintünk a rím követelményeitől és a költői irály szokásos tévedéseitől: e leírásban semmi nincs, ami el ne nyerhetné a Spániel Klub jóváhagyását. Kétségtelen, hogy Flush fajtiszta cocker volt, a vörös változatból, s fajtája legkiválóbb tulajdonságaival rendelkezett.

Életének első hónapjai Three Mile Crossban, egy szerény falusi hajlékban teltek el, Reading közelében. Mióta Mitfordék tönkrementek – egyetlen cselédjük maradt: Kerenhappock –, Miss Mitford maga varrta a székekre a huzatot, a lehető legegyszerűbb anyagból; minden jel arra vall, hogy a házban a legfontosabb bútordarab egy nagy asztal, s a legfontosabb helyiség egy veranda volt. Kevéssé valószínű tehát, hogy Flush kora ifjúságában ismerte volna azt a fényűzést – esőálló ólat, kövezett gyalogjárót, figyelmes szobalányt vagy kisinast –, amely manapság minden rangjabéli kutyát megillet. Ennek ellenére vígan élt és virult; természetes fürgeséggel hódolt jóformán minden örömnek s néhány kiváltságnak is, mely ifjúságának s nemének kijárt. Igaz, Miss Mitford sokszor bezárkózott a házba. Órákon át kellett előbb fölolvasnia apjának, azután kártyáznia vele; s mikor az végre elszunnyadt, leült a veranda asztalához, és írt, írt, írt, hogy megpróbálja kifizetni számláikat, és törleszteni adósságaikat. Hanem aztán mégiscsak eljött a várva várt óra. Miss Mitford heves mozdulattal félretolta papírjait, fejére csapta kalapját, fogta esernyőjét, s nekivágott a rétnek, sétálni a kutyáival.

A spánielek természetüknél fogva megértőek, és Flush, mint életrajza bizonyítja, egészen rendkívüli módon érzékeny volt az emberi hangulatok iránt. Miss Mitford, ahogy végre szabad levegőre került, boldogan hagyta, hadd borzolja, hadd kócolja fehér haját a szél, hadd piruljon ki még jobban már amúgy is élénk színű arca, s hadd tűnjenek el homlokáról lassanként az utolsó redők is. Flusht ez a látvány vad ugrándozásra serkentette, s bukfenceinek mókás hevességét legalább felerészben az a rokonszenv sugallta, melyet kedves úrnőjének jókedvén érzett. Míg az nagy léptekkel gázolt a fűben, ő hol itt fickándozott, hol amott, szétdúlva a növényzet zöld függönyét. Az eső- vagy harmatcsöppek gömbölyűn, hidegen, sokszínű zuhatagban permeteztek orrára. A föld egyik helyen meleg volt, másikon hűvös, egyiken kemény, másikon puha, és szurkálta, kapargatta, csiklandozta párnás talpacskáit. S cimpáit az egymásba folyó illatok milyen gyöngéd árnyalatai mozgatták és remegtették! A nehéz földszag, a virágok édes illata, a levelek és gyökerek megnevezhetetlen párája, az ösvények csípős és a babtáblák szegélyének kesernyés zamata. S a szél egyszerre mindezeknél áthatóbb, erősebb és izgatóbb illatot sodort felé; ez az illat fölbolygatta agyát, száz és száz ösztönt rebbentett, ezer és ezer emléket kavart föl benne: nyúlszag, rókaszag volt. És Flush nekiiramodott, úgy nyilallt el, akár zuhogóban egyre mélyebb vizek felé a hal. Elfeledkezett úrnőjéről, elfeledkezett az egész emberiségről; hallotta, amint sötét bőrű férfiak kiáltozzák: „Span! Span!” Ostorpattogás dobolt a fülében. Rohant, vágtatott. Hirtelen megtorpant, meghökkent; figyelte, hogyan halkul, hogyan hal el benne a varázslat; akkor lassan, farkát csóválva, zavart képpel visszaügetett a réten át Miss Mitfordhoz; az esernyőjét lóbálva hívogatta: „Flush! Flush!”

Egyszer aztán még parancsolóbb lett a hívás. Valami harsonaszó még mélyebb ösztönöket lobbantott föl Flushban, vadabb és hevesebb fölindulás nyomta el benne úrnője szavát; ezek az ösztönök hirtelen áttörtek minden más emléken, egybekavartak, megsemmisítettek előtte füvet, fát, vadnyulat, házinyulat, rókát: mindez egyetlen tomboló mámorüvöltéssé omlott. Szemében a szerelem fáklyái lángoltak; fülében Vénusz vadászkürtje harsogott. Flush, jóformán kölyökkorában, apa lett.

Ily esetben 1842-ben az életrajzírónak még egy férfival kapcsolatban is mentegetőznie kellene; ha pedig nőről volna szó, annak számára egyszerűen nem is létezne fölmentés: gyalázatos nevét ki kellene törölni a lapról. A kutyák erkölcsi értékrendje azonban, akár jobb, akár rosszabb a miénknél, mindenesetre más: Flush viselkedésében ezúttal nincs semmi, amit, ha csak halványan is, de lepleznünk illenék, nincs semmi, ami miatt ne fogadhatnák látogatását a kor és táj legtisztábbjai, legártatlanabbjai. Biztos forrásból tudjuk ugyanis, hogy Pusey doktor bátyja mindenáron meg akarta vásárolni Flusht. Pusey doktor jellemét jól ismerjük; ha abból következtetünk, nem kis valószínűséggel, bátyjáéra, megállapítjuk, hogy Flush minden ez idő szerinti ledérsége és kölyök volta ellenére is, ami jövőjét illeti, szilárd reményekkel kecsegtetett. Bájairól és nyilvánvaló értékeiről egyébként más fontos adattal is rendelkezünk. Míg tudniillik Mr. Pusey mindenképpen meg akarta venni, Miss Mitford viszont semmiképpen nem akarta eladni őt. Márpedig ez idő tájt Miss Mitford leleményessége, mellyel némi kis pénzt igyekezett fölhajszolni, kiapadóban volt; nem tudván több tragikus bonyodalmat szőni, több „emlékezést” kiadni, kénytelen volt barátai támogatásához folyamodni; ilyesformán tehát komoly áldozatot jelentett számára a Pusey doktor bátyja által fölajánlott összeg visszautasítása. Flush apját hajdanában húsz fontra becsülték. Fiáért Miss Mitford bízvást elkérhetett volna tízet, tizenötöt. Ez pedig, ha hirtelen a kezébe kerül, fejedelmi összeget, hatalmas bőséget képviselt volna. Tíz-tizenöt fonttal fölfrissítheti bútorhuzatait, berendezheti a verandát, egész ruhatárat vehet magának. „Négy éve – írta éppen 1842-ben –, hogy se kalapot, se kabátot, se ruhát nem vásároltam; mindössze egy pár kesztyűhöz jutottam hozzá.”

De hogy Flusht eladja: erre még gondolni sem lehetett. Flush ama ritka dolgok közé tartozott, melyek semmiféle kapcsolatot nem tűrnek a pénzzel. S ha jól megfontoljuk, nem volt-e még ezeknél is ritkább? – egyike azoknak a jelenségeknek, melyek a szellemieket, a minden kufárkodás fölött álló világot jelképezve természetesen választott tanúságai az érdektelen barátságnak? Mert nem volt-e Flush e derék nő elképzelésében a legjobb ajándék, melyet barátnőnknek adhatunk, különösen, ha van is ilyen barátnőnk – s nem is annyira barátnőnk, mint inkább édeslányunk –, aki az egész nyarat négy fal közt tölti, bezárva egy Wimpole Street-i lakás hátsó szobájába, s aki ráadásul nem más, mint Anglia leghíresebb költőnője, a ragyogó, a végzetes, az imádott Elizabeth Barrett? Ilyen gondolatok ébredtek mind gyakrabban és mind nyomatékosabban Miss Mitford lelkében, akkor is, mikor elnézte, hogyan hempereg és fickándozik Flush a napon, s akkor is, ha Miss Barrett ágya mellett üldögélt, az ablakra kúszó borostyántól homályos és zöldes londoni szobában. Igen: Flush méltó volt Miss Barretthez; Miss Barrett méltó volt Flushhoz. Íme, a nagy áldozat; de ezt az áldozatot vállalnia kellett.

Egy szép napon tehát, valószínűleg 1842 nyarának elején, a járókelők figyelemre méltó párt láthattak tovavonulni a Wimpole Streeten: egy tömzsi, lomposan öltözött, fényesen piros arcú és csillogóan fehér hajú öreg hölgyet s mögötte pórázon a világ legbolondosabb, legkíváncsibb és legnemesebb származású kutyáját: egy aranybarna cocker spánielt. Majdnem az egész utcán végigmentek; az 50-es kapu előtt megálltak. Miss Mitford megrántotta a csöngőt, s egy kicsit megremegett a szíve.

Annak, aki a Wimpole Street valamelyik házába becsönget, alighanem még ma is megremeg egy kicsit a szíve. Ez ugyanis London legméltóságteljesebb és legszemélytelenebb utcája. Valóban, midőn látjuk, hogy az egész világ romba dől és művelődésünk alapjai meginognak: elég befordulnunk a Wimpole Streetre, elég végigsétálnunk e sugárúton, végigjártatnunk tekintetünket a homlokzatokon, szemügyre vennünk egyformaságukat, megcsodálnunk az ablakokban a függönyök tartósságát, a kapun a rézkilincseket, csillogásukat és elhelyezésüket, megfigyelnünk a henteseket, amint az ürühúst hozzák, és a szakácsnőket, amint a henteseket fogadják, megbecsülnünk a lakosok jövedelmét, s ebből hozzávetőlegesen kiszámítanunk, mily híven ragaszkodnak az isteni és emberi törvényekhez – elég, mondom, befordulnunk a Wimpole Streetre, s mélyen magunkba szívnunk a békének és tekintélynek kövei fölött uralkodó levegőjét, hogy megkönnyebbülve fölsóhajtsunk, és köszönetet mondjunk az égnek; mert igaz ugyan, hogy Korinthosz ledőlt, és Messina összeomlott, hogy koronákat sodort porba az idők vihara, és ódon birodalmakat perzselt föl a tűz, de a Wimpole Street legalább rendíthetetlen maradt; s ha aztán elhagyjuk a Wimpole Streetet, és benézünk az Oxford Streetre, szívünkben fölemelkedik s ajkunkon kitör az imádság: bár soha, ó, bár soha ne alakítanák át a Wimpole Street egyetlen kövét, soha ne mosnák ki egyetlen függönyét se, bár egyetlen mészáros se szűnnék meg kínálni (s egyetlen szakácsnő megvenni) az ürü- vagy marhaszegyet és lapockát és bordát és felsált, s ez így tartson századokon át mind az idők végezetéig, mert amíg a Wimpole Street áll, addig él a civilizáció is.

A Wimpole Street lakájai ma is méltóságteljes lassúsággal mozognak: 1842 nyarán azonban még nagyobb megfontoltságról tettek tanúságot. A személyzet öltözködési szabályait akkoriban szigorúan megtartották; zöld zsávolykötény az ezüst tisztításához, csíkos mellény és fecskefarkas kabát az előcsarnok ajtajának kitárásához: minderre a lehető legaprólékosabban ügyeltek. Könnyen érthető tehát, ha Miss Mitfordnak és Flushnak legalább három és fél percig kellett várakoznia a küszöbön. Végre mégis kitárult az 50-es kapu; Miss Mitfordot és Flusht bebocsátották.

Miss Mitford bejáratos volt a Barrettek nemes házába; ezért, ha meg is félemlítette itt minden egyes alkalommal valami, meglepni nem lephette meg semmi. Nem így Flush: őt valósággal elborították a benyomások. Eddig a napig csupán egyetlen házba tette be a lábát: a Three Mile Cross-i szegényes hajlékba. Ott pedig a polcok üresek, a szőnyegek rojtosak, a karosszékek kopottak voltak. Itt viszont semmi nem volt se üres, se rojtos, se kopott. Flush ezt az első szempillantásban észrevette.

A ház ura, Mr. Barrett, gazdag kereskedő volt: egy sereg fiút és leányt nemzett, s körülbelül ugyanannyi cselédet tartott. Lakását az utolsó harminc esztendő ízlése szerint rendezte be, némi keleties árnyalattal; e keleties rokonszenvének hódolt, amikor Shropshire-ban kastélyt építtetett, csupán azért, hogy telerakja a mór építészet kupoláival és félholdjaival. Ilyesféle eredetieskedést a Wimpole Streeten soha nem tűrtek volna, azt azonban könnyen elképzelhetjük, hogy a magas, komor szobákban minduntalan török díványokba és mahagóniszobrokba botlott a tekintet; a csavart lábakon nyugvó asztalokon filigránok díszelegtek, a borvörös falakon fegyverek függtek, kardok és tőrök; a fülkékben kelet-indiai tartózkodása alatt szerzett különös tárgyak lapultak, s a parkettot süppedős, értékes szőnyegek borították.

Flusht azonban, amint Miss Mitford nyomában ügetett, míg az a lakájt követte, Flusht sokkal jobban elkápráztatta, amit szagolt, mint az, amit látott. A lépcsőház tűzhelynyílásából a frissen sütött ürühús, a zsírral locsolgatott vadhús és a lassú tűzön fövő húsleves meleg gőzei hullámzottak elő – majdnem olyan elbűvölő illatok, mint amilyen varázslatos maga e táplálék a Kerenhappock sültjeinek és vagdalt húsainak sovány páráihoz szokott cimpáknak. Ez étkek aromáihoz másfajták is keveredtek, szép sorjában: cédrusé, szantálfáé, hím és nőstény testeké, inasoké és szobalányoké, kabátoké és nadrágoké, krinolinoké és mantilláké, csipke- és bársonyfüggönyöké, szénporé, ködé, boré, szivaré. Ahogy egy-egy szobán áthaladtak – ebédlőn, szalonon, könyvtáron, hálón –, mindegyik lehelt egy-egy ízt abba az illatgomolyba, melyet Flush kíváncsian szimatolt, míg lassan rakosgatta egymás elé apró lábait, élvezve, hogyan süppednek bele a vastag gyapjúba, hogyan simogatja, becézi, ölelgeti őket, hogyan borul össze fölöttük a dús szőnyeg. Aztán, a ház végében, egy zárt ajtóhoz értek. Halkan kopogtattak; az ajtó halkan kinyílt.

Miss Barrett szobája (mert az ő szobájába léptek) sötét volt: minden ezt bizonyítja. A fényt már amúgy is megszűrte egy zöld damasztfüggöny, nyáron meg még jobban elhomályosította az ablakközben kúszó és virító borostyán, bükköny, szulák és sarkantyúvirág. Flush először semmit nem tudott kivenni ebben a zöldes derengésben, kivéve öt titokzatosan világító fehér gömböt a magasban libegve; de megint csak elborították az illatok. Képzeljünk el egy régészt, aki fokról fokra mind lejjebb ereszkedik valaminő síremlékben, s végül gombákkal teli, nyirkosan agyagos kriptába ér, hol a levegőben a romok és rothadás csípős doha úszik, s hol a félig homályba merült márvány mellszobrok rejtelmesen csillognak, és mintha elszabadultan lebegnének; képzeljük el, mit érezhet ez a föld alatti kutató, amint csak tétova árnyakat lát lámpája remegő fényénél, melyet ide-oda rebbent, forgat és imbolyogtat találomra vizsgálódó tekintetének szeszélye szerint; képzeljük el ezt az utat egy romváros boltívei és alapépítményei között, s fogalmat alkothatunk az érzelmeknek arról a zűrzavaráról, mely Flush idegeiben kavargott, amikor először lépett be a Wimpole Street betegszobájába, és először érezte meg a kölnivíz illatát.

Némi forgolódás, kaparászás és szimatolás után Flushnak sikerült végre homályosan megkülönböztetnie néhány bútor körvonalait. Az ablak közelében sötétlő tömeg ruhásszekrény lehetett; mellette alighanem fiókos szekrény emelkedett; mint egy tóban, a szoba közepén valami asztalkához hasonlót látott, lapján rézszegéllyel, végül, bizonytalanul, fölmerült egy karosszék meg egy asztal. De mintha mindez furcsa álruhát öltött volna. A ruhásszekrény tetején három fakó mellszobor virrasztott; a fiókos szekrényen könyvek sorakoztak; a polcok vörös posztó alá rejtőztek; az öltözőasztalka polcos állványkoronát viselt, s a polcokon, melyek az öltözőasztalkán silbakoltak, két újabb mellszobor silbakolt. Itt semmi nem az volt, ami: itt minden más volt. Még az ablak függönye sem egyszerű muszlinfüggöny, hanem valaminő festett anyag, mely kastélyt ábrázolt, rácskerítéssel, tömött fákkal s a fák közt baktató parasztokkal. S hogy a zűrzavar még teljesebb legyen, néhány tükör tette valószínűtlenebbé ezt a már önmagában is valószínűtlen világot, öt költő öt mellszobra helyett tíz költő tíz mellszobrát, két asztal helyett négy asztalt mutatva. S a rémületek rémülete: Flush hirtelen egy kutyát pillantott meg, amint csillogó szemmel, lihegő nyelvvel, féloldalt állva, egyenesen rábámul a fal egy hasadékából. Flush megrökönyödve megtorpant. Flush eltelt félelemmel, és előrelépett.

S így, hol előrelépve, hol meg hátrálva, Flush csak alig-alig hallotta, akár szél sziszegését a lomb közt, két emberi hang suttogását és neszezését a magasban. Idegesen, óvatosan folytatta vizsgálódását, olyasformán, ahogyan kutató lépked egy őserdő mélyén, semmi zajt nem ütve, s gyanakodva, vajon az az árnyék ott nem oroszlán, ez a gyökér itt nem kobra-e. Végül mégis tudomásul vette a fölötte mozgó, félelmetes tömegeket, s kimerülve e zsúfolt óra tapasztalataitól, remegve lapult meg egy kályhaellenző oltalmazó árnyékában.

A hangok elhallgattak. Ajtó csattant. Flush egy percig mozdulatlanul hevert, fáradtan és gondolattalanul. Aztán hirtelen visszatért belé az eszmélet, kimeresztett karmokkal vetette rá magát, akár egy tigris. Ráeszmélt, hogy egyedül van, elhagyták. Az ajtóhoz rohant. Zárva volt. Kaparászott, fülelt. Távolodó lépteket hallott a lépcső felől. Megismerte úrnője lépteit. A léptek megtorpantak. Nem: továbbmenekültek, még jobban távolodtak. Miss Mitford lomhán, lassan, vonakodva lépkedett lefelé. Ajtó kattant, ismét ajtó kattant, és megint ajtó kattant: mintha valamennyit az ő orra előtt csapnák be. Szabadsága előtt, a mezők, a nyulak, a fű előtt, imádott és tisztelt úrnője előtt – e kedves öreg hölgy előtt, aki fürdette és megverte, és etette a maga amúgy is sovány falatjaiból –, minden előtt, amit Flush boldogságnak, szeretetnek, emberi jóságnak ismert. Ah!, most becsapódott a kapu is. Egyedül volt. Úrnője elhagyta.

Ekkor olyan szorongás és kétségbeesés fogta el, a sors orvosolhatatlan kegyetlensége oly nyomasztóan zuhant rá, hogy kis pofáját fölemelve Flush keservesen vonítani kezdett. Egy hang hallatszott. Azt mondta:

– Flush!

Nem hallotta meg.
– Flush! – ismételte a hang.
Felszökkent. Azt hitte, egyedül van. Megfordult. Élőlény volna a szobában? Talán a kereveten? Flushban vad remény lobbant: ez az élőlény, akármilyen is, kinyitja majd az ajtót, s ő hanyatt-homlok Miss Mitford után iramodhat; ami történt, olyan bújócska csupán, amilyet otthon a szülői házban játszottak, a verandán. A kerevethez loholt.

– Ó, Flush! – mondta Miss Barrett.
Most látta először szemtől szemben Flusht. Flush most látta először szemtől szemben a kereveten fekvő hölgyet.

Mindketten meglepődtek. Miss Barrett arcát hosszú hajfonatok keretezték: nagy szeme élénken csillogott; ajka mosolygott. Flush pofáját lompos fülek keretezték; az ő szeme is nagy volt és élénk; a szája is nagy volt. Hasonlítottak egymásra. Szemügyre vették egymást, s mindegyikük azt gondolta: „Lám, ott vagyok én!” – aztán: „Milyen különbség!” A lány arcán a napfénytől, levegőtől, tágas szabad terektől elzárt betegek fáradt sápadtsága. A kutya pofája: egészséget és ösztönös erőt sugárzó vöröses, nyers állatpofa. Különválasztva, elhatárolva egymástól, s mégis ugyanegy malom garatjába vetve: ki tudja, nem arra rendeltettek-e, hogy kölcsönösen kiegészítve egymást kölcsönösen beteljesítsék, ami a másikban még csak titkon szunnyadt?

Virginia Woolf

Hogy sóvárgott minderre a lány; de ő, Flush – nem, ő nem! Kettőjük közt ott tátongott az a legmélyebb szakadék, mely élőt élőtől elválaszthat. A lány tudott beszélni; a kutya néma volt. A lány nő volt, ember volt; Flush csak kutya. Így méregették egymást, közvetlen közelből és végtelen messzeségből. De Flush egyetlen ugrással a kereveten termett, s leheveredett oda, ahol ezután állandó helye lesz: a paplanra, Miss Barrett lábához.

Fordította: Rónay György

Virginia Woolf: Flush
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
150 oldal, teljes bolti ár 2499 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 1999 Ft